Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1940-03-17 / 11. szám

Látogatás József Ferenc kir. hercegeknél Palatínus­ utca 1., kora délután ... Rövid várakozás a nagy empire-szalonban, mi­alatt az udvari titkárnő bejelent. Anna kir. hercegasszony a budai hegyekre néző meghitt hangulatú dolgozószobában, köny­vek, virágok, festmények közt, mosolygó kedvességgel fogad, ő maga vezeti be az intervjút. — Tudom, mi érdekli: a Vöröskeresztes ápolónői tanfolyam, amelyet a napokban végeztem el. — Fenséged példát mutatott a magyar női társadalomnak . . . — Ó, máris igen sokan adják jelét, hogy megértik az idők szavát és tudatában van­nak az ügy rendkívüli fontosságának. Egyedül az én csoportomban mintegy száz­ötvenen voltunk, mind önként jelentke­zők. Úgy tudom, rövid idő alatt négyezer főre akarják emelni az önkéntes ápolónők csapatát, hogy fölkészülten álljon, ha Is­ten ments, szükség lenne rá. Én boldogan ragadtam meg az első alkalmat, nem csu­pán kötelességérzetből, hanem azért is, mert közelről érdekelt a tanulmány. —• Nehéz volt? — Én már rendelkeztem némi előkép­zettséggel, mert az első segélynyújtást a cserkészlányoknál elsajátítottam, a házi­ápolást pedig most három éve, egy külön tanfolyamon. De azért volt munka renge­teg. Elméleti előadásokat hallgattam a Semmelweiss-teremben, azonkívül három hét alatt összesen száznegyven órát töltöt­tem kórházi szolgálatban. A budai Vörös­­kereszt kórházba voltam beosztva, előbb a sebészeti, azután a belgyógyászati női osz­tályon. Minden elképzelhető munkát kel­lett végeznünk. Néha bizony este, a munka végeztével, alig bírtam a derekamat. — És a műtétek? — Ó, azok sem riasztottak el. Mut­­schenbacher professzor jóvoltából egész sorozatot nézhettem végig, főként epe­hólyag- és golyva-operációkat. Szeren­csémre olyan természetem van, hogy min­dent kitűnően bírok fizikummal és ide­gekkel. A kórtermekben töltött időre csak jóleső érzéssel tudok visszagondolni. Általában azt a tapasztalatot szereztem, hogy az ápolói munkában a lelkiismeretes, gyors és pontos, szakszerű testi kezeléssel egyformán lényeges a lelki rész: megnyug­tatni a beteget, bizalmat önteni belé, a szabad perceket kihasználni egy-egy jó szóra, közvetlen, családi természetű ér­deklődésre. Hiszen a szenvedő beteg csak úgy lesi az ápolónő arcát és szavát, akitől segélyt és vigasztalást vár. Mindehhez előttünk volt az élő jó példa. Mert mond­hatom, a kórház orvosi kara és ápolósze­mélyzete bámulatraméltó önfeláldozással, szeretettel, kedvességgel végzi dolgát a be­tegek körül. Nem hallgathattam el a tiszteletteljes megjegyzést, hogy a Fenséges Asszony­­puszta megjelenése már a legkedvezőbb lelki hatást kell, hogy gyakorolja az ápol­takra. Nyílik a kis dolgozószoba ajtaja, belép rajta vitéz József Ferenc királyi herceg, könnyű kiránduló ruhában. Most érkezett haza ebéd utáni sétájáról. Elbúcsúzom a fenséges asszonytól és a szomszédos nagy dolgozószobában a királyi herceggel foly­tatom az interv­­út. — Mi indította rá, Fenséges Uram, hogy kezébe vegye a nyomorgó írók fölsegélye­zésének ügyét? — Az akció célja, melynek fővédnök­ségére felkértek: teret adni a be nem érkezetteknek, hogy a nélkülözés, az anyagi gond ne térítse el őket hivatásuk útjáról. Nem mindenki Balzac, akinek ter­mékenységét óriásira növelte a pénztelen­ség. ő egy különleges eset volt. Általában a tehetséget elsorvasztják a rossz életkö­rülmények. A művészet afféle szubtropi­­kus növény, napsugárra