Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-05 / 1. szám

A nagy roham A szó szoros értelmében az egész világ feszült figyelemmel várta Roosevelt amerikai elnöknek az 1940-es esztendő utolsó vasárnapjára bejelentett beszédét. Amióta Roosevelt az eddigi amerikai hagyományokat megtörve harmadszor is jelöltette magát az elnöki méltóságra, amelyre a népakarat valóban harmadszor is megválasztotta: első valóban nagyszabású és jelentős megnyilatkozása lett ez a vasárnapi beszéd. Mindössze negyven percig állott a Fehér Ház diplomata-szalonjában a mikrofon előtt, de éppen ez a negyven perc lett az az idő, amikor a világ közvéleménye hivatalosan is értesült Amerikának a most folyó háborúval kapcsolatos elhatározásáról. Mint ahogy előre is várható volt, Roosevelt kijelentései nem tartalmaznak meglepetést, mert az itt elhangzottakra várt és készült amúgy is a nemzetközi diplomácia. Az Egyesült Államok elnöke híven eddigi ígéretéhez, most is hangsúlyozta, hogy nem hajlandó csapatokat küldeni Anglia védelmére, közvetlenül nem kíván beavatkozni Anglia oldalán a háborúba. Viszont ennek ellenére fontos és elhatározó szerepet kíván juttatni Amerikának, amikor azt követeli, hogy az Újvilág ipara tegyen félre minden csak üzleti és haszonleső elgondolást, ha kell, áldozatokat is vállaljon és fokozza ipari termelését, fegyvergyártását a lehetőség legvégső határáig, tegye ezáltal lehetővé, hogy Anglia korlátlanul szerezze meg az anyagi utánpótlást. Találóan jellemezte Roosevelt az Egyesült Államok szerepét és hivatását az elkövetkező időkben, amikor azt mondotta, hogy az USA lesz a „demokrácia fegyvertára“. Ez az elnöki megnyilatkozás leplezetlenül jelentette be, hogy Amerika azonosítja magát az angol birodalom céljaival, önmagára is veszedelmesnek ítéli a hármashatalmi egyezmény tagállamait, Angliával vállvetve kívánja ellenük a harcot megvívni „a demokrácia céljai érdekében“. Evégből katonaság kivételével mindenben és minden téren a legmesszebbmenőig segíteni akarja az angol hadviselést. Amerikának ez az elhatározása bizonyára a háborús állapot egyik új fejezetének kezdetét jelenti. Az Egyesült Államok a szakértők egybehangzó véleménye alapján mind a legutóbbi időkig nem tettek még lényegbe vágó intézkedéseket ipari termelésük átszervezésére és olyan arányú kibővítésére, amilyen a hatékony segítség előfeltétele lenne. Roosevelt beszéde után először még ennek az átszervezésnek kell következnie, csak ennek befejeztével válik majd érezhetővé és hatékonnyá az amerikai támogatás. Ugyancsak a szakértők mondják, hogy legalábbis hat hónap eltelte szükséges ahhoz, hogy ennek az ipari átállításnak nyomai számottevően megmutatkozhatnak, viszont egy esztendőbe is beletelik, amíg a Roosevelt-féle elgondolás teljes mértékében megvalósulhat. Mindenesetre hat hónap szükséges ahhoz, hogy folyamatosan és nagyobb mértékben érkezhessen Angliából amerikai segítség. Közelfekvő ezek után a gondolat, hogy Németország igyekszik majd megelőzni ezt az amerikai együttműködést és hozzákezd végső céljának végrehajtásához: a szigetország lerohanásához és meghódításához. Az elmúlt, látszólag tétlen hónapok alatt bizonyára elengedő idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy a tökéletes német alapossággal és szervezettséggel a legutolsó részletekig kidolgozzák az „invázió“ terveit, hogy azután egyszerre indítsák meg a már beállított gépezetet. Alig hihető, hogy Németország várjon, amíg Amerikának már módjában lesz tengerentúlról erősíteni Angolország védekezését. Azt senki sem jósolhatja meg ,hogy a támadás pillanata mikorra várható, de az, hogy bekövetkezik kétségtelenül, mert kikerülhetetlen. A