Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. augusztus-december (55. évfolyam, 32-52. szám)
1933-08-06 / 32. szám
19 • 3 • 3 AUGUSZTUS 6 VASÁRNAPPesti Hírlap VASÁRNAPJA GÉZA BÁTYÁM Novella a „Családi arcképcsarnokából ÍRTA: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Nagy volt a mi családunk. Az ősi törzs új és új ágakat hajtott, kilombosodott és megterebélyesedett, lenn pedig keményen kapaszkodott a földbe, vastag és vékony gyökereit elindította az egész országba, északra és délre, keletre és nyugatra, így hát mindenféle ember akadt minálunk. Volt egészséges és beteg, kövér és sovány, okos és bolond, tékozló és zsugori, léha szoknyavadász és példás családapa s mindenféle foglalkozás is, sok kisbirtokos, katona és pap, még több gyógyszerész, de volt tanár, megyei hivatalnok, orvos, bíró, még jégkárbecslő is. Természetes, hogy volt közöttük feltaláló is. Ez a feltaláló Géza bátyám volt, ő nem erre a pályára készül. A negyvenötödik életévéig csöndesen, dohogva gazdálkodott mellettünk, a szomszéd megyében, rongyos kis törpebirtokán. Tehetsége csak később fejlődött ki, abban az időben, amikor én nyolc-kilenc éves fiúcska lettem. Hogy ez a tehetsége vele született, az több, mint valószínű, mert minden igazi tehetség velünk születik. Addig nyilván lappangott benne. Nem állítom, hogy fiatalabb korában, amikor én még nem is éltem, egyáltalán nem talált ki, vagy nem talált föl semmit. Ez lelkiismeretlenség volna. Mióta az eszemet tudom, csakugyan ő volt a mi családunkban a föltaláló. Még nem is ismertem, már hallottam, hogy nem messze tőlünk él egy rokonunk, aki „folyton főz valamit“, „folyton töri a fejét valamin“, „folyton sántikál valamiben“. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a képessége csak élete alkonyán bontakozott ki teljes pompájában, csak ekkor hatalmasodott el rajta, hogy talán némi kárpótlást nyújtson anyagi csalódásaiért és sivár agglegény-életéért s csakis ekkor adta meg egyéniségének azt a csillogást, mely most még távoli emlékét is kellemesen színezi. A külseje alig árulta el, hogy mi lakozik benne. Alacsony ember volt, alig észrevehető pókhassal, kócos, sárga hajjal, kócos, sárga szakállal s egy bajusszal, mely valamivel vernyegesebb volt a hajánál és szakállánál. Szóval olyan volt, mint a legtöbb vidéki kisbirtokos. Szeretett enni-inni. Szerette a malacpörköltet, barnára pörkölt tarhonyával s szerette a hosszú, vékony ecetes paprikákat, melyeket méregerős erükkel együtt evett meg. Szerette a társaságot, a cigányt, a nagy ebédeket, vacsorákat. Borozgatott is, de csak módjával. Emlékszem, hogy poharába mindig előbb töltötte a szikvizet, hogy az legyen a bornak mintegy az ágya s csak azután a bort, ehhez a szokásához pedig egész életén át következetesen ragaszkodott, nem holmi babonából, hanem elvből, mert — amint mondotta — „máskép a bornak nincs semmi íze“. Emlékszem arra is, hogy cigarettáit mindig maga sodorta, rendkívül gyorsan és ügyesen, balkézzel is s én bámultam, irigyeltem őt, mikor a sárga dohányt, mely a sárga hajához és szakállához hasonlított, hüvelykének és mutatóujjának egyetlen büvészmozdulatával a selyempapírba tekerte, majd ajkához emelte, hogy az ott fölcsillámló nyállal öszszeragassza s a cigaretta máris égett, ő pedig máris kéjelegve szippantgatta a füstöt, a hosszú, vékony, hústalan orrával, mely az általa annyira kedvelt paprikákhoz hasonlított. Kétségtelen, hogy rám, mint gyermekre, mély benyomást gyakorolt. De várjon melyik avatatlan, felületes szemlélő sejthette volna meg ebben a látszólagos igénytelen emberben a föltalálót? Nyaranként rándult át hozzánk, aratás után s minden évben három-négy hetet töltött nálunk vendégségben. Poros szekeréről leugrott a sárga nyersselyem ruhájában, a sárga szalmakalapjában, így látom őt azóta is, mindörökre. Most jut eszembe, hogy télen sohase láttam, ennélfogva még ma se tudnám elképzelni bundában, kucsmában, havas tájon. Szorosan a nyárhoz tartozott. Sebbel-lábbal megöleli mindnyájunkat, holmi hebe-hurgya szeretettel. Az emberek nem igen érdekelték. Például sohase vette volna észre, hogy valamelyikünk hiányzik, vagy hogy valamelyikünknek hiányzik az egyik füle. De egy fogast, mely az előszobában ferdén lóg, egy kávédarálót, egy légycsapót, egy takarékperselyt, egy nadrágtartót, egy öntözőcsövet, egy egérfogót azonnal észrevett, azonnal érdekelte az anyaga, a szerkezete, előállításának és gyártásának módja, nézegette, tapogatta és szagolgatta s addig kukucskált, figyelgetett, az egyik szemét lehunyva, fejét kissé oldalt billentve, addig ágaskodott, kuporgott, hasalt a földön, addig méricskélt és számítgatott, amíg rá nem jött, hogy az a huncut német hogyan is eszelhetett ki ilyesmit és hogyan is készíthette el ilyen remekül. Nem volt nagyobb öröme, mintha megkértük erre, arra, hogy akassza föl egyik csillárunkat, vagy hogy javítsa ki összetört játékainkat. Előbb hosszan tanulmányozta a tárgyak anyagát és szerkezetét, csak aztán látott hozzá. Lassan dolgozott, élvezte a munkáját, de alaposan. Ilyesmire nálunk is csak ritkán nyílt alkalma. A legkisebb és legsötétebb udvari szobánkban szállt meg, melyet mi vendégszobának neveztünk s a hőség miatt egész nap föl se öltözködött, az ágyán ásitozott és füstölgetett. Délig aludt. Akkor kicsoszogott papucsban, ingujjban, kezében egy szalma = 55-1 K . ÉVFOLYAM 32. SZÁM