van szüksége, hogy szabadon és gyümölcsözően tenyész­hessen. A rossz sorban tengődő írók föl­segélyezését nemzeti érdeknek tartom. — Milyen eszközökkel látja Fenséged el­érhetőnek a célt? — Mindenekelőtt anyagi alapot kell te­remteni. A vasárnapi irodalmi est a Viga­dóban, amelyet én fogok bevezetni, s mely­nek műsorán költeményeim is szerepel­nek, remélem, kellőképpen felhívja a fi­gyelmet a mozgalomra. A Magyar Írók, Művészek és Műpártolók Egyesülete, úgy tudom, más, nagyobbszabású tervekkel is­ foglalkozik, ezek később fognak nyilvá­nosság elé kerülni. Szeretném, ha minél több érdemes tehetséget át tudnánk segí­teni az érvényesülés nehézségein. "­­ A Petőfi Társaság idei nagydíjával Gu­­lácsy Irént tüntette ki, olvashattuk ezen a héten az újságokban. Valahogy annyira beszédes jelképe a magyar írósorsnak, hogy ez a „nagydíj“ nem más, csak egy bronzérem . . . Gulácsy Irénre mégsem ez a megtisztel­tetés veti az ideigvaló érdeklődés fényké­réjét, —­ő, akinél jobban kevesen irtóz­nak a nyilvánosságtól, talán az az írónk, aki iránt mégis legállandóbb és legeleve­nebb a közönség érdeklődése. Nehéz volna megmagyarázni, miért. Talán mert ritkán szólal meg — évek is eltelnek egyik új re­gényétől­­ a másikig. Nem szívesen kopogtat be az ember ebbe az elvonultságba, úgy érzi, megbont valamit. Egy aprólékos gonddal felépített programot, amelynek minden kieső pilla­natát megsínyli esetleg, ennek a pro­gramnak egyetlen célja: a munka. És csak amikor ott ülök az írónő csöndes budai lakásában, az ódon családi bútorok, ké­pek, csecsebecsék között, ebben az elraga­dóan finom és szép intérieurben, csak ami­kor munkájáról hallom beszélni Gulácsy Irént, érzem igazán, milyen alapos volt az a gyanúm, hogy nála, az ő írói életében, minden perc fontos, mert minden perce a munkájáé. Életútjáról kérdezem, honnan indult, ho­vá tartozik, hogyan kanyarog ez az út. — Tulajdonképpen sehová sem tartozom és mindenhová. Mint a mai háború nyel­vén mondják, „valahol Magyarországon“, egy pusztán születtem, így hát születési helyem sincs. Párhónapos voltam, amikor szüleim Szegedre költöztek és iskoláimat ott végeztem ... volna, ha közben férj­hez nem megyek. Az urammal, aki Ester­házy herceg műszaki tanácsosa volt, végig­laktam egész Magyarországot. Dunántúl: Dombóvár. Nyugat-Magyarország: Kis­marton. Aztán egy kis nyugvópont: Nagy­várad. Itt, fiatalon, elvesztettem az ura­mat, Írói pályám első emlékei is Váradhoz fűződnek. A Magyar Szó című lap szer­kesztője hallott valamit rebesgetni róla, hogy írogatok, persze csak a magam mu­latságára és eljött hozzám kéziratért. „Félre az útból", — ez volt a novellám címe, amelyet átadtam neki és már csak nyomtatásban láttam viszont. Váradról Kolozsvárra költöztem, itt írtam egy re­­gényt, Asszony ezz után, ez volt a címe. A kommün után elkérte tőlem egy pesti kiadó­t . • zavarosak voltak az akkori idők, a kézirat, amely igazán kézirat volt, kéz­zel írott egyetlen példányom, nyomtalanul eltűnt valahol. Olyan tragédiának érez­tem ezt, annyira megviselt, hogy nagyon sokáig képtelen voltam tollat venni a ke­zembe. Ma úgy érzem, nagy szerencse volt . . . borzasztó volna, ha ez a fésület­len, borzas regényem még most is ott ék­telenkednék a könyvkirakatokban . . Az­tán, amikor a kolozsvári Napkelet regény­pályázatot hirdetett, megírtam és beküld­­tem a Förgeteget, díjat nyertem vele már könnyebb volt: jött a Fekete­ vőle­­gények­, a Polt vob is, A kallói kapitány .. . egy novelláskötetem, sőt három színdara­­bom, mind Kolozsvárott. Négy éve, hogy hazajöttem és a Nagy Lajos-regény már itt született Budapesten. Anjou-trilógiám első része ez, most dolgozom a középső ré­szén. Asszonyuralom, ez lesz a címe és ha lesz bátorságom­ hozzá, befejezésül meg­írom Zsigmond király korának regényét. Aki ismeri Gulácsy Irén történeti regé­nyeit, az tudja, a történelemnek minő ala­pos ismeretével, a kor levegőjének és nyelvének minő hűségével gazdagok. Megkérdem tőle: mennyit és hogyan dol­gozik egy-egy munkáján. — A Nagy Lajoshoz körülbelül 250 tör­téneti munkát olvastam el, magyarul, olaszul, latinul, franciául. Ez háromne­gyed évet vett igénybe. Szerencsére keve­set alszom, legfeljebb öt-hat órát és így jut időm bőven. Esti olvasmányaim a tör­téneti forrásmunkák. Reggel, már az ágyamhoz készítve, az egykori okmányok, levelek, mindenfajta írásos dokumentu­mok várnak. Ezekre a régi magyar nyelv ismertetéhez van szükségem. Egész kis könyvtárnyi gépírásos füzetet mutat most Gulácsy Irén. Évszázados írá­sokból idegyűjtötte és fogalomcsoportokba osztályozta a magyar nyelv ódonveretű szavát, kifejezését. Mint vaspántos ládák ősi kincse ragyog fel ennek a gyűjtemény­nek egy-egy szava, szóképe, szóvirága, — micsoda értéke lesz a nyelvészetnek ez a Gulácsy-szógyüjtemény! Aztán megmu­tatja, hogyan dolgozik, — az irói munka­­rendszernek olyan gépezetébe tekintek itt, amely önmagában is felér egy alkotás­sal. Pedig ez csak az állványzat, amely alatt — láthatatlanul — az írói alkotás épül, tégláról téglára. Barnafedeles kar­­totékszerű füzetekbe pillantok, amelyek­nek leleményes számozása lehetővé teszi, hogy az írónő mindig megtalálja annak a forrásmunkának kijegyzett részét, amelyre munkájánál szüksége van. Ehhez azonban külön tárgymutatót is készített, — „a tárgymutató tárgymutatója“ — mondja szelíd öngúnnyal. Aztán van egy füzetso­rozat, amely ugyanilyen gondosan és át­tekinthetően megmutatja a készülő regény korát megelőző események időrendjét. Az­tán jön a „színlap“, ahogy az írónő a re­gény szereplőinek név- és adatjegyzékét elkeresztelte. Ez azért fontos, sőt a leg­fontosabb, mert Gulácsy Irént, az írót, en­nek a „színlapnak“ segítségével ellenőrzi Gulácsy Irén, a történész. Amikor mindez együtt van, íróasztalhoz ül és megírja, kézzel, finom violaszínű betűkkel, a re­gény első nyers vázlatát, ami félévi mun­ka. Ezt azután átírja, elejétől végéig, hogy a regény megkapja végleges, teljes formáját . . . Íróasztalán, a maga szerkesz­tette „kottatartón“, ott van balfelől a váz­latos regény és mint középkori miniátor a másolt szövegbe, úgy nézeget Gulácsy Irén írás közben a kottatartóra. Végül saját­maga gépeli le az egész regényt, amely most csiszolódik ki tökéletesen keze alatt. Ez így elmondva, egyszerűen hangzik, pedig milyen bonyolult. Vagy még inkább bonyolultnak hangzik, pedig milyen egy­szerű­ „önfegyelem dolga az egész“ — mondja Gulácsy Irén, amint régi családi képek, Apponyi, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Móra Ferenc arcképei közt egyik gyerekkori képére mutat és azzal vádolja meg egykori önmagát, hogy nem volt aka­ratereje, ezt csak önfegyelemmel sikerült pótolnia. Nekem azonban az jut eszembe, amit egy francia író mond valahol: le genie c’est l’ordre... a lángelme: a rend Fóthy János. Hogyan él és dolgozik Gulácsy Irén? Anna kir. hercegasszony (Ravazzini Joly felv.) Gulácsy Irén otthonában. (Tauber felv.)

Next