Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. augusztus-december (55. évfolyam, 32-52. szám)
1933-10-22 / 43. szám
4 nagy költő családjával. Madách Imre nevelt fia és unokaöccse, Balogh Károly, a Bérczy leányát vette feleségül. Apró állomás egy szárnyvonalon a kis jobbágyi. A vonatról letekintő utas, ha egy udvarház tetejét látja kikandikálni a fák közül, mindenre inkább gondolna, mint arra, hogy abban a régi házban régi fényképet őriz emlékei között egy öreg dáma s a képen három olyan név kerül össze, mint Puskin, Zichy és Bérczy Károly , Harsányi Zsolt. Menyasszony. Múltkor, a nyári rekkenő délben láttam egy esküvőt.A menyasszony kiszállt a gépkocsiból. Fehér selyemruhát viselt, mirtuszkoszorút, de szemén — talán a tűző verőfény ellen, talán valami szembaja miatt — óriási fekete szemüveget. A vőlegény frakkban, halálsápadtan pillantgatott feléje. Vájjon mit gondolt? Olyan volt így a menyasszonya, mint valami tündér és rém együtt úgy tetszett, hogy a vőlegény egy kicsit fél tőle. Levél. Levelet olvasok egy kedves nagybetegről, a szenvedéséről, a gyógyulási lehetőségéről, az utolsó műtétről, melynek hatása elé reménykedve tekintenek. Amikor a levelet kinyitom, már több, mint negyvennyolc órája tudom, a sürgönyökből, újságokból — hogy a nagybeteg meghalt. Ez a levél tehát az élő múlt, mely még nincs megmerevedve s én, aki rátekintek, a jövő vagyok, aki szomorú bölcsességgel állapitom meg, milyen gyarló az ember. Tér és idő játszik velem. Minthogy a levelet egy másik országból hozta a posta több napon át, a tér idővé válik, így szemléli a mozgó múltat, mint jelent, egy Csillag, mely a Földre néz. A fénysugár másodpercenként 300.000 kilométer sebességgel halad. Ennélfogva a Szinuszból 16 év alatt ér a földre (16 fényév alatt). Ha valaki most a Szinuszból egy erős messzelátón a Földre tekintene, a világháború 1917-iki dühöngő harcait szemlélhetné Franciaországban és Olaszországban s minket valamennyiünket 16 évvel fiatalabbnak látna. Nem mint múltat. Hanem mint jelent. Nem mint káprázatot. Hanem mint valóságot. Azokra a rejtélyes eregyürükre gondolok, melyekben élünk a kezemben — észreveszem — megreszket a levél. A halál szállásmesterei. Irodalomtörténetekben kortárs költők neve alatt gyakran látok ilyenféle jegyzeteket: „Született 1885—“. Ez a vonal a legalattomosabb, legsértőbb valami, amit el lehet képzelni. Olyan gondolatjel ez, mely valóban gondolatot kelt bennem, a lázongó gondolatok egész raját. Mit is jelent? Azt, hogy az illető költő még él, halála függőben van, de emberi számítás szerint nem sokáig, legföljebb néhány évtizedig, szóval a halhatatlanság nagyreményű jelöltje még nem teljesítette az irodalomtörténet iránt való, talán legfontosabb kötelességét, hogy meg is haljon. Gyűlölöm ezeket az irodalomtörténészeket, akik különszobát nyitnak nekünk a dicsőség csarnokában, de nagy tárgyilagosságukban már előre helyet néznek számunkra a temetőben is, mint a halál szállásmesterei. Kosztolányi Dezső: VASÁRNAP Akonybákom Pártay István grafitrajza: A trianoni magyar fájdalom.