Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. január-május (57. évfolyam, 1-21. szám)

1935-01-06 / 1. szám

Nem csoda, ha ez a két lélek, mint két vetélykedő testvér, állandóan enyelgő harcban áll egymással, mindegyikük dicsekszik azzal, amije van és különb­nek tartja magát a másiknál. A Dunántúl kulturál­tabb, mint a Tiszántúl, amelyet a török jobban el­pusztított. A városokban történelmi levegő leng, templomok, sírok, várromok körül. Viszont a tiszán­túli lélek magyarabbnak tartja magát a dunántúli­nál. Meggyőződése, hogy a nyelve is szebb, mint amazé. Kazinczy írja: Hogy Pálmán magyarul alkalmasint tuda, Tekintsd hol született, s többé nem lesz csuda. Szülte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda. Úgy szólana, mint szél síp mellett a duda. Természetesen kevés ebben az igazság. Hiszen Vörösmarty, Berzsenyi Dániel s a két Kisfaludy du­nántúliak voltak. Ma már a különbségek nagyrészt elenyésztek. Pécs és Szeged közelebb van egymáshoz, mint Szé­kesfehérvár Szombathelyhez. A Dunántúl mégis megőrzött valamit a maga évszázados sajátságai­ból. A Dunántúl városaiban több gyárkémény füs­tölög, az emberek sűrűbben laknak egymás mellett és mozgékonyabb életet élnek. A Dunántúlon öre­gebbek a fák s a régi kultúrát semmi sem árulja el olyan szembetűnően, mint a hatalmas, öreg hársfa-, vagy vadgesztenye-ailéek, amelyek finom barokk, vagy újklasszikus stílusú kastélyokhoz vezetnek. Itt, az országutak mentén minden órajárásnyira felbuk­kan egy-egy tornácos kúria, vagy schönbrunni sár­gára festett Mária Terézia-korabeli pirostetős kas­tély. Az Esterházyaknak maguknak van ebből vagy tizenöt. Lépten-nyomon észrevenni, hogy itt valami­kor Habsburg-uralkodók jártak és meg is szálltak a kastélyokban, hogy itt az Esterházy-hercegek, mint valami magyar Mediciek, díszfelvonulásokat, opera­­előadásokat, szabadtéri hangversenyeket, jelmezes garden-partikat, hetedhét országra szóló vadászatokat rendeztek. De mégsem ez a fő különbség a Dunántúl és a Nagyalföld között. Hanem a város. Például Sop­ron. A városok arisztokratája nemcsak azért, mert hatszázéves múltra tekinthet vissza, hanem azért is, mert olyan kifinomodott, előkelő és halk, mint ami­nőnek az arisztokratát elképzeli a romantikus fan­tázia. Olyan igazi város, amilyen például Salzburg, vagy Nürnberg, vagy München, csak egészen ki­csiny méretekben, olyan, mint egy ékszerdoboz, antik bonbonmere, kalapált ezüstből, finoman cizellálva, öreg ötvösművészet remeke. Igaz, hogy Sopron la­kosai a hatszáz évből ötszáz esztendeig még a nem­zeti nyelvet sem értették. Illetőleg csak a nyelvét nem. Csak nyelvében volt Sopron város német, de lelkében, érzéseiben és hűségében magyar, akárcsak Pécs, ahol száz esztendővel ezelőtt a lakosság zöme még horvátul és németül beszélt. Vagy akárcsak Buda, amelyet csak egy hajóhíd választott el Pesttől, amely felett Mátyás király vára és temploma tró­nolt és amelynek zeg­zugos, hepehupás, lejtős utcáin mégis németül beszéltek a patríciusok. A Dunántúlt nem az Alpok keleti végződései, nem a zöldpázsitos domboldalak, nem is a főúri kasté­lyok és nem az Esterházy-hercegek jellemzik legin­kább, hanem a városok és az ő­ polgáraik. Például Pécs és a pécsiek, Pécs. A várost már a rómaiak földi paradicsom­nak tartották, aminthogy Pannóniának nem is volt olyan kies fekvésű, romantikus, enyhe klímájú, idil­likusan bájos paradicsomkertje, mint a Mecsek déli lejtője, amelyen megterem a szelid gesztenye, a füge, mézes gyümölcs s ahol a római légiók parancsnokai éppúgy rózsalugasos villákat építtettek maguknak, mint a török bégek s a szultánok hadvezérei, akik sohasem tekintették stratégiai pontnak, várnak vagy hadműveleti állomásnak, hanem a polgári munka, a tudományok és művészetek, a nyugalom és pihenés, a vallásos kulturélet­ székhelyének. A Mecsek-hegy