Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. január-május (57. évfolyam, 1-21. szám)
1935-01-06 / 1. szám
Nem csoda, ha ez a két lélek, mint két vetélykedő testvér, állandóan enyelgő harcban áll egymással, mindegyikük dicsekszik azzal, amije van és különbnek tartja magát a másiknál. A Dunántúl kulturáltabb, mint a Tiszántúl, amelyet a török jobban elpusztított. A városokban történelmi levegő leng, templomok, sírok, várromok körül. Viszont a tiszántúli lélek magyarabbnak tartja magát a dunántúlinál. Meggyőződése, hogy a nyelve is szebb, mint amazé. Kazinczy írja: Hogy Pálmán magyarul alkalmasint tuda, Tekintsd hol született, s többé nem lesz csuda. Szülte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda. Úgy szólana, mint szél síp mellett a duda. Természetesen kevés ebben az igazság. Hiszen Vörösmarty, Berzsenyi Dániel s a két Kisfaludy dunántúliak voltak. Ma már a különbségek nagyrészt elenyésztek. Pécs és Szeged közelebb van egymáshoz, mint Székesfehérvár Szombathelyhez. A Dunántúl mégis megőrzött valamit a maga évszázados sajátságaiból. A Dunántúl városaiban több gyárkémény füstölög, az emberek sűrűbben laknak egymás mellett és mozgékonyabb életet élnek. A Dunántúlon öregebbek a fák s a régi kultúrát semmi sem árulja el olyan szembetűnően, mint a hatalmas, öreg hársfa-, vagy vadgesztenye-ailéek, amelyek finom barokk, vagy újklasszikus stílusú kastélyokhoz vezetnek. Itt, az országutak mentén minden órajárásnyira felbukkan egy-egy tornácos kúria, vagy schönbrunni sárgára festett Mária Terézia-korabeli pirostetős kastély. Az Esterházyaknak maguknak van ebből vagy tizenöt. Lépten-nyomon észrevenni, hogy itt valamikor Habsburg-uralkodók jártak és meg is szálltak a kastélyokban, hogy itt az Esterházy-hercegek, mint valami magyar Mediciek, díszfelvonulásokat, operaelőadásokat, szabadtéri hangversenyeket, jelmezes garden-partikat, hetedhét országra szóló vadászatokat rendeztek. De mégsem ez a fő különbség a Dunántúl és a Nagyalföld között. Hanem a város. Például Sopron. A városok arisztokratája nemcsak azért, mert hatszázéves múltra tekinthet vissza, hanem azért is, mert olyan kifinomodott, előkelő és halk, mint aminőnek az arisztokratát elképzeli a romantikus fantázia. Olyan igazi város, amilyen például Salzburg, vagy Nürnberg, vagy München, csak egészen kicsiny méretekben, olyan, mint egy ékszerdoboz, antik bonbonmere, kalapált ezüstből, finoman cizellálva, öreg ötvösművészet remeke. Igaz, hogy Sopron lakosai a hatszáz évből ötszáz esztendeig még a nemzeti nyelvet sem értették. Illetőleg csak a nyelvét nem. Csak nyelvében volt Sopron város német, de lelkében, érzéseiben és hűségében magyar, akárcsak Pécs, ahol száz esztendővel ezelőtt a lakosság zöme még horvátul és németül beszélt. Vagy akárcsak Buda, amelyet csak egy hajóhíd választott el Pesttől, amely felett Mátyás király vára és temploma trónolt és amelynek zegzugos, hepehupás, lejtős utcáin mégis németül beszéltek a patríciusok. A Dunántúlt nem az Alpok keleti végződései, nem a zöldpázsitos domboldalak, nem is a főúri kastélyok és nem az Esterházy-hercegek jellemzik leginkább, hanem a városok és az ő polgáraik. Például Pécs és a pécsiek, Pécs. A várost már a rómaiak földi paradicsomnak tartották, aminthogy Pannóniának nem is volt olyan kies fekvésű, romantikus, enyhe klímájú, idillikusan bájos paradicsomkertje, mint a Mecsek déli lejtője, amelyen megterem a szelid gesztenye, a füge, mézes gyümölcs s ahol a római légiók parancsnokai éppúgy rózsalugasos villákat építtettek maguknak, mint a török bégek s a szultánok hadvezérei, akik sohasem tekintették stratégiai pontnak, várnak vagy hadműveleti állomásnak, hanem a polgári munka, a tudományok és művészetek, a nyugalom és pihenés, a vallásos kulturélet székhelyének. A Mecsek-hegy