Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1940-07-28 / 30. szám

Őrmesterből államfő Havanából, Cuba sziget fővárosából érkezett a napokban a hír, hogy Leon Batista ezredest választották meg a cubai köztársaság elnökévé. A távirat igen szűkszavúan még arról is beszámolt, hogy a választás alatt heves utcai harcok és zavargások voltak, de csak néhány halott és aránylag kevés sebesült volt az áldozata. A cubai választás valóban csendes és izgalommentes lehetett az ottani viszonyokat tekintve, mert az ugyanebben az időben megtartott mexikói választásnál már közel 50 halott és 100-nál több sebesült szerepelt a mérlegen. De ha a néhány év előtti cubai eseményekre tekintünk vissza, akkor is azt kell megállapítanunk, hogy csodálatosan meghiggadt és lecsendesedett a helyzet Cuba szigetén. 1933 augusztusában ugyanis forradalom tört ki Cubában, elkergették Machado elnököt és Cespedest kiáltották ki helyette. Az új elnök, aki a nép bálványozott kedvence volt, alig néhány hét alatt annyira elveszítette népszerűségét, hogy ugyanaz a hadsereg, amely forradalmi ténynyel ültette az elnöki székbe, 1933 szeptember első hetében már el is csapta és a kormányzást egy forradalmi tanács, a junta vette át. A második cubai forradalomnak a lelke és irányítója egy őrmester, Leon Batista volt. A forradalom abból indult ki, hogy az elnök meg akarta rendszabályozni a hadsereget és elsősorban leszállította a zsoldot. Erre a Columbia-Táborban összegyülekezett katonák forradalommal feleltek, egyszerűen kimondották, hogy a cubai hadseregben nincsenek többé tisztek, Batista őrmestert megválasztották a hadsereg parancsnokává, egy másik őrmester, Angel Gonzales lett a vezérkari főnök, Amilio Lauerent alhadnagy pedig átvette a rendőrség vezetését. A forradalmár katonák megszállták Havana város középületeit és miután Ferrera hadügyminiszter is a forradalmárok pártjára állott, lemondott a kormány, megalakult a forradalmi tanács és Cespedes elnök hatalma megszűnt. Mindez természetesen nem ment simán, a hadsereg tisztjei a Nazionalszállóban hetekig állták a forradalmárok gépfegyveres ostromát, míg végül Welles amerikai követ — ugyanaz a Sumner Welles, aki egy év előtt Európát járta végig titkos békekövetként — közbelépésére megtörtént a kiegyezés. Elnökké megválasztották San Martin egyetemi bonctani intézeti igazgatót, Batista őrmestert pedig egy csapásra ezredessé nevezte ki a forradalmi tanács, de óvatosságból nyomban kimondották azt is, hogy Cuba köztársaságában ezredesnél magasabb katonai rang nincs. Leon Batista, aki 3 perc alatt lett 1933 szeptemberében őrmesterből ezredes, most legális és a cubai viszonyokhoz mérten csendes, alig néhány halottat és sebesültet számláló ellenzékkel való küzdelem után Cuba köztársaság elnöke lett. Az „Antillák Gyöngye“ hevesvérű lakói, úgy látszik, megtalálták végre a maguk emberét, aki mint forradalmár tanulta megismerni az egyenlítői köztársaság gyengéit és azóta mint a hadsereg vezetője, most pedig mint államfő tudja hasznosítani tapasztalatait az egész szigetállam javára. Cuba ugyanis különleges helyzetben van, névleg önálló, teljesen szabad köztársaság, mégis az Egyesült Államoknak igen nagy befolyása van az állami élet minden vonatkozásában. Még 1901-ben, amikor Cuba az Unió segítségével elszakadt Spanyolországtól, szerződés jött létre, melynek értelmében Cuba független, önálló államiságát az USA is elismeri, de Cuba kormánya kötelezi magát arra, hogy az egyéni szabadságot és a tulajdon szentségét tiszteletben tartja. Ezt az eléggé különös politikai egyességet gazdasági szerződések is követték, amelyek révén az USA igen komoly beavatkozási jogot szerzett a szigetállam egész életére. Az Egyesült Államok például Cuba nyersterményeinek 80 százalékát veszik át. Ennek következtében igen komoly amerikai érdekeltségek keletkeztek Havanában és az egész szigeten, az USA szempontjából tehát egyáltalában nem lehet közömbös, ki vezeti Cuba népét és államügyeit. 