Pesti Hirlap Vasárnapja, 1931. július-december (53. évfolyam, 27-51. szám)

1931-07-05 / 27. szám

Pecti HIDI AD VASÁRNAP ■ L || I I IBI Im Bin ■ 27. SZÁM — ■■ VASÁRNAPJA»­ ÉLETKOR. Hol az a szabály, amely megmondja, hogy ki az öreg, és ki a fiatal? Olvasom az újságot. Szemembe ötlik egy napi­­hír. A cime: „Meggyilkolta öreg férjét“. A cim után így folytatja a lap: „Miskolcról jelenti tudósítónk: Ma reggel holtan találták ágyában Csonka Márton negyvenegyéves kereskedőt“. A többi ezúttal nem lényeges. Szóval a negyvenegyéves férj, az már öreg férj. Ránéztem a nyomtatott betűre és meg­csóváltam a fejem. Ejnye, hogy az ördög vigye el, hát a negyvenegyéves férfi már vénembernek számít?­­De ez még semmi. Olvasom a másik cikket. „A Kossuth Lajos­ tér járókelői tegnap délután nagy utcai botrány zajára lettek figyelmesek. Egy idő­sebb úr már régóta feltűnő izgalommal sétált le s fel a gyalogjárón. Később egy fiatal pár jelent meg az utcán, erre az idősebb úr nekik esett és úgy a fér­fit, mint a nőt ütlegelni kezdte. A verekedőket az utca közönsége választotta széjjel, majd pedig meg­érkezett a rendőr. Az igazoltatás folyamán kide­rült, hogy az idős úr Csontadiák Teofil harminchat­éves mérnöke, stb. A történet egyéb részei ezúttal szintén nem tartoznak a tárgyhoz. Ez már több a soknál. Hát aki harminchatéves, az már „idős úr“? Elkezdtem én ezen gondolkozni. Az ilyen újság­híreket bizonyára igen fiatal hírlapíró írja. Mond­juk, huszonkét esztendős. Visszaemlékszem a magam huszonkét esztendős korára. Mikor éppen a fele voltam mai koromnak. S ahogy ebbe a hajdani koromba visszanézek, meg­próbálom felidézni akkori szemléletemet: hogyan gondolkoztam egy harminchatéves, vagy pláne negyvenegyéves úrról? Mi tűrés-tagadás, csak­ugyan „idősebb úr“-nak tartottam az ilyet. Most pedig nem veszem éppen jó néven, ha a mai huszon­­kétéves néz rám ugyanilyen szemmel, pedig kétszer annyi vagyok, mint ő. Nem jól esik, ne tagadjuk. Emlékszem, milyen furcsán éreztem magam egy köszöntés alkalmával. Az utcán találkoztam egy jó ismerősömmel, fiatal repülőtiszttel. Elmenőben előre köszöntem neki, mert mindenkinek előre köszönök, csak annak nem, aki merev gőggel a szemem közé néz és várja. Egyszóval azt mondtam neki: szervusz, ő erre igen nyájasan így felelt: szervusz, kedves bátyám. Tyü, a kiskésit neki, nagyon szívén döfött en­gem az a szó, hogy „kedves bátyám“. Harmincegy éves voltam én akkor. De az illető katonatiszt hu­szonnégy volt. Jóval fiatalabb, mint én. Az igyeke­zet is látszott rajta, hogy megtiszteljen és előzé­keny legyen hozzám. Fejcsóválva mondogattam magamban, hogy nekem ugyan megesett, már én is „kedves bátyám“ lettem. Bácsi. Ez is furcsa szó, hogy bácsi. Tizennégy évvel ezelőtt egy jóbarátom négyéves kisleánya úgy hí­vott engem, hogy bácsi. Természetes, hogy úgy hivott, egy négyéves kisleány nem is szólíthatja másként a felnőtt férfi­ ismerősöket. Akkor én har­mincéves voltam és családos ember. Ugyanakkora fiam volt, mint az a kisleány. Aztán elmúlt öt esz­tendő. A kisleány kilencéves lett és természetesen tovább is bácsinak szólított engem, a harmincöt­­éveset. (Mert az a borzasztó ebben a dologban, hogy ha más öt évet öregszik, ugyanakkor — mondhatnám: automatice — mi is öt évet öreg­szünk. Nincs kivétel.) Egyszóval megint elmúlt öt esztendő. A kisleány tizennégyéves lett és tovább bácsizott engem, a negyvenéveset. De most itt a baj. Az az ifjú hölgy, akit valaha a térdemen lovagoltat­­tam, most tizennyolcéves. Társaságbeli hölgy. Együtt vagyunk meghíva vacsorára. Az utcán úgy vagyok köteles neki köszönni, hogy „kezét csókolom“. És már régóta nem tegezem többé, mint mikor a tér­demen lovagolt, ő most már mit mondjon nekem? Tovább mondja, hogy bácsi? Én elvégre beleme­gyek, de hát őszintén szólva, ha például társaság­ban bemutatkozom egy tizennyolc éves hölgynek, aki elvégre férjes asszony is lehet, egy kicsit.. . hogy is mondjam ... talán mégis csak túlzás, ha azt mondja, hogy: „ó, nagyon örvendek, szoktam a bácsi írásait olvasni“. Bocsánat, hogy ennyire intim dolgokkal hoza­kodom a nyilvánosság elé. De az a két újsághír, amit fentebb szóvá tettem, mégis csak viszket egy kicsit. Ezennel felszólalok a negyvennégyes kor­osztály nevében. Tessék tudomásul venni, hogy nem vagyunk öregurak. Soraimat a huszonkétéves hír­lapíróhoz intézem főként. Tudd meg, te huszonkét­éves, hogy öreg az öregapád. Ezt meg akartam neked mondani, kedves bátyám, Harsányi Zsolt. 3

Next