Képes Vasárnap, 1938. július-december (60. évfolyam, 27-50. szám)
1938-07-03 / 27. szám
Egy ajtó nyílik, mintha a végzet küldöttje nyomná le a kilincset. A napsugár szivender, mint az orgyilkos pengéje. Fülelsz, neszelsz. Mi ez a kaland, mely betört az álmos-ólmos létezésbe? Aztán egyszerre megérted és elsápadsz. Megérted, hogy élsz. Ez az egyetlen kaland. GYÁSZBESZÉD Most hallom, hogy meghaltál, barátom. Egy pillanatra abban az életnagyságon túlrajzolt méretben látlak, ami a halál nagyítása. Nagy voltál? Nem tudom. De ember voltál és művész voltál. Arcod eltorzult a betegség és a végzet fintorában, ötvenéves korodban is olyan voltál, mint egy ijedt és csúfondáros kamasz. Mintha örökké torzpofákkal fintorognál a világra. Süketnémának születtél, s emberfeletti erőfeszítéssel megtanultál beszélni, nyelveket tanultál. Életed alkonyára már négy nyelven voltál süketnéma. Valamilyen állati beszéddel mondtad el az emberit, a kimondhatatlannal. Caliban voltál. De aztán elmondtad a világnak, amit mondani akartál: képekben mondtad el, mindegyre merevebb, szűkszavúbb képekben. A vége felé már csak kis tárgyakat festettél, óriási szürke térben. Én ezt nem értettem, de elhittem neked, hogy így igaz, s máskép nem tudod elmondani látomásodat a világról. A nők is szerettek, de érzés nélkül. Te vállat vontál és megbocsátottál nekik. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami torzan fönséges, valami halhatatlan. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt, tehát művész voltál. Tudom, fütyülsz reá, de nem élnék nyugodtan tovább, ha nem hajolnék meg e szavakkal emléked előtt. A GYANÚSAK Leírni az életet, minden embert, akit ismertél és szerettél, mint az alakokat és cselekményt egy detektívregényben. Egyszerre kiderül, hogy mindenki gyanús; mindenki lázasan igazolja alibijét; mindenfelé tárgyak hevernek, semmitmondó tárgyak, melyek a gyanú tolvaj lámpásának fénysugarában különös értelemmel kezdenek tündökölni; s emberek, akik tegnap még jámboran szöszmötöltek, köznapjaik lucaszékét faragták, egyszerre kínosan eltorzult arccal bámulnak a nagy detektív szemébe. A nagy detektív természetesen műkedvelő, lehet fiatal leány, vagy kiváncsi, együgyű öregasszony. A „bűntény“ jellegét fölösleges közelebbről és tüzetesen megnevezni; valami történt, valahol történt, s az egész oly iszonyú, hogy a háziak és a környékbeliek suttogva, szájuk elé illesztenyerük mögül mernek csak pusmogni róla ... Mi ez a bűntény? Az író nem mondja meg, mert a detektív sem meri igazi nevén nevezni a tetteseket és szörnytettüket. Talán az élet ez a bűntény. Mit is tehetünk ellene? Minden titok, jel és lábnyom, amerre nézünk. S hiába telefonálunk a rendőrségre. VIRÁGNYELV Junius tíz. Egyszerre észrevesszük, hogy a lakás, az élet megtelt virágokkal. Különös, embertelen pompa ez. Beborítanak valami ernyedtet és rosszhiszeműt, valami dohosat és halálosat, az életet. Szókincsük káprázatos. Millió szavuk van, de én csak az ősfogalmakat ismerem, a rózsát, a szegfűt, a kankalint. A virágok nyelvén ezek az alanyok és állítmányok. A jelzők végtelenül sorakoznak e tőszavak mögött: a szászorszéptől a bazsalikomig, így nyelvel a lobbanékony nyár, virágnyelven szól hozzánk. Mit akar mondani? Az élet és a halál között mond valamit, egy pillanatra megállít utunkon. Ezt mondja: „A világ nemcsak a hasznos, hanem a fölösleges is. Lélegezzél, emlékezzél, pazaroljál. A szépség fölösleg. Érzed? ...“ Igen, körülnézek, csodálkozom, látom és érzem. ..-tL