Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)

1941-09-26 / 39. szám

Hegedűs Gyula tűzpróbája „Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátó híre horgonyát, Elmegy nevével az idő hajója És menni fog az örökléten át." (Petőfi: Egressy Gáborhoz.) Az a magyar színész, akinek alakját most, halálának tizedik évfordulóján felidézzük, frissen, mondhatnók derűsen állotta ki a feledés tűzpróbáját. Megfogadta, talán öntudatlanul, Petőfi intel­mét, lebocsátotta hite horgonyát a maga jelenének biztos fövenyé­be, oly mélyen, annyira szilár­dan, hogy úgy tűnik, most is itt jár közöttünk és szinte várjuk, mikor jön ki a színre. Hegedűs Gyulát a legfiatalabb színházba­­járó nemzedék már nem láthatta; alig egy-két filmen szerepelt, me­lyek a „néma“ gyártás hőskorá­ban készültek s igy aligha ke­rülnek többet vászonra; nem tud­juk, mélyen búgó, meleg gor­donkahangját felvették-e viasz­lemezre. Emlékét tehát „A beszéd művészete“ címü szakmunkáján és „Emlékezések“ címü feljegy­zésein kívül jóformán semmi más nem érzi ennyire élőnek, ennyire mainak, mint művészete, mely illanó volt s még­sem pá­rolgott el. Miért nem? * A napisajtóban megjelent év­fordulós méltatások kiemelték, hogy Hegedűs Gyula a magyar színjátszás történetében a natu­ralista játék egyik legfölénye­sebb képviselője volt, hogy meg­jelenítési eszközei a végtelenségig leegyszerűsödtek, hogy ama hí­res vígszínházi gárda élén állott, amely 1896-tól Brahm és Antoine szcenikai törekvései, majd a legnagyobb olasz színésznő, Duse természetes finomságokkal ár­nyalt játéka nyomán hadat üzent a Burgtheater és a Comédie Franchise szavalóan patetikus modorosságának. Hogyan sajátí­totta el a művészi önmérséklet­nek, a kiforrott jellemábrázolás­nak, a könnyedséggel leplezett mélységnek, a túlzásokat és olcsó hatásokat kiküszöbölő tömörség­nek ilyen tökélyét Heckmann Já­nos kételyi postamester fia? Először: mert mindig és min­denben az embert kereste. Nem­csak ragyogó címszerepek von­zották, emberi tartalommal igye­kezett megtölteni a leghalvá­nyabb mellékalakot, a legvaló­­színűtlenebb vígjátéki figurát is. Amikor 18 éves fejjel megszö­kött hazulról és beállott színész­nek Keresztély Jánosné vándor­társulatához, egy forint napi gá­zsiért és ellátásért, első fellépése mindjárt parázs botrányt oko­zott. Egy népszínműben ugyanis a részeges jegyzőt az illető köz­ség jegyzőjének maszkjában ját­szotta; a kacagó, tapsoló közön­ség állandóan az igazi jegyző ne­vét kiabálta és a társulatot más­nap ... kitoloncolták. Másodszor: Hegedűs Gyula gondosan tanulmányozhatta az életet egész sor vidéki színtársu­latnál, mielőtt Ditróihoz került volna, Kolozsvárra. Ez a „hisz­­triókodás“ volt az ő gyakorlati iskolája, itt figyelhetett meg név­telen kisembereket és helyi nagy­ságokat, itt szívta tele magát magyar levegővel. A mesterség­beli tudás alapelemeit a Szini­­akadémián — az akkori Szülé­szeti Tanodában — Szigeti József és Paulay Ede gondos irányítása mellett sajátította ugyan el, de tehetsége a vidéki barangolások, a „Sturm und Drang“ korszaká­ban fejlődött ízessé és sokrétűvé. Mindig szívesen emlékezett visz­­sza erre az időre, amikor, ha kel­lett, színlapot ragasztott, ha kel­lett, majd apaszerepet játszott, vagy beállott a kardalosok közé. Harmadszor: nemcsak nagy színész volt, több annál, a ma­gyar színjátszás legvonzóbb férfi­egyénisége. Ez a magyarázata, hogy kivételes jellemábrázoló készsége mellett a legkülönbö­zőbb alakokban, az ördögben, vagy Borkmanban, Liliomban, vagy Petrucchióban, Robespierre­­ben, vagy Vájna bácsiban, a „Heidelbergi diákélet“ Lujzában, vagy a „Tatárjárás“ Lőrent­­hegében, drámában, vígjátékban, operettben egyaránt Hegedűs Gyula maradt. Kinőtt szerepei­ből, nem titkolhatta el saját ma­gát, minden siker az ő egyéni győzelme volt, mindig ő hódította meg a közönséget. Nők, fiatal lá­nyok rajongtak érte. Pedig egy­általán nem volt „hódító megje­lenés“: fasorr, széles száj köré árkolt ráncok, rövid áll, leeső vállak, közepes termet — mindez korántsem felelt meg az adoniszi szépség követelményeinek. És mégis betöltötte a színpadot, mi­helyt megjelent. Igazolta Jouvet mondását: „A színészek közül az igazi varázslók nem a hősszerel­mesek.