Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1940-03-17 / 11. szám
Látogatás József Ferenc kir. hercegeknél Palatínus utca 1., kora délután ... Rövid várakozás a nagy empire-szalonban, mialatt az udvari titkárnő bejelent. Anna kir. hercegasszony a budai hegyekre néző meghitt hangulatú dolgozószobában, könyvek, virágok, festmények közt, mosolygó kedvességgel fogad, ő maga vezeti be az intervjút. — Tudom, mi érdekli: a Vöröskeresztes ápolónői tanfolyam, amelyet a napokban végeztem el. — Fenséged példát mutatott a magyar női társadalomnak . . . — Ó, máris igen sokan adják jelét, hogy megértik az idők szavát és tudatában vannak az ügy rendkívüli fontosságának. Egyedül az én csoportomban mintegy százötvenen voltunk, mind önként jelentkezők. Úgy tudom, rövid idő alatt négyezer főre akarják emelni az önkéntes ápolónők csapatát, hogy fölkészülten álljon, ha Isten ments, szükség lenne rá. Én boldogan ragadtam meg az első alkalmat, nem csupán kötelességérzetből, hanem azért is, mert közelről érdekelt a tanulmány. —• Nehéz volt? — Én már rendelkeztem némi előképzettséggel, mert az első segélynyújtást a cserkészlányoknál elsajátítottam, a háziápolást pedig most három éve, egy külön tanfolyamon. De azért volt munka rengeteg. Elméleti előadásokat hallgattam a Semmelweiss-teremben, azonkívül három hét alatt összesen száznegyven órát töltöttem kórházi szolgálatban. A budai Vöröskereszt kórházba voltam beosztva, előbb a sebészeti, azután a belgyógyászati női osztályon. Minden elképzelhető munkát kellett végeznünk. Néha bizony este, a munka végeztével, alig bírtam a derekamat. — És a műtétek? — Ó, azok sem riasztottak el. Mutschenbacher professzor jóvoltából egész sorozatot nézhettem végig, főként epehólyag- és golyva-operációkat. Szerencsémre olyan természetem van, hogy mindent kitűnően bírok fizikummal és idegekkel. A kórtermekben töltött időre csak jóleső érzéssel tudok visszagondolni. Általában azt a tapasztalatot szereztem, hogy az ápolói munkában a lelkiismeretes, gyors és pontos, szakszerű testi kezeléssel egyformán lényeges a lelki rész: megnyugtatni a beteget, bizalmat önteni belé, a szabad perceket kihasználni egy-egy jó szóra, közvetlen, családi természetű érdeklődésre. Hiszen a szenvedő beteg csak úgy lesi az ápolónő arcát és szavát, akitől segélyt és vigasztalást vár. Mindehhez előttünk volt az élő jó példa. Mert mondhatom, a kórház orvosi kara és ápolószemélyzete bámulatraméltó önfeláldozással, szeretettel, kedvességgel végzi dolgát a betegek körül. Nem hallgathattam el a tiszteletteljes megjegyzést, hogy a Fenséges Asszonypuszta megjelenése már a legkedvezőbb lelki hatást kell, hogy gyakorolja az ápoltakra. Nyílik a kis dolgozószoba ajtaja, belép rajta vitéz József Ferenc királyi herceg, könnyű kiránduló ruhában. Most érkezett haza ebéd utáni sétájáról. Elbúcsúzom a fenséges asszonytól és a szomszédos nagy dolgozószobában a királyi herceggel folytatom az intervút. — Mi indította rá, Fenséges Uram, hogy kezébe vegye a nyomorgó írók fölsegélyezésének ügyét? — Az akció célja, melynek fővédnökségére felkértek: teret adni a be nem érkezetteknek, hogy a nélkülözés, az anyagi gond ne térítse el őket hivatásuk útjáról. Nem mindenki Balzac, akinek termékenységét óriásira növelte a pénztelenség. ő egy különleges eset volt. Általában a tehetséget elsorvasztják a rossz életkörülmények. A művészet afféle szubtropikus