Pesti Hirlap Vasárnapja, 1932. július-december (54. évfolyam, 27-51. szám)
1932-07-03 / 27. szám
■H A KULCS. Elbeszélés. Irtai: Kosztolányi Diső. Egy tízéves kisfiu odalépett a portáshoz. — Hol van, kérem, az illeték-osztály? — Harmadik emelet, 578. — Köszönöm szépen, — mondta a kisfiu. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt ide-odabolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozása 411-ig haladt, aztán elakadt s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se hire se hamva. Amikor már percekig tévedezett, szembe jött vele egy testes, öszbecsavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt. A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját. — Kezét csókolom, Wohl bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. — Pista, — ámuldozott az öregur —- jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista? — Édesapámat keresem. — No várj, — szólt az öregur. — Majd odavezetlek. Az öregur megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfött követte s oldalról rá-rásanditott, kíváncsian. Wohl bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló iróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az uj épületszárnnyal ragasztotta össze s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd, miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578. — Itt van, — mondta. — Szervusz. Pista megvárta, mig eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző után, melyet az imént együtt tettek meg. Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal“. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért“. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elöl kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való“ és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való“. Vele különben sem lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón. Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be. — Takács István urat keresem. — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. — Balra! — utasította a fiatalember, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott kolbászába. Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról-pontra hasonlított az előbbihez. Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál sem apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban. Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött. — Kezedet csókolom, édesapa. — Mit akarsz? — kérdezte Takács. — Anya küldött. — Miért? — A kulcsért! — Miféle kulcsért? — A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad tévedésből. — Mindig zavartok. — fakadt ki Takács és fölkelt. Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajaszsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt. — Nincs, — állapította meg dühösen — nincs. Keressétek otthon. Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz irt. Takács egymásután forgatta ki zsebeit is s közben, hogy haragját hütse, pirongatta fiát. — Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyeled magad? — Ez a fiad? — kérdezte a kopasz. — Az, — dörmögött Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van, — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott? —■ Majdnem, — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs. — Ott van, — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban a teremben egyszerre többen kiáltották. 5