Pesti Hirlap Vasárnapja, 1934. augusztus-december (56. évfolyam, 31-52. szám)
1934-08-05 / 31. szám
A KÖNYVEK ÉS A GYERMEK ÍRTA: SURÁNYI MIKLÓS A kérdés sohasem volt olyan életbevágó és időszerű, mint most. A fehér faj, amely megteremtette a keresztény kultúrát, nemcsak anyagilag, de lelkileg is válságba jutott s ha fenn akarja tartani vezérszerepét az emberi haladásban, elő kell készítenie egy programszerű és tudatos megújhodást, valamiféle új reneszánszot, végbe kell vinnie a maga benső revízióját és olyanná kell nevelnie az új generációt, hogy az alkalmassá legyen az elvesztett paradicsom visszaszerzésére. Latinok, germánok és szlávok egyképpen valamifajta új emberiségről álmodoznak, amely az egyéniség helyett a kollektív lélek heroizmusára alapítja testi és szellemi létét. A politika tehát pedagógiával kezdődik, gyermekek és felnőttek oktatásával, az új célokra való ránevelésével, az egész világból egy nagy tanítóműhely lett a lelkek iskolája, az emberi jogok és emberi kötelességek új átértékelésével. Ma hatványozott jelentősége van mindennek, ami ebben az átformálásban szerepet játszik, — tehát a szépirodalomnak is, amely az első betű feltalálása óta ellenállhatatlan erővel nyomja rá bélyegét az emberiség fejlődésére. A költői képzelet játéka összehasonlíthatatlanul erősebb benyomást tesz az átlagemberre, mint akármiféle valóság, a tényeknek akármiféle kézzelfogható tanulsága, bármilyen történelem, vagy akármily megdönthetetlen moralizálás, sőt erősebb a törvénykönyveknél és a fegyháznál, a diktatúránál és a terrornál. Voltak költők, akik egész koruk lelkületét megnemesítették és voltak, akik elterjesztették az erkölcsi ragályt, amely nagyobb pusztítást vitt véghez az emberiségben, minden pestis járványnál. A pedagógus méltán töri a fejét, hogy vájjon kára vagy haszna származnék-e az emberiségnek abból, ha minden szépirodalmi könyvet elégetnének és egy világdiktátor minden irodalmi mű kinyomtatását megtiltaná. Jegyezzük meg itt közbevetőleg, hogy ez sem segítene a kérdés megoldásához; ha nem volnának könyvek, azért a költői képzelet tovább is ontaná a meséket és a költeményeket s az emberek szájról-szájra adnák azokat tovább, mint Homeros elbeszéléseit Achilles vagy Odisszeusz kalandjairól. A látszat az, hogy korunkban a társadalmi nevelés és a költészet hivatásbelileg a legellenségesebb módon állnak szemben egymással. A nevelés feladata a kollektív emberi lélek kiformálása; a társadalmi erkölcs megalapozása; az egyéniségnek a közös érdekek és az egyetemes tömegirányzatok mögé való visszaszorítása. Az irodalom ezzel szemben, bármily formában jelentkezzék is, mindig csak Ura. A nevelés célja a lélek egészsége. Az irodalom nem túlságosan érdeklődik az egészség iránt, az irodalom inkább otthon van abban a roppant lelki klinikában, amelynek maga az író nem orvosa, hanem betege, maga is klinikai eset. A nevelés a legöntudatosabb, a legracionáltabb és a legpolitikusabb szellemi tevékenység. Az író sokszor nem is tudja, hogy mit cselekszik, amikor remekművet alkot. Mint rajongó próféta nem normális ember, felette vagy alatta áll az öntudatos gondolkodás vagy a kiszámított cselekvés állapotának, öntudatlan teremtő és öntudatlan áldozata intuitiójának, vagy patologikus idegrendszerének. Nehezen tudnám megmondani, nem volt-e igaza annak a spártai nevelőnek, aki a szépirodalmat egyszerűen kitiltotta a fejlődő lelkek iskolájából. És minden fenntartás nélkül melléjük állok azoknak a pedagógusoknak, akik rájuk bízott fiatalságot úgy féltik a szépirodalomtól, mint a tüdővészbacillusoktól, vagy a bujakórtól. De mindezek mellett nem kívánok változtatni sem a szépirodalom jellegén, sem azon az elven, amely az öncélúságot a l’art pour l’art műhely kifejezéssel jelzi. Vannak, akik az egész politikai és erkölcsi élet dekadenciáját a művészet rovására írják. Becsületes és jóhiszemű emberek ezek, esetleg a tudásuk is mély, az akaratuk tiszta és nemes is, az emberiségnek igen nagy értékei. Csak éppen nem írók és nem művészek. Olyanok, mint a Gulliver törpéi, akik utálják az óriásokat, mert mindig sáros a csizmájuk, ők nem tehetnek arról, hogy a közellátó szemük pillantása csak az óriások csizmájáig ér fel s a talpukhoz ragadt sárnál, piszoknál, bűnnél és emberi aljasságnál egyebet nem látnak a Tart pour l’art irodalom óriásiaiból. Annyi bizonyos, hogy nagyhatású és erkölcsileg magasztos hitvallásnak látszik: irodalmat és művészetet befogni a politikum, a társadalmi rend és a közrporál szekerébe. És fennkölt és megható dolog, leértékelni a l’art pour Tart irányát, különösen azok előtt, akik még nem olvasták a Kreutzer-szonátát, vagy Hrosvita középkori legendáit. És szinte megfoghatatlan igazságként tűnik fel a művészetek romboló és erkölcstelen tendenciájának megállapítása, különösen azok előtt, akik nem gondolják meg, hogy az irányregény is lehet immorális, atheista vagy államellenes. Nem gondolják meg, hogy az emberboldogító irodalom is emberek agyából születik s az emberi agy már sokféleképpen gondolkodott az erkölcsről és a társadalomról. A betörőnek és az apagyilkosnak is megvan a maga kritikája az emberiségről. És megvan a fogházőrnek is és ez a két vélemény nagyon ritkán találkozik. Mindezekből pedig a végső következtetés, azt hiszem, önmagától adódik. A szépirodalomnak a maga lényegénél fogva semmi köze sincs a pedagógiához, viszont a pedagógusnak a saját magasztos és sorsdöntő feladatainál fogva annál több közük van mindenhez, amitemberi képzelet szül és irodalmi géniusz magából kisugároz. Az Írás roppant hatalom, felülmúlhatatlanul nagy emberformáló erő, de ez a gigantikus óriás valóságos poliphemos, aki vakon tántorog a maga irdatlan útjain. Jól van ez vagy rosszul, nem reá tartozik. Odiszszeusnak kell vigyáznia arra, hogy hajója népét ez a töménytelen szörnyeteg agyon ne tapossa. A szépirodalom nem követelheti meg, hogy az emberiség felelős nevelői kritikátlan hódolattal engedjék be a maguk kényes és féltett virágoskertjébe; a pedagógusok nem követelhetik meg, hogy az író a neveléstudomány gyakorlati céljai és elméleti szabályai szerint tegyen eleget annak a belső kényszernek, amely teremtésre izgatja őt. A pedagógia használja ki a szépirodalom embernevelő és lélekformáló hatását, amennyire ez csak lehetséges, a pedagógus korlátlan ur a maga birodalmában, de olyan korlátlanul ur az író is, a maga fantáziájának felelőtlen világában.