növény, napsugárra van szüksége, hogy szabadon és gyümölcsözően tenyészhessen. A rossz sorban tengődő írók fölsegélyezését nemzeti érdeknek tartom. — Milyen eszközökkel látja Fenséged elérhetőnek a célt? — Mindenekelőtt anyagi alapot kell teremteni. A vasárnapi irodalmi est a Vigadóban, amelyet én fogok bevezetni, s melynek műsorán költeményeim is szerepelnek, remélem, kellőképpen felhívja a figyelmet a mozgalomra. A Magyar Írók, Művészek és Műpártolók Egyesülete, úgy tudom, más, nagyobbszabású tervekkel is foglalkozik, ezek később fognak nyilvánosság elé kerülni. Szeretném, ha minél több érdemes tehetséget át tudnánk segíteni az érvényesülés nehézségein. " A Petőfi Társaság idei nagydíjával Gulácsy Irént tüntette ki, olvashattuk ezen a héten az újságokban. Valahogy annyira beszédes jelképe a magyar írósorsnak, hogy ez a „nagydíj“ nem más, csak egy bronzérem . . . Gulácsy Irénre mégsem ez a megtiszteltetés veti az ideigvaló érdeklődés fénykéréjét, —ő, akinél jobban kevesen irtóznak a nyilvánosságtól, talán az az írónk, aki iránt mégis legállandóbb és legelevenebb a közönség érdeklődése. Nehéz volna megmagyarázni, miért. Talán mert ritkán szólal meg — évek is eltelnek egyik új regényétől a másikig. Nem szívesen kopogtat be az ember ebbe az elvonultságba, úgy érzi, megbont valamit. Egy aprólékos gonddal felépített programot, amelynek minden kieső pillanatát megsínyli esetleg, ennek a programnak egyetlen célja: a munka. És csak amikor ott ülök az írónő csöndes budai lakásában, az ódon családi bútorok, képek, csecsebecsék között, ebben az elragadóan finom és szép intérieurben, csak amikor munkájáról hallom beszélni Gulácsy Irént, érzem igazán, milyen alapos volt az a gyanúm, hogy nála, az ő írói életében, minden perc fontos, mert minden perce a munkájáé. Életútjáról kérdezem, honnan indult, hová tartozik, hogyan kanyarog ez az út. — Tulajdonképpen sehová sem tartozom és mindenhová. Mint a mai háború nyelvén mondják, „valahol Magyarországon“, egy pusztán születtem, így hát születési helyem sincs. Párhónapos voltam, amikor szüleim Szegedre költöztek és iskoláimat ott végeztem ... volna, ha közben férjhez nem megyek. Az urammal, aki Esterházy herceg műszaki tanácsosa volt, végiglaktam egész Magyarországot. Dunántúl: Dombóvár. Nyugat-Magyarország: Kismarton. Aztán egy kis nyugvópont: Nagyvárad. Itt, fiatalon, elvesztettem az uramat, Írói pályám első emlékei is Váradhoz fűződnek. A Magyar Szó című lap szerkesztője hallott valamit rebesgetni róla, hogy írogatok, persze csak a magam mulatságára és eljött hozzám kéziratért. „Félre az útból", — ez volt a novellám címe, amelyet átadtam neki és már csak nyomtatásban láttam viszont. Váradról Kolozsvárra költöztem, itt írtam egy regényt, Asszony ezz után, ez volt a címe. A kommün után elkérte tőlem egy pesti kiadót . • zavarosak voltak az akkori idők, a kézirat, amely igazán kézirat volt, kézzel írott egyetlen példányom, nyomtalanul eltűnt valahol. Olyan tragédiának éreztem ezt, annyira megviselt, hogy nagyon sokáig képtelen voltam tollat venni a kezembe. Ma úgy érzem, nagy szerencse volt . . . borzasztó volna, ha ez a fésületlen, borzas regényem még most is ott éktelenkednék a könyvkirakatokban . . Aztán, amikor a kolozsvári Napkelet regénypályázatot hirdetett, megírtam és beküldtem a Förgeteget, díjat nyertem vele már könnyebb volt: jött a Fekete vőlegények, a Polt vob is, A kallói