Pesti Hirlap Vasárnapja, 1934. augusztus-december (56. évfolyam, 31-52. szám)

1934-08-05 / 31. szám

A KÖNYVEK ÉS A GYERMEK ÍRTA: SURÁNYI MIKLÓS A kérdés sohasem volt olyan életbevágó és idő­szerű, mint most. A fehér faj, amely megteremtette a keresztény kultúrát, nemcsak anyagilag, de lelki­leg is válságba jutott s ha fenn akarja tartani ve­­zérszerepét az emberi haladásban, elő kell készí­tenie egy programszerű és tudatos megújhodást, valamiféle új reneszánszot,­­ végbe kell vinnie a maga benső revízióját és olyanná kell nevelnie az új generációt, hogy az alkalmassá legyen az el­vesztett paradicsom visszaszerzésére. Latinok, ger­mánok és szlávok egyképpen valamifajta új emberi­ségről álmodoznak, amely az egyéniség helyett a kollektív lélek heroizm­usára alapítja testi és szel­lemi létét. A politika tehát pedagógiával kezdődik, gyermekek és felnőttek oktatásával, az új célokra való ránevelésével, az egész világból egy nagy ta­­nítóműhely lett a lelkek iskolája, az emberi jogok és emberi kötelességek új átértékelésével. Ma hat­ványozott jelentősége van mindennek, ami ebben az átformálásban szerepet játszik, — tehát a szépiro­dalomnak is, amely az első betű feltalálása óta ellenállhatatlan erővel nyomja rá bélyegét az em­beriség fejlődésére. A költői képzelet játéka összehasonlíthatatlanul erősebb benyomást tesz az átlag­emberre, mint akármiféle valóság, a tényeknek akármiféle kézzel­fogható tanulsága, bármilyen történelem, vagy akármily megdönthetetlen moralizálás, sőt erősebb a törvénykönyveknél és a fegyháznál, a diktatúrá­nál és a terrornál. Voltak költők, akik egész koruk lelkületét megnemesítették és voltak, akik elterjesz­tették az erkölcsi ragályt, amely nagyobb pusztí­tást vitt véghez az emberiségben, minden pestis jár­ványnál. A pedagógus méltán töri a fejét, hogy vájjon kára vagy haszna származnék-e az emberi­ségnek abból, ha minden szépirodalmi könyvet el­égetnének és egy világdiktátor minden irodalmi mű kinyomtatását megtiltaná. Jegyezzük meg itt közbevetőleg, hogy ez sem segítene a kérdés meg­oldásához; ha nem volnának könyvek, azért a köl­tői képzelet tovább is ontaná a meséket és a köl­teményeket s az emberek szájról-szájra adnák azo­kat tovább, mint Homeros elbeszéléseit Achilles vagy Odisszeusz kalandjairól. A látszat az, hogy korunkban a társadalmi ne­velés és a költészet hivatásbelileg a legellensége­sebb módon állnak szemben egymással. A nevelés feladata a kollektív emberi lélek kiformálása; a tár­sadalmi erkölcs megalapozása; az egyéniségnek a közös érdekek és az egyetemes tömegirányzatok mögé való visszaszorítása. Az irodalom ezzel szem­ben, bármily formában jelentkezzék is, mindig csak Ura. A nevelés célja a lélek egészsége. Az iroda­lom nem­ túlságosan érdeklődik az egészség iránt, az irodalom inkább otthon van abban a roppant lelki klinikában, amelynek maga az író nem orvosa, ha­nem betege, maga is klinikai eset. A nevelés a leg­­öntudatosabb, a legracionáltabb és a legpolitiku­­sabb szellemi tevékenység. Az író sokszor nem is tudja, hogy mit cselekszik, amikor remekművet alkot. Mint rajongó próféta nem normális ember, felette vagy alatta áll az öntudatos gondolkodás vagy a kiszámított cselekvés állapotának, öntudat­lan teremtő