Pesti Hirlap Vasárnapja, 1936. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

1936-01-05 / 1. szám

MAGYAR KARD ÉS LANT I II­TA : SURÁNYI MIKLÓS Érdemes volna úgy megírni a magyar iroda­lom történetét, hogy abban kidomborodjék az a rokonság, amelyet a kard és a lant mutat egy harcos nemzet életében. Arról nem is szólván, hogy a legnagyobb magyar matematikus, Bolyai János, a hadsereg mérnökkarában szolgált és ab­ból kapitány korában lépett ki. — Zrínyi Mik­lóstól Kisfaludy Kálmánig a magyar irodalom­­történet lapjai tele vannak írva magyar katonák nevével. A magyar nép ezeréves európai tartóz­kodása alatt — mint a híres francia történetiró Michelet mondja — minden este úgy feküdt le, hogy nem tudta, vájjon másnap nem a túlvilá­gon ébred-e fel; egész élete háborúban telt el, nem csoda tehát, hogy egyik kezében állandóan kardot, a másikban pedig lantot hordott. Ki teremtette meg a magyar műdalt? Ki az a költő, aki egyenes ágon őse az Ady—Petőfi— Csokonai-család genealógiai vonalának? Egy ,,várur“‘, akiben egy trubadúr lelke lakozott, akinek költeményei azt a hatást tették ránk, mintha Provence daltelt mezőin termettek volna, aki „lándzsájával kereste kenyerét“ és egyik ke­zével akkor is pajzsára támaszkodott, amikor lantján az istenes, hazafias virágénekek dallamát pengette? Balassi Bálintról van szó. És szólhatunk az Adriai-tenger szirénájáról és a szigetvári hős fiáról, a hadvezérről és költő­ről, Zrínyi Miklósról, „aki korában a magyarság legelső költője és hőse volt és mint epikai költő és szaktudományi író, ma is a legelsők között foglal helyet­. A magyar barokk egyébként tele van költővel, aki egyik kezével lándzsájára támaszkodott és katonával, aki a lantot pengette. A Rákóczi­­küzdelem, a kurucvilág valósággal utolsó fellob­­banása a középkori daliás időknek. Rákóczit a költészet kedvelése miatt a princeps poetarum névvel ruházták fel kortársai és a hagyomány néhány közkedvelt ének szerzését is neki tulaj­donítja („Repülj fecském“). A kuruc költészet katonáskodó literátorok műve; harcokban edzett, bujdosó altisztek és kuruc vitézek, mint Szeőke Ambrus, Jánóczi András, Miszlai András, Szent­sei György nemcsak szerzői, de gyűjtői is a ku­ruc költeményeknek. A bujdosás korszakából maradt énekek a legszebb népköltésű alkotások közé tartoznak („Most jöttem Erdélyből...“. ..Mit búsulsz kenyeres?“). Az itthon maradtak pedig megírják a felkelés történetét s ezzel megterem­tik a kuruc epikai költészetet. Cserei Mihály prózában, Dalnoki Veres Gerzson krónikában, Palocsay György kuruc tábornok — aki már a spanyol örökösödési háborúban is részt vett s mint kuruc tábornok csak jóval a szatmári béke után, Munkácson tette le a fegyverét a katonás­kodása alatt, valamint azután megható verseket ir az elborult magyar dicsőségről s az utána kö­vetkező sötét időkről. Nem szabad megfeledkez­nünk Károlyi Sándor kuruc vezérnek, később Mária Terézia tábornagyának, valamint Ber­csényi Miklós főhadvezérnek írásairól sem, amelyek, bár nem érnek föl szerzőik hadi tettei­vel, de figyelemreméltó emlékei a magyar ba­rokk prózai irodalmának. A fejedelem belső tit­kára, Rádai Pál viszont, aki a Recrudescunt... kezdetű híres munkácsi kiáltványt írta, később istenes énekeket költött, a vallásosság­ vigasztaló karjaiba menekülve a szerencsétlenül végződött vitézi vállalkozás után. A barokk­ korszak egyik legérdekesebb alakja Amadé László, a kalandos életű főur, aki Mária Teréziáért végigharcolta az örökösödési háborút s katonai pályafutását, mint tábornok fejezte be. Nem volt nagy költő, de Balassi után a legerő­sebb egyéniség és a legközvetlenebb lírikus egé­szen Csokonai­ig. Legnagyobb dicsősége azonban katona­irónak, hogy Mária Terézia németesítő uralkodása alatt az ő nevéhez fűződik a magyar irodalmi élet újjászületése. A bécsi magyar testőrség palotá­jában egy világvárosnak részben német, részben francia aufklaeristái között, fiatal magyar nemes katonák indítják meg azt a gyönyörű mozgal­mat, amelyből az újabbkori magyar irodalom kivirágzott. Bessenyei György már tizennyolc éves korában beáll a testőrök közé és nyugati kultú­rára szomjas lelke latin, angol, francia és német könyvekből szívja magába azt az irodalmi élet­­szemléletet, amely csakhamar magával ragadja az egész magyar testőrifjuságot. Mária Terézia azt hitte, hogy a magyar testőrség intézményével éppen úgy el tudja németesíteni a köznemességet, mint az udvari élet ellenállhatatlan varázsával az arisztokráciát; a magyar géniusz azonban éppen itt vetette meg a lábát s erről a nemzetközi talajról lendül fel a magyar irodalom aranykorá­nak magaslatára. Az első lépéseket csaknem mind katonák tették: Bessenyei György, Báróczy Sándor, báró Naláczy József, Barcsay Ábrahám és báró Orczy Lőrinc, akiket együttvéve „fran­ciás iskolának“ nevez az irodalomtörténet. Ezzel majdnem egyidőben egy magyar iskola is keletkezik, főként Debrecen körül s ennek leg­jellegzetesebb képviselői gróf Gvadányi József tábornok, aki kapitány korában Hadik óbesterrel együtt sarcolja meg Berlin városát, valamint az a Fazekas Mihály, aki a napóleoni háborúkban mint közvitéz harcolt s „egy francia város pré­­dára­ bocsátásánál belép egy házba, levesz a polc­ról egy könyvet, felnyitja, olvassa, mig a zsák­mányolás órája el nem telik, akkor visszateszi és eltávozik“. A modern magyar líra egyik ősapja Kisfa­ludy Sándor, előbb testőr, majd huszártiszt, aki francia hadifogságban Provence költői levegőjét szívja magába, majd a napóleoni háborúk után Klagenfurtban kezdi írni édesbús szerelmi költe­ményeit. Az első, modern értelemben vett ma­gyar regényíró is katonatiszt volt, végigjárta a galíciai és olasz csatatereket, harcolt Napóleon ellen és 1817-ben kilépve a hadseregből, egymás­után ontja az akkori idők legszebb elbeszéléseit. Ezt a katonatisztet báró Jósika Miklósnak hív­ják. Ne feledjük el, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát egy huszárkapitány alapította, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar és hogy a legnagyobb magyar lírikus és a világirodalom

Next