Képes Vasárnap, 1938. július-december (60. évfolyam, 27-50. szám)
1938-07-03 / 27. szám
G AZ ÖRBO BAK LEGENDÁJA Vérbeli vadász nem szíveli túlságosan azokat az urakat, akik csak alkalomadtán lendülnek ki az erdőre s elfektetnek ott olyankor válogatás nélkül mindenféle vadat, amit csak engedélyez a vadásztörvény. Az igazi vadász jórészt múlandó hangulatok jegyében vadászik és zsákmányszerzésben, egy-egy jó trófea kézrekeritésében nem a sokfelé való lövöldözés kétes értékű mámorát keresi és nem célja az sem, hogy hazamenvén vadászatáról, örökké és minden alkalommal őzbak fityegjen az automobil hűtőjén, cselekedeteit nem a lődüh,s kapzsiság inspirálja, hanem megfontolt mérséklettel ritkítja állatország népét. Ezekre gondoltam, amikor a bársonyos csatorna partján evickéltem előre a sáros fűben, elrontott cserkészetem után a hímes-virágos kemelyi erdőn. Úgy is hívhatnám azt az erdőt, hogy őzország, mert füvén, virágán és asszonynépein őzbakok királykodnak. Hát mondom, azon reggelen sem akartam a „lövész“ fölötte gyanús jelzőjét kiérdemelni a hozzáillő kétes értékű babérkoszorúval együtt, s elengedtem bántatlanul két őzbakot azzal a kommentárral, hogy fiatalok még, s fejlődvén egy-két évig, szebb vadászreményeket válthatnak egykor valóra, s amellett lopva gondoltam az „öregre“, amit még áprilisban ugrattam meg egyik ügyetlen mozdulatommal a kemelyi pagonyban úgy, hogy azóta sem szerencséltetett. Nap-nap után a vén bak nyomán jártam, természetesen minden eredmény nélkül. Több esze volt annak, semhogy előttem mutatkozzék! Arra gondoltam, hogy most is bebizonyosodott, hogy mennyire felesleges az az izgága csavargás, amit minden vadász annyi ügybuzgalommal bonyolít le közvetlen a szezon előtt, s éppen a legrejtettebb pagonyokban. Elzavartam az őzet s most úgy nézhetek utána, mint ahogy az öregedő gavallér nézi az elszalasztott szépasszonyt. Kutatott a bak után a vadőr is, de legalább mérsékelt eredménnyel, mert valami nyomot mégis csak talált. Egy vastagabb ágdörzsölés a rejtett s alig egykét méternyi tisztáson, s olyan lényegtelennek látszó apróságok, melyeken az öreg, s fölötte kitanult vadász is megtéved olykor. Teltek a napok, s ahogy megszépült, érettebbé vált a júniusi erdő, lassan megoldódott a nagy rejtély is. Hovatovább mindjobban kiismertük a láthatatlan öreg titokzatos életmódjának jóformán minden mozzanatát. Akkor érkezett el az ideje annak, hogy a cselekvés mezejére lépjünk. Hát holnap — fordultam azon a reményekkel teljes gyönyörű estén Nagy Pistához — nyakon lövöm az öreget! Reggel ébredtem, öltöztem, csomagoltam és indultam a furfangosan kiagyalt randevúra. Ahogy kifordultam az erdei útra — horribile dictu! — szembe találkoztam a lelkek pásztorával, papunkkal, ki talán a kemelyi nyár varázslatos szépségeiben gyönyörködött ott, s éppen akkor, mikor én az őzek bölcs veteránjának titokzatos nyomain jártam. A találkozás rövid volt, de — olykor tisztelem a vadászbabonát! — nem volt szivélyes s bevettem magam a frappáns üdvözlés után a burjános gazda. Gondoltam, hogy az én papom most kifelé irányul a Kemelyből, megszívlelvén azon megjegyzésemet, mely szerint farkassal vagyon tele a Kemely, s szüntelen annak a morgását hallani, bár a morgás az erdész kuvaszától származott, mi éppen a jégverem körül tartott hajtóvadászatot az erdészház kendermagos kandúrjára. Lillafüreden is előfordult, hogy V. barátom az őzbak riasztását medveordításnak deklarálta a turisták előtt, kik legott programot változtattak ezen gyanús megismerés után és a Bükkség zord élére tervezett kirándulását a Palota sörözőjében bonyolították le. A fordulóban, ahol a híd hajlik a patak fölé, vén asszonnyal találkoztam. Éppen nekem gyűjtöget gombát, mondotta, mert hírlik, hogy itt vagyok, s jól fizetem. Hát megnyugtattam, hogy ezek után esztendő kell ahhoz, hogy újra gombaevésre vetemedjek! Pappal s vénasszonnyal találkozván egyetlen félórán belül s ugyanegy pagonyban — lemondhattam minden vadászszerencséről. Ezen járt az eszem, s gondolatban már hazakészültem, mikor előrenéztem a nyiladékon, s előttem állt a bak. Az öreg úr, a kemelyi óriás! Amikor emeltem a puskát, előre lépett s bokor takarta. Azután újra előremozdult és láttam a hófehér agancshegyet és láttam úgy tenyérnyi darabot a lombok között a vöröslő lapockából. Odalőttem. A folt eltűnt, eltűnt az agancs is, valami elvágódott a targalyakon s szinte ugyanabban a pillanatban előreugrott az öreg őzbak! Amikor odamentem a bokorhoz, akkor legelőször is őzbakot találtam a bokor tövében, kicirkalmazott lapockalövéssel. Nyomorúságos kamasz, tavalyi gábler volt. A vén bak pedig — mert ketten szerencséltettek balsorsomban! — ajánlotta magát s bizonnyal hosszú időre. A gábler ma legnagyobb szégyene vadászszobámnak, hol egy medvefej árnyékában éktelenkedik. Hiába, pappal s vénasszonnyal... Úgy telt el az az esztendő, hogy hírét sem hallottam az öregnek. A következő esztendőben újra látták, s még néhány éven át évről évre. Láttam s hallottam felőle, de lövésre sohasem került sor, utóbb métánig hittem a létezésében. Hitem szerint ma már nem létezik az az őzbak. Eltűnt, eltekergett a Kemelyből, vagy ellőtte valami csavargó orvvadász. Hanem amikor esztendőnként megjelenek a Kemelyben, most is komolyan referál Nagy Pista az öreg őzbakról, bár látom az arcán s a szemejárásán, hogy ma már ő sem hisz benne. De érezzük, hogy így szép s nem visz rá a lélek egyikünket sem arra, hogy megfosszuk a füvesvirágos Kemelyt legszebb ékességétől, az öreg őzkirálytól. Hiszen ez az őz is emlék, s mi, vénülő vadászok, tiszteljük az emlékeket, hiszen hovatovább már emlékekből élünk. Tudom, hogy néhány év után legendává válik az öreg őzbak regénye s az lesz majd a legkedvesebb kapocs nálam is, ami engem Kemelyhez, az őrországhoz köt. Gróf Haller Alfréd.