gerincén nem épült sem római castrum, sem magyar fellegvár, hiába keresünk ott égre meredő várromokat, mint a Rajna partján, ehelyett középkori szerzetesek klastromának és a pécsi püspök nyári kéjlakának omladékait találjuk a magaslatokon. Rómaiak, magyarok, törökök mindig csak földi paradicsomnak tekintették és mindig megfeledkeztek arról, hogy ezt a földi paradicsomot meg is kellene védeni a déli viharokkal szemben, amelyek évszázadonként egyszer a Mecsek-hegy lejtőjéről majdnem lesöpörték a polgári munka, a tudományok, művészetek és a természet dús méhének gyümölcsét. Mindig mostohagyermek volt Pécs. Ma is az. Még a Budapest felé koncentrálódó vasúti forgalomból is kifelejtették. A városnak nincsen birtoka, sohasem voltak mecénásai, amit ott találunk, azt vagy a pécsi püspökök, vagy a pécsi polgárok teremtették, az előbbiek egy-egy ragyogó művészi momentumot, az utóbbiak magát a várost, a város sajátos egyéni életét, a demokratikus polgári munka, a demokratikus polgári kultúra és a demokratikus polgári élet atmoszféráját. Meg kell vallanunk Pécset, csak a háború, sőt pontosabban szólva, csak a szerb megszállás után fedeztük fel, a béke vidám napjaiban kevéssé törődött vele az ország. Pécs mindent a saját polgárainak köszönhet. Az ország fővárosa gőggel nézett el az öt templom tornyai fölött. Nem volt, senki, aki Nagy Lajos és Janus Pannonius koncepcióit folytatni tudta és akarta volna. A nagy Anjou ragyogó gondolatát, hogy Pécs legyen a dunántúli kultúra középpontja, lassan-lassan elfelejtették. Csak ott lenn a polgári szorgalommal, de arisztokratikus eleganciával éldegélő pécsiek beszélgettek arról, hogy ebből a városból kellene magyar Firenzét, Bolognát, Heidelberget, Münchent vagy Drezdát fejleszteni. A maguk szegénységéből próbálgatták az álmok megvalósítását. Ott alakult meg a nyolcvanas években az ország legnagyobb filharmonikus egyesülete. Magyarországban ott adták elő először pécsi kántorok, városi tisztviselők, cukrászok, bőrgyárosok, orvosok és papok Mozart és Verdi requiemjét. Dulánszky aak a maga pénzéből restauráltatta Középeurópa legszebb román bazilikáját, onnan kerültek Egyiptomba, Angliába és Amerikába Zsolnay remekei s az emberek őszi estéken kijártak a hegyre négyszólamú dalárdákkal, zenekarokkal, kamaranégyesekkel hangversenyt rendezni a maguk mulatságára. Bécs, Salzburg, Klagenfurt csodálkozva hallgatta a pécsi énekeseket és muzsikusokat, amikor egyszer-egyszer odarándultak, hogy kedélyes polgári kérkedéssel cáfoljanak rá a magyarok balkáni hírnevére. öreg romantikus város. A Mecsek-hegység oldalán festői asszimetriában nyújtózkodnak el a házsorok. A székesegyház négy tornya, mint egy középkori kolostorerősség. Török mecset, minaret, fenn a hegyen kis kápolna, emlékkeresztek, öreg romok, barátságos szőlők, őszi hervadásban pirosló erdők, fehér villákkal, lugasokkal, présházakkal... ró.sakertek a napos oldalon, a déli szél meleg áramlatokat hoz a Balkán felől. A hegyről szüntelenül csorog a víz az utcákon, záporeső idején nagy hidakat tolnak ki, hogy az emberek járni-kelni tudjanak a városban, minden utca meredek, kavicsos, szűk, árnyékos, csendes, finom, kedves kis családi házakkal... még van itt valami XVIII. századbeli patriarchális egyszerűség, polgári jómód, arisztokratikus, biedermeier kedélyesség, vicinális gőg, lokálpatriotizmus ... Néhány utcája, a kanonok háza, a püspöki vár környéke, az őskeresztény katakomba valóságos történelmi muzeum, beszédes régi kövek, a tizenkét apostol szobra, ha építkeznek, római és őskeresztény sirok bukkannak fel a föld alól s néhány évvel ezelőtt még török kútmedencéket jártak a fiatal leányok vizet meriteni, az ember Firenzében képzelhette magát a tereferélő leányok, a vizes korsóit, a márványkútból csobogó víz láttára. "