Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. január-május (55. évfolyam, 1-22. szám)
1933-01-01 / 1. szám
• 55-1 KS ÉVFOLYAM 1- SZÁM 1 • 9 • 3 • 3 JANUÁR 1. VASÁRNAPPesti Hírlap """ VASARNAPJA 1 1 UJ év, VAGY UJ KORSZAK ? Írta: SIHÁNYI MIKLÓS Újév napján az ember kissé megilletődik. Mintha egy percre megállna az idő. Mintha a múlt és a jövő közé beékelődött volna egy pillanat, amelyben kinyílik szemünk és meglátjuk a dolgok titkos értelmét és rendjét. Az ember voltaképpen mindig a pillanatoknak él. Újév napján azonban észrevesz bizonyos nagy összefüggéseket, amelyek a múltban kialakultak és belevilágítanak a jövőbe. Néha úgy érzi az ember, mintha lezárult volna egy korszak, valami elmúlt és valami közeledik. A dátumok nagy hatással vannak ránk. Az aranylakodalom napja a legetnikusabb embert is költővé teszi. Egy évszázad fordulóján mindenki egy kissé történetbúvár és filozófus lesz. Úgy képzeli az ember, mintha a kerek számok valami kerek egységet is jelentenének a maga, az emberiség, vagy a világegyetem életében. A Krisztus után való ezredik esztendőben mindenki a világ végétől rettegett. Mintha az emberiség elvesztette volna az eszét, rettegésben és elkeseredett, szilaj tombolásban várta az utolsó ítélet napját. Olaszországban járványszerűen tört ki ez a téboly. Az emberek készültek a halálra. Vad keserűséggel orgiákat rendeztek, hiszen már úgyis minden mindegy. Sokan öngyilkosok lettek félelmükben. A keresztény időszámítást Krisztus születésétől kezdjük el, pedig nem is tudjuk biztosan, hogy mikor született az Ember Fia. A naptárkészítők öt vagy hat évvel tévedtek. De nekünk mindegy. Annyi bizonyos, hogy Krisztus születésével új korszak kezdődött az emberiség életében. A klasszikus világ kiélte önmagát és utólérte az önmegsemmisülés végzete. A római civilizáció elérte csúcspontját. Olyan óriási birodalmat alkotott, amely már nem tudta tovább kormányozni magát. Beállt valamiféle túlorganizáltság, a központi hatalomnak egy olyan túltengése, amely után csak az anarchia következhetett. Minden hatalom és minden kincs Róma tulajdona volt. Az antik kapitalizmus tetőfokát érte. Rómában kétmillió ember élt mint rabszolga, akik felett mintegy kétszáz mérhetetlen gazdagságú és hatalmú kapitalista uralkodott. A legnagyobb kapitalista maga a császár volt. Róma megszervezte a világgazdaságot, az egész akkor ismert föld egyetlen vámterületet alkotott, amelyet nagyszerű utakkal szeltek keresztül-kasul, az utakat katonák építették és őrizték. A latin nyelv segítségével be lehetett utazni az egész világot és a római császárok arcképével ellátott pénzen meg lehetett vásárolni az egész világ minden termését. Ha ma Népszövetségről, Páneurópáról, Európai Egyesült Államokról ábrándozunk, gondoljuk meg, hogy Krisztus születése idején mindez megvolt már s ha ma világgazdaságról beszélünk, ne feledjük el, hogy a római légiók azt is tökéletesen megszervezték. Az eredmény? Rómában kétmillió proletár lézengett s annak legnagyobb része munka nélkül volt. A császárok tartották el őket ingyen gabonával, — ma úgy mondanék: munkanélküli segéllyel — ami csak arra volt jó, hogy rászoktassa őket a naplopásra és a forradalmakra. Már Augustus észrevette, hogy az akkor civilizált világon túl hatalmas félkörben Galliától Kisázsiáig új és ismeretlen népek közelednek vad hordákban, vagy roppant szervezett tömegekben, katonai alakulatokban, nyers erkölcsökkel, lobogó harci lánggal és félelmetes vitézséggel. A birodalom eleinte játszva elbánt velük. A légiók kitűnően teljesítették kötelességüket. De a barbárok tömege nőttön-nőtt s a birodalomban nőttön-nőtt a korrupció. Keleti tanok, keleti szokások és keleti bevándorlók megmételyezték és elgyengítették Rómát. Az akkori tudósok bizonyos túlkulturáltságról beszéltek, ami alatt a keleti fényűzést, a keleti miszticizmust és a keleti erkölcsök degeneráltságát értették. Ez volt akkor a keleti veszedelem. Magában Rómában már több volt az idegen, mint a benszülött. Túlzsúfoltság, lakásínség és lakásforradalmak következtében egy alvilági Róma született, amelyen nem lehetett uralkodni, csak ideig-óráig lekenyerezni, vagy drákói szigorral féken tartani. Róma mindazokat a beteg tüneteket mutatta, mint amelyeket most mutat valamely európai, vagy amerikai metropolis. Mindenki érezte, hogy nincs tovább. Mindenki a régi jó idők után sóhajtozott s a régi jó időt aranykornak hivták. Szónokok és történetírók, bölcselők és költők a birodalom bukását jósolgatták. Az akkori Spenglerek és Kayserlingek arról panaszkodtak, hogy egy új embertípus van keletkezőben, vad erkölcsű, barbár harcostípus, amely elözönli a birodalmat és letapossa a görögrómai kultúra virágait. Mint ahogy most sofőrtípusról és a nyugati kultúra bukásáról hallunk kassandrajóslatokat. És az új korszak észrevétlenül kezdetét vette. A birodalom felbomlott, a nagy vagyonok széthullottak, a barbárok betörtek Rómába, a légiók megsemmisültek, az éhező tömegek fellázadtak, Róma összeomlott. Nem egyetlen pillanat műve volt ez az összeomlás. Voltak, akik egyáltalán észre sem vették. Most azonban már tisztán látjuk a határköveket, a korszakok letűnését és újabb keletkezését. A naptárt most már meg tudjuk csinálni, mert az időszámítás mindig csak utólag lehetséges, és az embernek eszébe jut, vájjon nem ugyanolyan nagy válságon megyünk-e most keresztül, mint amilyenen keresztül ment az emberiség a római kultúra bukása idején? Ilyenkor, újév napján, amikor egy pillanatra hátra és előre tekintünk, eszünkbe jut a nagy analógia. Várjon mit hoz az új év? Hány lépést teszünk az új korszak felé, amelyet társadalombölcselők, politikusok, utópisták, igazi és álpróféták, népboldogítók ígérgetnek? Annyi bizonyos, hogy keményen a talpunkra kell állnunk és fel kell vérteznünk magunkat minden eshetőségre. Az idő gyorsabban halad, mint bármikor azelőtt az emberiség történelmében. Minden új esztendő egy-egy évtizedet, vagy egy évszázadot jelent. Az emberek boldog új évet kívánnak egymásnak, de titokban mindenki tele van közéleti és egyéni kínzó nyugtalansággal. Mi lesz velünk az új esztendőben? 3