Képes Vasárnap, 1938. július-december (60. évfolyam, 27-50. szám)

1938-07-03 / 27. szám

MINIATŰRÖK SZUVAROV ITALIJSZKIJ HERCEG (1729—1800) orosz tábornagy gyakran szeretett kurta öltönyben, amilyent a közka­tonák viseltek, a legénység közé ve­gyülni és ha senki sem ismerte fel, végtelenül boldog volt. Ezekből az álruhás kalandok­ból igen sok mu­latságos eset származott. Egy alka­lommal, midőn közvitézi kurta dol­mányban kódorgott a katonák között, egy őrmester, ki a főhadvezértöl jött nagy iratcsomóval, rákiáltott: — Hé, öreg, hallod-e? ugyan mondd meg nekem, hol lakik Szuva- rov tábornagy? — Az ördög tudja — felelte Szu- varov. — Kár — szólt az őrmester —, mert fontos okmányokat kell át­adnom neki. — Ne add át neki — folytatta a tréfát Szuvarov —, mert ő most az esztelenségig ittas és ilyenkor mindig lármázgat és kukorékol, mint a kakas Eme szavakra az őrmester dühösen nekirontott a tiszteletlenül beszélő öreg harcosra s botját ütésre emelve, mondó: — Köszönd az Istennek, te vén csont, hogy meg nem ütlek, mert csak vénségedet kímélem: te talán nem is vagy orosz, mert különben a mi atyánkról és jótevőnkről nem be­szélnél igy. Elszalad erre Szuvarov és a leg­nagyobb sietséggel igyekezett haza­felé. Midőn az őrmester az iratokkal hozzáérkezett, már saját egyenruhá­jában fogadta. Az őrmester őt meg­ismerte s lábaihoz akart borulni, de a tábornagy megölelte s igy szólt: — Megmutattad irántam való sze- retetedet: te engem magamért akartál megverni és magamért szidalmaztál. Szuvarov azután megvendégelte a hü katonát. MÁRIÁSSY FERENC (XVIII. század), Mária Terézia magyar nemesi testőr­ségének tagja, ki rendkívüli erejéről volt hires, a királynő kedvenc testőre volt. Oly roppant erővel rendelke­zett, hogy képes volt vállán a lovat tovacipelni. Utóbb Szepes vármegye főispánja lett s midőn egykor bizo­nyos alkotmányellenes rendelet „tisz­teletteljes félretétele" miatt a megye nyakára egy bizonyos Eötvös nevű kormánybiztost küldtek, ki még a fő­ispánnal is csak úgy parancsolva be­szélt, Máriássy azt felelte neki: — Nem teremtett még az Úristen olyan ötvöst, aki ezt a kemény má­riást meg tudná olvasztani. Szuvator AHMED HAT1F ISZFAHANI (XIX. század) perzsa költőt egyszer megkérdezték, honnan van az, hogy Perzsiának két leghíresebb költője a szerelmet oly különböző módon rajzolja. Hafiz igy szólt: „A szerelem eleinte felette könnyűnek tetszik, később pedig telve telik nehézségekkel.“ Mulah ellenben egészen mást mond: „A szerelem eleinte gyilkoshoz hasonló és mindent rettegésbe hoz maga körül." Isfahan! igy válaszolt: — A szegény Hafiz csak későbben győződött meg arról, amit az elmé­sebb Mulah egy pillanat alatt átte­kintett. * VOLTAIRE (1694—1778) egy alkalommal végighallgatott egy gyászbeszédet, mely után valaki meg­kérdezte tőle, hogy milyennek találta ezt a szónoklatot? — Mint Charlemagne kardja. — Hogy értsem ezt? — tudakozó­dott a kérdező. — Hosszú és lapos — felelte Vol­taire. * BARTAKOV1CS BÉLA (1791—1873) egri érsek a ke­resztjáró napok al­kalmával még agg­korában is keresz- . jfVj tényi ájtatossággal ji^ vezette a körmene­JST' . tét; ennek követ­keztében megbete­gedett. Midőn halálos ágyán feküdt, két hosszú hétig tartó betegség után megjelent a különben mindennap háromszor látogató orvos. Nyugodtan feküdt