gerincén nem épült sem római castrum, sem ma­gyar fellegvár, hiába keresünk ott égre meredő vár­romokat, mint a Rajna partján, ehelyett középkori szerzetesek klastromának és a pécsi püspök nyári kéjlakának omladékait találjuk a magaslatokon. Rómaiak, magyarok, törökök mindig csak földi pa­radicsomnak tekintették és mindig megfeledkeztek arról, hogy ezt a földi paradicsomot meg is kellene védeni a déli viharokkal szemben, amelyek évszáza­donként egyszer a Mecsek-hegy lejtőjéről majdnem lesöpörték a polgári munka, a tudományok, művésze­tek és a természet dús méhének gyümölcsét. Mindig mostohagyermek volt Pécs. Ma is az. Még a Buda­pest felé koncentrálódó vasúti forgalomból is kifelej­tették. A városnak nincsen birtoka, sohasem voltak mecénásai, amit ott találunk, azt vagy a pécsi püspö­kök, vagy a pécsi polgárok teremtették, az előbbiek egy-egy ragyogó művészi momentumot, az utóbbiak magát a várost, a város sajátos egyéni életét, a de­mokratikus polgári munka, a demokratikus polgári kultúra és a demokratikus polgári élet atmoszférá­ját. Meg kell vallanunk­ Pécset, csak a háború, sőt pontosabban szólva, csak a szerb megszállás után fedeztük fel, a béke vidám napjaiban kevéssé törődött vele az ország. Pécs mindent a saját polgárainak kö­szönhet. Az ország fővárosa gőggel nézett el az öt templom tornyai fölött. Nem volt, senki, aki Nagy Lajos és Janus Pannonius koncepcióit folytatni tudta és akarta volna. A nagy Anjou ragyogó gon­dolatát, hogy Pécs legyen a dunántúli kultúra kö­zéppontja, lassan-lassan elfelejtették. Csak ott lenn a polgári szorgalommal, de arisztokratikus elegan­­ciával éldegélő pécsiek beszélgettek arról, hogy eb­ből a városból kellene magyar Firenzét, Bolognát, Heidelberget, Münchent vagy Drezdát fejleszteni. A maguk szegénységéből próbálgatták az álmok meg­­valósítását. Ott alakult meg a nyolcvanas években az ország legnagyobb filharmonikus egyesülete. Ma­gyarországban ott adták elő először pécsi kántorok, városi tisztviselők, cukrászok, bőrgyárosok, orvosok és papok Mozart és Verdi requiemjét. Dulánszky a­ak a maga pénzéből restauráltatta Középeurópa­­ legszebb román bazilikáját, onnan kerültek Egyiptomba, Angliába és Amerikába Zsolnay reme­kei s az emberek őszi estéken kijártak a hegyre négyszólamú dalárdákkal, zenekarokkal, kamarané­gyesekkel hangversenyt rendezni a maguk mulatsá­gára. Bécs, Salzburg, Klagenfurt csodálkozva hall­gatta a pécsi énekeseket és muzsikusokat, amikor egyszer-egyszer odarándultak, hogy kedélyes polgári kérkedéssel cáfoljanak rá a magyarok balkáni hír­nevére. öreg romantikus város. A Mecsek-hegység ol­dalán festői asszimetriában nyújtózkodnak el a ház­sorok. A székesegyház négy tornya, mint egy közép­kori kolostorerősség. Török mecset, minaret, fenn a hegyen kis kápolna, emlékkeresztek, öreg romok, ba­rátságos szőlők, őszi hervadásban pirosló erdők, fe­hér villákkal, lugasokkal, présházakkal... ró­.saker­­tek a napos oldalon, a déli szél meleg áramlatokat hoz a Balkán felől. A hegyről szüntelenül csorog a víz az utcákon, záporeső idején nagy hidakat tolnak ki, hogy az emberek járni-kelni tudjanak a város­ban, minden utca meredek, kavicsos, szűk, árnyékos, csendes, finom, kedves kis családi házakkal... még van itt valami XVIII. századbeli patriarchális egy­szerűség, polgári jómód, arisztokratikus, biedermeier kedélyesség, vicinális gőg, lokálpatriotizmus ... Né­hány utcája, a kanonok háza, a püspöki vár kör­nyéke, az őskeresztény katakomba valóságos történel­mi muzeum, beszédes régi kövek, a tizenkét apostol szobra, ha építkeznek, római és őskeresztény sirok bukkannak fel a föld alól s néhány évvel ezelőtt még török kútmedencéket jártak a fiatal leányok vizet me­riteni, az ember Firenzében képzelhette magát a tereferélő leányok, a vizes korsóit, a márványkútból csobogó víz láttára. "

Next