Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. augusztus-december (55. évfolyam, 32-52. szám)

1933-08-06 / 32. szám

1­­­9 • 3 • 3 AUGUSZTUS 6 VASÁRNAPPesti Hírlap VASÁRNAPJA GÉZA BÁTYÁM Novella a „Családi arcképcsarnokából ÍRTA: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Nagy volt a mi családunk. Az ősi törzs új és új ágakat hajtott, kilombosodott és megterebélyesedett, lenn pedig keményen kapaszkodott a földbe, vastag és vékony gyökereit elindította az egész országba, északra és délre, keletre és nyugatra, így hát mindenféle ember akadt minálunk. Volt egészséges és beteg, kövér és sovány, okos és bo­lond, tékozló és zsugori, léha szoknyavadász és pél­dás családapa s mindenféle foglalkozás is, sok kis­birtokos, katona és pap, még több gyógyszerész, de volt tanár, megyei hivatalnok, orvos, bíró, még jég­­kárbecslő is. Természetes, hogy volt közöttük felta­láló is. Ez a feltaláló Géza bátyám volt, ő nem erre a pályára készül. A negyvenötödik életévéig csöndesen, dohogva gazdálkodott mellet­tünk, a szomszéd megyében, rongyos kis törpebir­tokán. Tehetsége csak később fejlődött ki, abban az időben, amikor én nyolc-kilenc éves fiúcska let­tem. Hogy ez a tehetsége vele született, az több, mint valószínű, mert minden igazi tehetség velünk születik. Addig nyilván lappangott benne. Nem ál­lítom, hogy fiatalabb korában, amikor én még nem is éltem, egyáltalán nem talált ki, vagy nem talált föl semmit. Ez lelkiismeretlenség volna. Mióta az eszemet tudom, csakugyan ő volt a mi családunk­ban a föltaláló. Még nem is ismertem, már hallot­tam, hogy nem messze tőlünk él egy rokonunk, aki „folyton főz valamit“, „folyton töri a fejét va­lamin“, „folyton sántikál valamiben“. Annyi azon­ban bizonyos, hogy ez a képessége csak élete al­konyán bontakozott ki teljes pompájában, csak ek­kor hatalmasodott el rajta, hogy talán némi kár­pótlást nyújtson anyagi csalódásaiért és sivár agg­legény-életéért s csakis ekkor adta meg egyénisé­gének azt a csillogást, mely most még távoli emlé­két is kellemesen színezi. A külseje alig árulta el, hogy mi lakozik ben­ne. Alacsony ember volt, alig észrevehető pókhas­sal, kócos, sárga hajjal, kócos, sárga szakállal s egy bajusszal, mely valamivel vernyegesebb volt a hajánál és szakállánál. Szóval olyan volt, mint a legtöbb vidéki kisbirtokos. Szeretett enni-inni. Szerette a malacpörköltet, barnára pörkölt tarho­nyával s szerette a hosszú, vékony ecetes papriká­kat, melyeket méregerős erükkel együtt evett meg. Szerette a társaságot, a cigányt, a nagy ebédeket, vacsorákat. Borozgatott is, de csak módjával. Em­lékszem, hogy poharába mindig előbb töltötte a szikvizet, hogy az legyen a bornak mintegy az ágya s csak azután a bort, ehhez a szokásához pe­dig egész életén át következetesen ragaszkodott, nem holmi babonából, hanem elvből, mert — amint mondotta — „máskép a bornak nincs semmi íze“. Emlékszem arra is, hogy cigarettáit mindig maga sodorta, rendkívül gyorsan és ügyesen, balkézzel is s én bámultam, irigyeltem őt, mikor a sárga do­hányt, mely a sárga hajához és szakállához hason­lított, hüvelykének és mutatóujjának egyetlen bü­­vészmozdulatával a selyempapírba tekerte, majd aj­kához emelte, hogy az ott fölcsillámló nyállal ösz­­szeragassza s a cigaretta máris égett, ő pedig máris kéjelegve szippantgatta a füstöt, a hosszú, vékony, hústalan orrával, mely az általa annyira kedvelt paprikákhoz hasonlított. Kétségtelen, hogy rám, mint gyermekre, mély benyomást gyakorolt. De vár­jon melyik avatatlan, felületes szemlélő sejthette volna meg ebben a látszólagos igénytelen emberben a föltalálót? Nyaranként rándult át hozzánk, aratás után s minden évben három-négy hetet töltött nálunk ven­dégségben. Poros szekeréről leugrott a sárga nyers­selyem ruhájában, a sárga szalmakalapjában, így látom őt azóta is, mindörökre. Most jut eszembe, hogy télen sohase láttam, ennélfogva még ma se tudnám elképzelni bundában, kucsmában, havas tá­jon. Szorosan a nyárhoz tartozott­­. Sebbel-lábbal megöleli mindnyájunkat, holmi hebe-hurgya szere­tettel. Az emberek nem igen érdekelték. Például sohase vette volna észre, hogy valamelyikünk hiányzik, vagy hogy valamelyikünknek hiányzik az egyik füle. De egy fogast, mely az előszobában fer­dén lóg, egy kávédarálót, egy légycsapót, egy taka­rékperselyt, egy nadrágtartót, egy öntözőcsövet, egy egérfogót azonnal észrevett, azonnal érdekelte az anyaga, a szerkezete, előállításának és gyártásának módja, nézegette, tapogatta és szagolgatta s addig kukucskált, figyelgetett, az egyik szemét lehunyva, fejét kissé oldalt billentve, addig ágaskodott, kupor­gott, hasalt a földön, addig méricskélt és számítga­­tott, amíg rá nem jött, hogy az a huncut német ho­gyan is eszelhetett ki ilyesmit és hogyan is készít­hette el ilyen remekül. Nem volt nagyobb öröme, mintha megkértük erre, arra, hogy akassza föl egyik csillárunkat, vagy hogy javítsa ki összetört játékainkat. Előbb hosszan tanulmányozta a tár­gyak anyagát és szerkezetét, csak aztán látott hoz­zá. Lassan dolgozott, élvezte a munkáját, de ala­posan. Ilyesmire nálunk is csak ritkán nyílt alkalma. A legkisebb és legsötétebb udvari szobánkban szállt meg, melyet mi vendégszobának neveztünk s a hő­ség miatt egész nap föl se öltözködött, az ágyán ásitozott és füstölgetett. Délig aludt. Akkor kicso­szogott papucsban, ingujjban, kezében egy szalma­ = 55-1 K . ÉVFOLYAM 32. SZÁM

Next