a jó öreg s mosoly- lyal fogadta a hozzáközeledő orvost, ki a szokásos kézcsók után kérdé: — Hát hogy érzi magát, kegyelmes uram? öariakavics űé/a — Hm, hogy érzem magamat? Mint beteg ember. — Tudom, kegyelmes uram; de ne­héz-e a feje? — Ha levágnók és mérlegre tennők, bizonyosan nyomna valamit — felelte az érsek kedélyesen. Az orvos kezdett unatkozni olyan ember körül, ki még halála siető órái­ban is ily csípős kedéllyel beszél; ajánlván magát, mondá: — Ugyan mit is jár-kcl azzal a néppel ily magas korban és oly rossz időben? Hiszen erőnek erejével sze­rezte magának most is a bajt. — Ha járok-kelek,* beteg leszek máskor is: az az én gondom. Egyéb­iránt sem abból, sem ebből nagy baj nem következhetik, legfeljebb is csak meghalok — válaszolta mosolyogva az érsek, oly nyugodtan szembenézve a halállal, mely inkább illik katonához, mint paphoz. ABRAHAM A SANTA CLARA valódi nevén Me- perle Ulrich, a né­pies német hitszó­nok egyszer a hiú­ságról prédikálván, a következő példa­beszédet mondta el hallgatóinak: — Barátság és Szerelem megláto­gatták egykor a Szépséget, melynek ingerét még nem rutitotta el a mes­terkéltség. Egy lomblugas volt a palo­tája. virágok az egyedüli ékessége. Mindkét vándor egyszerre indult el a Szépséghez. A Barátság pálcával ke­zében lassan andalgott, de mindig biz­tos és egyenlő lépésekkel. A Szerelem ellenben könnyedén ugrált, mint a ze- fir, de szárnyának ellenére is útköz­ben sokszor eltévedt, úgyhogy mind­ketten egyszerre értek a Szépséghez. A Szerelem azonnal a Szépség lábá­hoz borult, a Barátság mosolyogva fogta meg a kezét. „Hogy téged lát­hassalak — mondá a Szerelem —, el­hagytam az eget. Mi az Olymposnak minden öröme, egy tekinteted mellett? Engedd, hogy lángom felgyújthasson, én vagyok a leghatalmasabb és szere- tetre legméltóbb minden égiek közt.“ „Szabadíts meg gondjaimtól — szólt a Barátság —, ugyan kevesebb inge­rem van, mint nénémnek, de az min­dig növekedik. Csodáld az én szár­nyaimnak égi kékjét, nézd az én íja­mat és nyilamat: semmi sem áll el­len az én hatalmamnak. Néném, a Szerelem rajtad parancsolóként fog uralkodni, én mint szolgálód, segé­lyedre leszek. Engem öröm kisér, megbánás sohasem követ. Én minden gyönyörödet megédesitem, minden bá­natodat megosztom." így beszélgettek még, midőn az Idő fecskeszárnyakon közel mellettük elröpült. Egyszerre elvesztő a Szépség minden ingerét s a Szerelem sebes szárnyakkal elhagyta; de a Barátság mellette maradt. -íí­HAYNALD LAJOS (1816—1891) bibornok, kalocsai érsek egyik kalo­csai ismerősének húga férjhez mene­tele által méltóságos asszony lett. Ta­lálkoznak a hajón és az érsek szokott udvariasságával köszön a fiatalasz- szonynak, mint ismerősnek és meg­kezdi a társalgást. Azonban csakha­mar meglepetéssel veszi észre, hogy a „méltósága" által csak mint kegyed szólittatik. Az érsek annál inkább, mint sűrűbben és sűrűbben hangoz­tatta és hangsúlyozta a méltóságos szót, de az úrnő csak megmaradt hí­ven a „kegyed" mellett mindvégig. Ez a kis bizalmaskodás nagyon tet­szett az érseknek és valahányszor el­beszélte az esetet, mindig nevetve tette hozzá. — De hiszen igaza is volt: ő „mél­tóságos“, én pedig csak „nagyméltó- ságu" vagyok; ez az egész. (1644—1709), A A -Santa Cinra

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék