Képes Vasárnap, 1937. július-december (59. évfolyam, 27-51. szám)

1937-07-04 / 27. szám

2 MAGYARORSZÁG PÁRIZSBAN Ha valaki szemléltetően, a gyakorlatban akarja megér­teni, mi az a különös és a diplomáciai életben sokszor használt szó: „exterritoriali­­tás“, akkor menjen ki a pá­rizsi világkiállításra és néz­ze meg a pár nappal ezelőtt ünnepélyesen felavatott ma­gyar pavillont. Aki ebbe az épületbe belép, nyomban más világban érzi magát, mintha nem is Párizsban járna, hanem egyszerre közel 2000 kilométert szállt volna valami varázserővel és belepottyant volna Ma­gyarország kellős közepé- Szent István szobra­i­be. Nemcsak a szobrok, párizsi magyar kiállító­­képek, művészi alkotások­bon. Jobboldalr­­a ma­­mutatják a magyar erőt, gyár pavilion, hanem az egész hangulat, amely a belépőt körülfogja, tipikusan magyar, a Szent István-szobortól kezdve egészen az étterem cigány­muzsikájáig. Ezt nem is a párizsi magyarok állapítják meg, ha­nem azok a külföldiek, akik valaha már jártak Ma­gyarországon, vagy ismerőseiktől hallottak egyet-mást a dunamenti nagyszerű kis országról és különös népéről. Ez az igazi exterritorialitás, a területenkívü­liség, amikor nem a nemzetközi szokások és egyez­mények adják meg a területenkívüliség hatalmát, ha­nem maga a hely sugározza azt az érzést, hogy más világban, más helyen vagyunk és élvezzük egy ba­rátságos nemzet vendégszeretetét. Valóban, egész Magyarország benne van ebben az aránylag kicsi, de minden tekintetben remekbe ké­szült pavillonban. Nem mesterkéltség, vagy kötelező udvariasság volt, amikor a megnyitó ünnepség előkelő francia és külföldi vendégserege elragadtatva ment végig a termeken, csodálva a magyar művészet, ipar és mezőgazdaság nagyszerű teljesítményeit és vá­gyakozva nézte Budapest Fürdőváros hét csobogó gyógyforrását.

Next