kapitány .. . egy novelláskötetem, sőt három színdarabom, mind Kolozsvárott. Négy éve, hogy hazajöttem és a Nagy Lajos-regény már itt született Budapesten. Anjou-trilógiám első része ez, most dolgozom a középső részén. Asszonyuralom, ez lesz a címe és ha lesz bátorságom hozzá, befejezésül megírom Zsigmond király korának regényét. Aki ismeri Gulácsy Irén történeti regényeit, az tudja, a történelemnek minő alapos ismeretével, a kor levegőjének és nyelvének minő hűségével gazdagok. Megkérdem tőle: mennyit és hogyan dolgozik egy-egy munkáján. — A Nagy Lajoshoz körülbelül 250 történeti munkát olvastam el, magyarul, olaszul, latinul, franciául. Ez háromnegyed évet vett igénybe. Szerencsére keveset alszom, legfeljebb öt-hat órát és így jut időm bőven. Esti olvasmányaim a történeti forrásmunkák. Reggel, már az ágyamhoz készítve, az egykori okmányok, levelek, mindenfajta írásos dokumentumok várnak. Ezekre a régi magyar nyelv ismertetéhez van szükségem. Egész kis könyvtárnyi gépírásos füzetet mutat most Gulácsy Irén. Évszázados írásokból idegyűjtötte és fogalomcsoportokba osztályozta a magyar nyelv ódonveretű szavát, kifejezését. Mint vaspántos ládák ősi kincse ragyog fel ennek a gyűjteménynek egy-egy szava, szóképe, szóvirága, — micsoda értéke lesz a nyelvészetnek ez a Gulácsy-szógyüjtemény! Aztán megmutatja, hogyan dolgozik, — az irói munkarendszernek olyan gépezetébe tekintek itt, amely önmagában is felér egy alkotással. Pedig ez csak az állványzat, amely alatt — láthatatlanul — az írói alkotás épül, tégláról téglára. Barnafedeles kartotékszerű füzetekbe pillantok, amelyeknek leleményes számozása lehetővé teszi, hogy az írónő mindig megtalálja annak a forrásmunkának kijegyzett részét, amelyre munkájánál szüksége van. Ehhez azonban külön tárgymutatót is készített, — „a tárgymutató tárgymutatója“ — mondja szelíd öngúnnyal. Aztán van egy füzetsorozat, amely ugyanilyen gondosan és áttekinthetően megmutatja a készülő regény korát megelőző események időrendjét. Aztán jön a „színlap“, ahogy az írónő a regény szereplőinek név- és adatjegyzékét elkeresztelte. Ez azért fontos, sőt a legfontosabb, mert Gulácsy Irént, az írót, ennek a „színlapnak“ segítségével ellenőrzi Gulácsy Irén, a történész. Amikor mindez együtt van, íróasztalhoz ül és megírja, kézzel, finom violaszínű betűkkel, a regény első nyers vázlatát, ami félévi munka. Ezt azután átírja, elejétől végéig, hogy a regény megkapja végleges, teljes formáját . . . Íróasztalán, a maga szerkesztette „kottatartón“, ott van balfelől a vázlatos regény és mint középkori miniátor a másolt szövegbe, úgy nézeget Gulácsy Irén írás közben a kottatartóra. Végül sajátmaga gépeli le az egész regényt, amely most csiszolódik ki tökéletesen keze alatt. Ez így elmondva, egyszerűen hangzik, pedig milyen bonyolult. Vagy még inkább bonyolultnak hangzik, pedig milyen egyszerű „önfegyelem dolga az egész“ — mondja Gulácsy Irén, amint régi családi képek, Apponyi, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc arcképei közt egyik gyerekkori képére mutat és azzal vádolja meg egykori önmagát, hogy nem volt akaratereje, ezt csak önfegyelemmel sikerült pótolnia. Nekem azonban az jut eszembe, amit egy francia író mond valahol: le genie c’est l’ordre... a lángelme: a rend Fóthy János. Hogyan él és dolgozik Gulácsy Irén? Anna kir. hercegasszony (Ravazzini Joly felv.) Gulácsy Irén otthonában. (Tauber felv.)