1933-ban is egész hadiflotta jelent meg Havana kikötőjében és csak ennek volt köszönhető, hogy a forradalom mindössze néhányszáz emberélet árán zajlott le. Leon Batista őrmesterben, illetőleg ezredesben azonban, úgy látszik, megvoltak a képességek nemcsak egy katonai csapat vezénylésére, hanem a komolyabb államférfias feladatok elvégzésére is, mert nemcsak a legutóbbi forradalom utáni éveket tudta úgy átélni, hogy megmaradt a hadsereg élén, hanem tekintélyben és hazai, valamint az USA előtti befolyásban is annyira megszilárdította helyzetét, hogy a mostani választáson már komoly ellenzék nélkül kaphatta meg az államfői méltóságot. Az ejtőernyőnek szerepe a legújabb hadviselésben egyre jelentősebbé vált. Hosszú és fáradságos, jobbadán titokban tartott kísérletek után első ízben a finnorosz háború csatáiban tűntek fel az orosz ejtőernyős csapatok, mint támadó fegyvernem. Szerepük és hivatásuk volt, hogy az ellenség háta mögé ereszkedjenek és ott zavarokat keltsenek. Az orosz kísérlet legtöbb helyütt kudarcba fulladt, a nagyközönség kezdett kételkedni e „légi gyalogság“ hasznavehetőségében. Erre következett a Norvégia, Belgium, Hollandia, majd Franciaország elleni német hadjárat, ahol már beigazolódott, hogy az ejtőernyőnek ez az újszerű használata igen komoly tényező a hadműveletek során. Németország büszkén és boldogan könyveli el saját sikerének ezt az új támadó harcmódot, a napisajtó rendszeresen hosszú cikkeket közöl az ejtőernyős katonák élményeiből, ismerteti kiképzésüket, gyakorlatozásukat. Ezzel kapcsolatban most mind többet emlegetnek egy közben szinte feledésbe ment nevet és a szakértők elismerően bólintanak, ha hallják: Käthe Paulus . . . Käthe Paulus, akit évtizedekkel ezelőtt csak mint „Kätchent“ becéztek, ez a német „Katóka“, aki a maga idejében világraszóló híresség volt, ma ismét az érdeklődés előterében áll. Nevéhez egy találmány fűződik, amelynek jelentőségét első időkben bizonyára senki nem sejtette, pedig ez a fiatal német asszony lett akaratán kívül is megteremtője az ejtőernyős hadseregeknek. 1893 július 19-én mutatkozott be első ízben a nagyközönség előtt „Katóka, a régi fenomén“. Nürnberg városának szélén ezrek és ezrek szorongtak, dobogó szívvel és lelkendező izgalommal, hogy meglássák a csodát: egy fiatal lány akar léggömbön a magasba szállni, hogy azután ernyővel ugorjon ki a szédítő mélységbe. Kifeszített kötelein már ott himbálódzott a büszke „Adler“, a léghajó, mai szemmel esetlen és ormótlan alkotmány, viszont akkoriban a tökéletesség tetőfokát jelentette. Közönséges szalmafonatú kosarában már ott állt a léghajós, Lattemann és osztogatta utolsó rendelkezéseit, rendezgette a homokzsákokat. Halk moraj futott végig a nézők sorain, amikor megjelent „Katóka“ matróz-ruhában, fehér, ellenzős tengerész-sapkában, csizmásan. Szívszorongva figyelte a közönség, amint ő is belekapaszkodik a keskeny kosárba; újabb parancsszó és a kötelek meglazulnak, a léggömb hirtelen a magasba szökken. Szabad szemmel is jól látszik, amint hét-nyolcszáz méter magasan a fiatal lány kiül a kosár szélére, majd hirtelen lendülettel leveti magát és mint zuhanó kő, esik a föld felé. Nehéz másodpercek telnek el, az ernyő még mindig nem nyílik ki. A réten a borzalomtól egymás után ájulnak el az asszonyok. Végre, pár száz méterrel a föld felett kibomlik valami fehér folt a zuhanó lánytest vállai mögött és „Kätchen“ lebegni kezd ég és föld között. Lassan ereszkedik alá, a tömeg lelkesedésében majd összetapossa. „Katóka“, aki feltalálta az ejtőernyőt Batista, az új kubai elnök, őrmester korában. — Alsó kép: min forradalmár ezredes, új kézigránátot vizsgál (a kép jobboldalán). Käthe Paulus: Az első ejtőernyős ugrás léghajóról.