német-angol háború hivatalos német és angol körök egybehangzó véleménye szerint itt és csakis itt, a Csatorna két partján dől majd el, minden egyéb most már mellékhadszíntér, a végső cél a német hadsereg számára Angolország meghódítása. Mikor következik be és milyen lesz ez a támadás, előre ezt senki nem mondhatja meg. Voltaképen bármikor, bármelyik napon megindulhat. Hogy milyen harci taktikával, ezt csak találgatni lehet a rendelkezésre álló adatok alapján, amelyek hiányosak, mert nem számolhatunk azzal az egy vagy több ismeretlennel, amelyeket Berlin mint döntő meglepetést gondosan titkol és takar. * Az angolt hidegvér, szívósság és megfontoltság jellemzi. Nem ül fel egykönnyen vaklármának, rémhíreknek. Most is a tények, a lehetőségek hideg, tárgyilagos mérlegelésével próbál szembenézni a Nagy Rohammal. Mik ezek a tények? Elsősorban az, hogy Anglia harapófogóban van. Mióta a németek megszállták Norvégiát és Franciaországot, az anyaországot egyszerre két felől éri szakadatlan légi támadás: északkeletről és délről. Az angolok szerint nagy katonai balfogás volt Norvégia megszállása. Most azonban lassan az ellenkezője derül ki. A német légi haderő, mely az angliai partraszállás terveiben nyilván az előkészítő szerepét játszsza, kitűnő és közeli támaszpontokat talált Norvégiában. Az egyik legfontosabb támaszponttól, Bergentől, például mindössze 350 kilométeres út vezet a Shetland-szigetekig, 500 kilométer az Orkney-szigetekig és 700—750 kilométer Skócia nyugati partjaiig. Korszerű bombázóknak és csapatszállítóknak ez nem több egy-két órás útnál és ezen a hatósugáron belül egész sor fontos hadikikötő, tengerészeti támaszpont, hajógyár, ipartelep és katonai központ fekszik. Minthogy pedig ilyen aránylag rövid úton a bombázógép kevesebb üzemanyagra szorul: több bombát vihet magával és hatásosabban „dolgozhatja meg“ az ellenséges földet, mely felett elrepül. Azonkívül a gépek több hullámban történő, szakadatlan bombavetését is megkönnyíti a támaszpontok közelsége. Még kedvezőbb a németek helyzete délen, illetőleg délkeleten. Ott meg az egész hollandfrancia tengerpart van kezükön, egész sor jobbnál-jobb támaszponttal, melyek a norvégiaiaknál is közelebb esnek Angliához. Calaist nem hiába tartják régóta Anglia kulcsának; ma a légi hadviselés korában méginkább az, mint valaha volt! Mert innen a brit főváros alig félóra alatt érhető el, a bombavetők üzemanyagterhe oly csekély, hogy minden egyes gép rendkívüli mennyiségben rakodhatik meg bombával. 500 kilométeren belül egész Wales és Anglia törzse, 750—800 kilométeren belül pedig Skócia déli fele érhető el a francia partokról. Itt a déli légi támadások hatókörzete már egybeolvad az északkeletivel s igy a német légi haderő portyázókörzete elborítja Anglia egész légterét. Bombázhat mindenütt s ha elérkezik az ideje, bárhol megkísérelheti légi csapatok lerakását. * Persze a valóságban aligha megy majd egykönnyen a dolog. Angiia védekezni fog vadászgépekkel és erélyes földi légvédelemmel. Mindez vér- és anyagveszteséget okoz a támadónak. De tény, hogy a német légi haderő jelenleg technikai és számbeli fölényben van az angol felett; tény, hogy támadásainak újszerű modorával és lendületével át tudott törni a legerősebb védőövezeten is és hogy mindezek folytán, az utolsó öt hónap alatt rendkívüli veszteségeket okozott Angliának. A bukóbombázók gyilkos pontossággal céloznak: a 3000 méterről nyílsebesen alácsapó gép rossz célpont a légvédelmi tüzérség számára, azt a sokszáz tüzet pedig, amit az egyszerre bevetett négy-ötszáz, akár Vízreeresztik a rohamcsónakot. Teljes sebességgel a cél felé! — Alsó kép: az ellenséges partok előtt...