Pesti Hirlap Vasárnapja, 1937. január-június (59. évfolyam, 2-26. szám)

1937-01-10 / 2. szám

4 KÉPESKÖNYVEIMBŐL AZ OLVASÓ Hadd írjak egyszer az Olvasóról. Arról, aki e sorokat olvassa és akit régebbi írók addig neveztek „nyájas“-nak, amíg a köztudatba végleg átment, hogy az Olvasó okvetlenül nyájas. Pedig hát... Nem mondom, van nyájas Olvasó is. Ami engem illet, igazán nincs okom panaszra: sok levelet kap­tam már az Olvasótól és néha olyan kedves és jól­eső leveleket, hogy önkénytelenül és hálásan fel kel­lett sóhajtanom, milyen szép dolog imni, ha az embert ennyi szeretettel és megértéssel olvassák. Volt eset, hogy barátságot is kötöttünk ketten: az Olvasó és én. Én írtam neki a lapban, vagy könyv­ben, ő irt nekem postán, levélben. Volt úgy, hogy leveleztünk is: az Olvasó és én. Szégyen, de való: már ajándékot is kaptam az Olvasótól, — soha még ajándék oly jól nem esett, mint ez. Esetleg társaság­ban találkoztunk, véletlenül, „ön írta múltkor azt a cikket a tavaszról?" Igen, én írtam. „Nahát mond­hatom, mintha csak én írtam volna, annyira bele­írta a magam érzéseit.“ Ez is ajándék az írónak, sőt ez még a valóságos ajándéknál is jobban esik. Ez a „nyájas Olvasó“, nem is a nyájas, hanem a jó, az áldott, a megértő, aki megerősíti az embert abban a naponta százszor is megrendülő hitében, hogy érdemes írnia. A „nyájas“ Olvasó ugyanis egészen más , az, aki úgy érzi: az írónak kötelessége őt kiszolgálni, tehát elismerés, köszönet nem jár neki érte, a leg­több, amit adhat az, hogy jóindulattal elolvassa, amit az író ír. És néha (nem is olyan néha, inkább eléggé gyakran) egy-egy barátságos tanács, felvilá­gosítás, hozzászólás, enyhe bírálat, amely rámutat az író tévedésére. Ezt az Olvasót talán még jobban megértem, mint az előbbit. A jóindulatú közöny, a barátságos vitatkozás hajlama sokkal általánosabb emberi vonások, mint az önkénytelen és önzetlen ra­jongás, vagy a hála. Ha az Olvasó megköszöni, hogy amit ő már ezerszer érzett és gondolt, azt én végre kimondtam, ha ezért felajánlja barátságát, ez már nem is természetes, ez már majdnem emberfeletti szépségű megnyilatkozás. De ha nyájas közönnyel tudomásul veszi az író munkáját, vagy hozzászól, vi­tatkozik vele, bírálja, ez természetes és emberi do­log. Az író ilyenkor megpróbálja a hozzászólást megszívlelni, a tanácsot megfogadni és az Olvasó­nak csöndben fogadalmat tesz, hogy a jövőben igye­kezni fog jobb magaviseletét tanúsítani. Ez a „nyájas Olvasó“, az igazi. A harmadik fajta az, amelyet sohasem fogok megérteni. Ez a haragos Olvasó, a zordon, a kegyet­len, a büntető Olvasó. Ez, persze, mindig névtelenül marad a háttérben és ez olyan, mintha az ember éjszaka békésen hazafelé menne, hirtelen korbáccsal vágnának az arcába, de mire felocsúdnék meglepe­téséből, már üres volna az utca köröskörül. A hara­gos, zordon, kegyetlen, a büntető Olvasó levelei, akárkitől jönnek, epés hangjukban annyira egy­formák, mintha valamennyit ugyanaz a kéz írta volna, pedig ezer és ezer kéz írja őket. Egyszer le­írtam valahol Hamletnek ezt a híres mondását, Arany János remek fordításában: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio“... Másnap a ha­ragos, zordon, kegyetlen, a büntető Olvasó rám­­dörrent levélben, hogy mielőtt írnék, tanuljak meg magyarul, mert azt, hogy „több dolgok“ legfeljebb egy elemista írhatja le, ez is csak a harmadik osz­tályon alul. Nemrégiben, egy filmről írván, azt ta­láltam mondani, hogy annyi benne a felirás, hogy mire az ember elolvassa, eltűnik a kép. A haragos, zordon, kegyetlen, a büntető Olvasó erre rámdörrent, hogy mielőtt írnék, tanuljak meg olvasni, mert ő a maga részéről bizony nem sokallotta a szóbanforgó film feliratait. Egyúttal azonban biztosít, hogy amennyiben szorgalmasan járok az elemibe, két éven belül meg is tanulok olvasni. Ne tessék. Szóval, sem írni, sem olvasni nem tud az író, menjen hát szépen vissza az elemibe. Azt mondtam az előbb, hogy az Olvasónak ezt a fajtáját nem értem ? Rosszul mondtam, megértem. A fölényeskedés, gáncsoskodás, „lesajnálás“ is erősen emberi tulajdonság. Szeretném itt azt a latin mon­dást idézni, amely szerint semmi sem idegen az em­bertől, ami emberi, ... de félek, hogy a büntető Ol­vasó most már esetleg a gimnáziumba küld vissza, ami ugyan haladásnak számít az elemihez képest, de­­hát azért, ... tudja isten ... Éppen ezért csak annyit mondok: őt is megértem, mert emberi. Csak azt a gyűlölködő hangot nem fogom soha megérteni, ame­lyet a haragos, zordon, kegyetlen, a büntető Olvasó oly csodálatos egyformasággal használ. Miért ez a gyűlölködés ? Az író is ember, ő is tévedhet. És ha én megértem az Olvasót, mint embert, ő is megért­heti az Írót, mint embert. De ha már sehogy sem tud­juk egymást megérteni, legalább adjon rá módot, hogy védekezhessen­, amire a BTK. a többszörös rabló­­gyilkosnak is módot ad. A váratlan arculcsapás két­szeresen fáj, ha az ember azt sem tudja, kitől kapta. Ez a legkevésbé sem nyájas és mindig ismeretlen Olvasó, akit ezúton szeretettel kérek, bocsássa meg összes eddigi és összes ezután elkövetendő bűneimet, mint ahogy én is megbocsátom neki az ellenem el­­követetteket és elkövetendőket. Fóthy János: Téli tájon Tanyát, mezőket beeste a hó. A téli tájon kinn vigyázgatok. Lelkem magányos hangú kürt: hahó, Gyere kedvesem, várlak, itt vagyok. Üres lett ég-föld, egyszin távolon Egyetlen pipacs: most hullt le a Nap. Itt jártál velem a nyár biborán S vele te is már szintúgy odavagy. Jöjj, itt akarlak látni, hol körém Nyáréjszakáink holdfénye lehullt, A tél havává. Dermedt szűz ölén Sikoltanál-e, hogy ez itt a múlt ? Belemerítem könyökig kezem, Úgy csókolom a patyolat havat. Álmunk egét még benne érezem, Ahogy itt hever térdeim alatt. Mintha az idő mennyei, fehér Homlokzatfala szakadt volna le Idő­órástól itt már s ez a tél Már a nemlétnek volna a tele. Vagy ifjúságunk tiszta hamuja Terülne csak itt mindörökre szét, Hogy nincs több évszak színes és buja, Nem lesz többé láng, nem lesz sohse szép. Ha igy volna is, mind se fájna tán Kedvesem, ez még mind se isszonyu. Csak elhagyatva, csak a bus magány, Csak igy egyedül: ez a szomorú! Kedvesem, hívlak ! Ez a tél akár időm, amely már venné hidegül, Akár a nemlét —, ha szép volt a nyár, A puszta télben se hagyj egyedül! Boross Sándor.

Next