Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. augusztus-december (55. évfolyam, 32-52. szám)

1933-10-22 / 43. szám

4 nagy költő családjával. Madách Imre nevelt fia és unokaöccse, Balogh Károly, a Bérczy leányát vette feleségül. Apró állomás egy szárnyvonalon a kis jobbágyi. A vonatról letekintő utas, ha egy udvarház tetejét látja kikandikálni a fák közül, mindenre inkább gon­dolna, mint arra, hogy abban a régi házban régi fényképet őriz emlékei között egy öreg dáma s a ké­pen három olyan név kerül össze, mint Puskin, Zichy és Bérczy Károly­ , Harsányi Zsolt. Menyasszony. Múltkor, a nyári rekkenő délben láttam egy esküvőt.­­A menyasszony kiszállt a gépkocsiból. Fehér selyemruhát viselt, mirtuszkoszorút, de szemén — talán a tűző verőfény ellen, talán valami szembaja miatt — óriási fekete szemüveget. A vőlegény frakkban, halálsápadtan pillantga­­tott feléje. Vájjon mit gondolt? Olyan volt így a menyasszonya, mint valami tündér és rém együtt úgy tetszett, hogy a vőlegény egy kicsit fél tőle. Levél. Levelet olvasok egy kedves nagybetegről, a szenvedéséről, a gyógyulási lehetőségéről, az utolsó műtétről, melynek hatása elé reménykedve tekin­tenek. Amikor a levelet kinyitom, már több, mint negy­vennyolc órája tudom, a sürgönyökből, újságok­ból — hogy a nagybeteg meghalt. Ez a levél tehát az élő múlt, mely még nincs megmerevedve s én, aki rátekintek, a jövő vagyok, aki szomorú bölcsességgel állapitom meg, milyen gyarló az ember. Tér és idő játszik velem. Minthogy a levelet egy másik országból hozta a posta több napon át, a tér idővé válik, így szemléli a mozgó múltat, mint jelent, egy Csillag, mely a Földre néz. A fénysugár másod­percenként 300.000 kilométer sebességgel halad. Ennélfogva a Szinuszból 16 év alatt ér a földre (16 fényév alatt). Ha valaki most a Szinuszból egy erős messze­­látón a Földre tekintene, a világháború 1917-iki dühöngő harcait szemlélhetné Franciaországban és Olaszországban s minket valamennyiünket 16 év­vel fiatalabbnak látna. Nem mint múltat. Hanem mint jelent. Nem mint káprázatot. Hanem mint va­lóságot. Azokra a rejtélyes eregyürükre gondolok, me­lyekben élünk a kezemben — észreveszem — meg­reszket a levél. A halál szállásmesterei. Irodalomtörténetekben kortárs­ költők neve alatt gyakran látok ilyenféle jegyzeteket: „Született 1885—“. Ez a vonal a legalattomosabb, legsértőbb vala­mi, amit el lehet képzelni. Olyan gondolatjel ez, mely valóban gondolatot kelt bennem, a lázongó gondolatok egész raját. Mit is jelent? Azt, hogy az illető költő még él, halála függő­ben van, de emberi számítás szerint nem sokáig, legföljebb néhány évtizedig, szóval a halhatatlan­ság nagyreményű jelöltje még nem teljesítette az irodalomtörténet iránt való, talán legfontosabb kö­telességét, hogy meg is haljon. Gyűlölöm ezeket az irodalomtörténészeket, akik különszobát nyitnak nekünk a dicsőség csar­nokában, de nagy tárgyilagosságukban már előre helyet néznek számunkra a temetőben is, mint a halál szállásmesterei. Kosztolányi Dezső: VASÁRNAP Akonybákom Pártay István grafitrajza: A trianoni magyar fájdalom.

Next