és öntudatlan áldozata intuitiójának, vagy patologikus idegrendszerének. Nehezen tudnám megmondani, nem volt-e igaza annak a spártai nevelőnek, aki a szépirodalmat egyszerűen kitiltotta a fejlődő lelkek iskolájából. És minden fenntartás nélkül melléjük állok azok­nak a pedagógusoknak, akik rájuk bízott fiatalsá­got úgy féltik a szépirodalomtól, mint a tüdővész­­bacillusoktól, vagy a bujakórtól. De mindezek mel­lett nem kívánok változtatni sem a szépirodalom jellegén, sem azon az elven, amely az öncélúságot a l’art pour l’art műhely kifejezéssel jelzi. Vannak, akik az egész politikai és erkölcsi élet dekadenciáját a művészet rovására írják. Becsületes és jóhiszemű emberek ezek, esetleg a tudásuk is mély, az akaratuk tiszta és nemes is, az emberiségnek igen nagy értékei. Csak éppen nem írók és nem művészek. Olyanok, mint a Gul­liver törpéi, akik utálják az óriásokat, mert min­dig sáros a csizmájuk, ők nem tehetnek arról, hogy a közellátó szemük pillantása csak az óriások csizmájáig ér fel s a talpukhoz ragadt sárnál, pi­szoknál, bűnnél és emberi aljasságnál egyebet nem látnak a Tart pour l’art irodalom óriásiaiból. Annyi bizonyos, hogy nagyhatású és erkölcsi­leg magasztos hitvallásnak látszik: irodalmat és művészetet befogni a politikum, a társadalmi rend és a közrporál szekerébe. És fennkölt és megható dolog, leértékelni a l’art pour Tart irányát, külö­nösen azok előtt, akik még nem olvasták a Kreut­­zer-szonátát, vagy Hrosvita középkori legendáit. És szinte megfoghatatlan igazságként tűnik fel a művészetek romboló és erkölcstelen tendenciájának megállapítása, különösen azok előtt, akik nem gon­dolják meg, hogy az irányregény is lehet immorá­lis, atheista vagy államellenes. Nem gondolják meg, hogy az emberboldogító irodalom is emberek agyá­ból születik s az emberi agy már sokféleképpen gondolkodott az erkölcsről és a társadalomról. A betörőnek és az apagyilkosnak is megvan a maga kritikája az emberiségről. És megvan a fogházőr­­nek is és ez a két vélemény nagyon ritkán talál­kozik. Mindezekből pedig a végső következtetés, azt hiszem, önmagától adódik. A szépirodalomnak a maga lényegénél fogva semmi köze sincs a peda­gógiához, viszont a pedagógusnak a saját magasz­tos és sorsdöntő feladatainál fogva annál több kö­zük van mindenhez, amit­­emberi képzelet szül és irodalmi géniusz magából kisugároz. Az Írás rop­pant hatalom, felülmúlhatatlanul nagy emberfor­máló erő, de ez a gigantikus óriás valóságos poli­­phemos, aki vakon tántorog a maga irdatlan útjain. Jól van ez vagy rosszul, nem reá tartozik. Odisz­­szeusnak kell vigyáznia arra, hogy hajója népét ez a töménytelen szörnyeteg agyon ne tapossa. A szépirodalom nem követelheti meg, hogy az emberi­ség felelős nevelői kritikátlan hódolattal engedjék be a maguk kényes és féltett virágoskertjébe; a pe­dagógusok nem követelhetik meg, hogy az író a neveléstudomány gyakorlati céljai és elméleti sza­bályai szerint tegyen eleget annak a belső kény­szernek, amely teremtésre izgatja őt. A pedagógia használja ki a szépirodalom embernevelő és lélek­formáló hatását, amennyire ez csak lehetséges, a pedagógus korlátlan ur a maga birodalmában, de olyan korlátlanul ur az író is, a maga fantáziájá­nak felelőtlen világában.

Next