Pesti Hirlap Vasárnapja, 1935. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
1935-07-07 / 27. szám
57 - IKI ÉVFOLYAM 27. SZÁM • 9 . 3 • 5 JULIUS 7. VASÁRNAPPesti Hírlap VASÁRNAPJA VISSZA A TERMÉSZETHEZ HIT A: SIJIJAWI MIKLÓS Nemrég az oszág egyik legnagyobb és legszebb grófi kastélyában jártam. Százados fák, óriási park, valóságos őserdő, amelyen keresztül három kiloniter hosszú út vezet az oszlopos főbejárathoz — olyan hosszú, mint az egész Andrássy-út -- földi paradicsom, patakkal és mesterséges tóval, hidakkal, völgyekkel és pázsitokkal. Csak Ruskin vagy Tennyson tudná méltóképpen leírni, hogy ott minden milyen gyönyörű, milyen idillikus, milyen rejtelmesen szép és nagyszerű. Egy darab őstermészet. A kastély úrnője itt lakik az év legnagyobb részén át. Most azonban nyaralni készül. — Hát van ennél szebb nyaralóhely ezen a világon? — kérdeztem elámulva. — Van — felelte a kastély úrasszonya. — Ennek a helynek két nagy hibája van. Az egyik, hogy közel van a fővároshoz, alig húsz kilométer és autórobogás, benzinszag, kirándulók lármája és kocsizörgés éjjel és nappal egy pillanatra sem feledteti el velünk, hogy milyen rövid út ez a húsz kilométer. A másik baj a kastély, amely fényűzően van berendezve, nagy cselédséget s rengeteg gondot igényel, pedig a pihenés ott kezdődik, ahol a pompa és a nagystílű élet bonyodalmas rendszere végződik. Ezért most elmegyek egy kis faluba, egy kis parasztházba és két hónapig ott élek, mint a legszegényebb és legegyszerűbb paraszt. Ez lesz a boldogság. — És nem fél az unalomtól? — kérdeztem hitetlenkedve. — Hogy képzeli azt? Hát az első emberpár unatkozott a paradicsomban? Unatkozni csak a kultúra tanította meg az emberiséget. Nem vette észre, hogy a paraszt sohasem unatkozik? — De nincs is egyedül. — Az attól függ, hogy mit értünk egyedüllét alatt. Én mindig csak az emberek között éreztem magamat egyedül. Falusi magányomban mindig velem van az egész természet és én együtt élem vele a füvek, falevelek, erdők, az egész növényi és állati élet szenzációit. A feketerigó dalában egy hang az enyém is; a reszketve táncoló falevelek árnyában az ezerarcú virágocskák a hasadó hajnal csókját érzik most is magukon; velük érzek és életük teljességében egy kissé én is részesülök. Sohasem tudnék velük betelni, sohasem tudnék köztük eleget időzni... Csak azokban az órákban élünk igazán, amelyekben agyunkat a szépség gondolata tölti el, mennél tovább időzünk a természet ölén, annál többet ragadunk el a kérlelhetetlenül rohanó időtől... Csak ezeket az órákat nem pazaroltuk el, csak ezeket, hiszen ilyenkor van a szívünk szépséggel tele. Ez a valódi élet és minden egyéb csak illúzió, vagy puszta tűrés, míg a természet eszménye: szépnek s nyugodtnak lenni, félelem nélkül élni. Ha ezt az eszményt már el nem érhetem, legalább gondolkodhatom felőle. Megértettem, Ő a kultúra elől menekül, viszsza a természethez. Ez a magyarázata annak, hogy a nyári hónapok alatt kimerülnek a nagyvárosok, legalább is a hét végén és vasárnap s az ember, aki életét bérpaloták börtöncelláiban, egészségtelen, tisztátalan és fullasztó városi levegőben tölti, aki megundorodott a profán zajoktól, a munkagépek zakatolásától, a parkett és villanyfény mesterkélt szépségeitől,és a terhes társadalmi kötelességektől, nyaranta kirohan a vidékre s boldogan habzsolja a falusi élet primitiv örömeit. Mert az emberben örök vágyakozás él az ősi igénytelenség és a természetes élet naivitásai után. Az ember egy-egy pillanatra belenyugszik ugyan a civilizáció áldásaiba, de titkos ösztönei néha-néha kitörnek és visszahúzzák oda, ahonnan kiindult: a földi paradicsomba, amelyről így ír a Biblia: ...És üktete az Úristen kertet Édenben, napkelet felől és abba helyezteti az embert, akit formált vala... És nevele az Úristen a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jól, az életnek fáját is, a kertnek közepette és a jó és gonosz tudásának fáját. .. Bolyóviz jó vala pedig ki az Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala. igen. Ez az ember lakóhelye. Kert, fa, víz. Napsütés, harmat, hajnal, szivárvány, langyos eső, szelíd szél, árok, bokor, fülemilecsattogás, naplemente, édes, butaképű, méla hold. Mint egy bámészkodó kis gyermek arca. Lassan cammogó ökrök és pásztorsíp. Szóval regényesség. Árkádiás idill. Ez az egész. És ez elég. Ha egyáltalán boldog lehet az ember, itt boldog lehet. Azért vágyik ide vissza szüntelenül. Az emberiség fáradt s pihenni szeretne. Nem bírja azt az irtózatos nyüzsgést, az életnek azt a túlerőltetett tempóját, amelyet saját maga teremtett magának az igények mesterséges felcsigázásával és a paradicsomi állapotok után áhítozik, az egyszerűség és igénytelenség, az egészség és derűs primitívség után, amelyhez hűtlen lett s amelyet az emberi ész mindenhatóságában vetett gőgjében annyira lenézett. A tudományos haladás eddig oly irányban haladt, amely az emberi életet az őstermészettől napról-napra jobban függetlenítette; ez olyan folyamat, mint amikor egy állam a maga közigazgatását mindennap egy új törvénnyel teszi bonyolultabbá és nehezebbé. Minden találmány uj és uj igényeket ébresztett föl, amely uj ige-