Képes Vasárnap, 1938. július-december (60. évfolyam, 27-50. szám)

1938-07-03 / 27. szám

G AZ ÖRBO BAK LEGENDÁJA Vérbeli vadász nem szíveli túlságosan azokat az urakat, akik csak alkalomadtán lendülnek ki az erdőre s elfektetnek ott olyankor válogatás nélkül minden­féle vadat, amit csak engedélyez a vadásztörvény. Az igazi vadász jórészt múlandó hangulatok jegyében vadászik és zsákmányszerzésben, egy-egy jó trófea kézrekeritésében nem a sokfelé való lövöldözés kétes értékű mámorát keresi és nem célja az sem, hogy hazamenvén vadászatáról, örökké és minden alkalom­mal őzbak fityegjen az automobil hűtőjén, cselekede­teit nem a lődüh,­s kapzsiság inspirálja, hanem meg­fontolt mérséklettel ritkítja állatország népét. Ezekre gondoltam, amikor a bársonyos csatorna partján evickéltem előre a sáros fűben, elrontott cser­készetem után a hímes-virágos kemelyi erdőn. Úgy is hívhatnám azt az erdőt, hogy őzország, mert füvén, virágán és asszonynépein őzbakok királykodnak. Hát mondom, azon reggelen sem akartam a „lö­vész“ fölötte gyanús jelzőjét kiérdemelni a hozzáillő kétes értékű babérkoszorúval együtt, s elengedtem bántatlanul két őzbakot azzal a kommentárral, hogy fiatalok még, s fejlődvén egy-két évig, szebb vadász­reményeket válthatnak egykor valóra, s amellett lopva gondoltam az „öregre“, amit még áprilisban ugrattam meg egyik ügyetlen mozdulatommal a kemelyi pa­gonyban úgy, hogy azóta sem szerencséltetett. Nap-nap után a vén bak nyomán jártam, természe­tesen minden eredmény nélkül. Több esze volt annak, semhogy előttem mutatkozzék! Arra gondoltam, hogy most is bebizonyosodott, hogy mennyire felesleges az az izgága csavargás, amit minden vadász annyi ügy­buzgalommal bonyolít le közvetlen a szezon előtt, s éppen a legrejtettebb pagonyokban. Elzavartam az őzet s most úgy nézhetek utána, mint ahogy az öregedő gavallér nézi az elszalasztott szépasszonyt. Kutatott a bak után a vadőr is, de legalább mér­sékelt eredménnyel, mert valami nyomot mégis csak talált. Egy vastagabb ágdörzsölés a rejtett s alig egy­két méternyi tisztáson, s olyan lényegtelennek látszó apróságok, melyeken az öreg, s fölötte kitanult vadász is megtéved olykor. Teltek a napok, s ahogy megszé­pült, érettebbé vált a júniusi erdő, lassan megoldódott a nagy rejtély is. Hovatovább mindjobban kiismertük a láthatatlan öreg titokzatos életmódjának jóformán minden mozzanatát. Akkor érkezett el az ideje annak, hogy a cselekvés mezejére lépjünk. Hát holnap — for­dultam azon a reményekkel teljes gyönyörű estén Nagy Pistához — nyakon lövöm az öreget! Reggel ébredtem, öltöztem, csomagoltam és indul­tam a furfangosan kiagyalt randevúra. Ahogy kifor­dultam az erdei útra — horribile dictu! — szembe találkoztam a lelkek pásztorával, papunkkal, ki talán a kemelyi nyár varázslatos szépségeiben gyönyörkö­dött ott, s éppen akkor, mikor én az őzek bölcs vete­ránjának titokzatos nyomain jártam. A találkozás rövid volt, de — olykor tisztelem a vadászbabonát! — nem volt szivélyes s bevettem magam a frappáns üd­vözlés után a burjános gazda. Gondoltam, hogy az én papom most kifelé irányul a Kemelyből, megszívlel­vén azon megjegyzésemet, mely szerint farkassal va­gyon tele a Kemely, s szüntelen annak a morgását hallani, bár a morgás az erdész kuvaszától származott, mi éppen a jégverem körül tartott hajtóvadászatot az erdészház kendermagos kandúrjára. Lillafüreden is előfordult, hogy V. barátom az őzbak riasztását medve­­ordításnak deklarálta a turisták előtt, kik legott prog­ramot változtattak ezen gyanús megismerés után és a Bükkség zord élére tervezett kirándulását a Palota sörözőjében bonyolították le. A fordulóban, ahol a híd hajlik a patak fölé, vén asszonnyal találkoztam. Éppen nekem gyűjtöget gom­bát, mondotta, mert hírlik, hogy itt vagyok, s jól fi­zetem. Hát megnyugtattam, hogy ezek után esztendő kell ahhoz, hogy újra gombaevésre vetemedjek! Pappal s vénasszonnyal találkozván egyetlen félórán belül s ugyanegy pagonyban — lemondhattam min­den vadászszerencséről. Ezen járt az eszem, s gon­dolatban már hazakészültem, mikor előrenéztem a nyiladékon, s­­ előttem állt a bak. Az öreg úr, a kemelyi óriás! Amikor emeltem a puskát, előre lépett s bokor takarta. Azután újra előremozdult és láttam a hófehér agancshegyet és láttam úgy tenyérnyi darabot a lom­bok között a vöröslő lapockából. Odalőttem. A folt eltűnt, eltűnt az agancs is, valami elvágódott a tar­­galyakon s szinte ugyanabban a pillanatban előre­­ugrott az öreg őzbak! Amikor odamentem a bokorhoz, akkor legelőször is őzbakot találtam a bokor tövében, kicirkalmazott lapockalövéssel. Nyomorúságos kamasz, tavalyi gábler volt. A vén bak pedig — mert ketten szerencséltettek balsorsomban! — ajánlotta magát s bizonnyal hosszú időre. A gábler ma legnagyobb szé­gyene vadászszobámnak, hol egy medvefej árnyéká­ban éktelenkedik. Hiába, pappal s vénasszonnyal... Úgy telt el az az esztendő, hogy hírét sem hallot­tam az öregnek. A következő esztendőben újra látták, s még néhány éven át évről évre. Láttam s hallot­tam felőle, de lövésre sohasem került sor, utóbb mét­ánig hittem a létezésében. Hitem szerint ma már nem létezik az az őzbak. Eltűnt, eltekergett a Kemelyből, vagy ellőtte valami csavargó orvvadász. Hanem amikor esztendőnként megjelenek a Kemelyben, most is ko­molyan referál Nagy Pista az öreg őzbakról, bár látom az arcán s a szemejárásán, hogy ma már ő sem hisz benne. De érezzük, hogy így szép s nem visz rá a lé­lek egyikünket sem arra, hogy megfosszuk a füves­virágos Kemelyt legszebb ékességétől, az öreg őz­királytól. Hiszen ez az őz is emlék, s mi, vénülő vadá­szok, tiszteljük az emlékeket, hiszen hovatovább már emlékekből élünk. Tudom, hogy néhány év után legendává válik az öreg őzbak regénye s az lesz majd a legkedvesebb ka­pocs nálam is, ami engem Kemelyhez, az őrország­hoz köt. Gróf Haller Alfréd.

Next