“ Emellett senki se higyje, mint­ha varázserejében bízva, könnye­dén vette volna hivatásának technikai részét. Szerepeit otthon törte meg, alapos szövegtudással érkezett az első rendelkező pró­bára, de az alak kiformálását, a tulajdonképpeni színészi alkotást csak a színpadon kezdte. Mikor emiatt egyszer szemrehányást tett neki ugyanaz a kiváló igaz­gató-rendező, aki annak idején Kolozsvárról a Vígszínházba hozta, csendesen felelte: „Már­pedig én máskép nem tudok dol­gozni. Nekem ez kell itt, ni!“ — és széles mozdulattal körülmuta­tott a félhomályos színpadon. „ Magánélete? Fiatalságának nélkülözéseiért érett férfikorában kiegyensúlyo­zott jórpóddal kárpótolta magát. „Autodidakta“ létére olyan ko­moly tudásra tett szert, amely e tekintetben is a nagy nyugati művészek mellé állította; buda­pesti lakása ritka ízléssel össze­válogatott műtárgyak gyűjtemé­nye volt. Szakkönyvtára párját ritkította. Kitűnően megtanult olaszul, külföldön legszívesebben Itáliában időzött; valamelyik csöndes halászfaluban, napsütötte ég alatt, órák hosszat hallgatta bölcs mosollyal a hálójukat fol­tozgató halászok dalait; csodála­tos, szívhezszóló hangján — so­hasem tanult énekelni — maga is szívesen kísérte őket. A siker és az anyagi jólét nem szállt a fejébe. Szoros érintke­zésben állott a magyar irodalom akkori vezéralakjaival, háza — ahol felesége, a szépséges Berzé­­tey Ilona, maga is neves színész­nő, fogadta a vendégeket — zárva-nyitva állt előttük. Ugyan­ekkor minden elesett, szükséget szenvedő pályatársa bizalommal fordulhatott hozzá, mert sokat és tapintatosan adakozott; barátai­nak, akik olykor megkorholták e könnyen hivő, túlzásba vitt jóté­konykodásért, féltréfásan felelte: „Hagyjátok ... Komédiások va­gyunk, mindnyájunkat érhet bal­eset.“ Legjobban Besnyőn érezte ma­gát. A budapesti országút men­tén megvett kis parasztházat aranyos, derűs kúriává építtette át. Ha csak tehette, kora nyártól késő őszig kint időzött. Büszke volt gyümölcsfáira, szőlőjére, szüreti mulatságaira fogatok, ké­sőbb autók szállították ki a fő­városi előkelőségeket. Szívesen vadászgatott, többnyire egyedül, szemére húzott, kajla karimájú kalapban, fakult viharkabátban járta az avart, kevés vadat lőtt, inkább fütyörészett. Pihent. Másik kedvelt sportja a lovag­lás volt. Kora reggel indult út­nak s az illatos erdei ösvényeken poroszkálva vágott át a szomszé­dos öreghegyi művészkolónia vil­lái felé. Ma is hallom, amint fel­búg mély hangja, meleg júliusi délelőtt, a csukott spalétákon át: „Odahaza van-e a Vörös Kapu Sziklavárának félelmetes ura?“... Egyszer a Gödöllőre vezető mély­­úton találkoztam vele. Tizenkét­­tizenhárom éves dundi kölyök lehettem, kékcsíkos trikóban, rö­vid vászonnadrágban, sóvár szemmel bámultam Gyula bácsi fényesszőrű paripájára. — Tetszik a lovam, Laci? — kedélyeskedett le hozzám. — Nagyon — vallottam meg. — Nohát, akkor ülj fel rá. Látva szeppenésemet, jót neve­tett, fiatalos-fürgén leugrott, fel­­nyalábolt. — Nem kell a lótól félni, öcs­­kös — mondta, mialatt nyeregbe emelt. — Az is olyan, mint az emberek: csak akkor bánt, ha látja, hogy szurkolsz tőle. És jóval feljebb csatolva a ken­gyelszíjat: — Mi akarsz lenni, mondd? Görcsösen kapaszkodtam a jámbor hátas sörényébe, de azért kinyögtem: — író. — Ejnye, csakugyan... — Sólymán felhunyorgott rám. — Nagyot mondtál, te gyerek. Ta­lán inkább firkász, nem gondo­lod? Azt se tudtam még, mi az, hogy firkász. Ma már tudom. Gál László. Hegedűs Gyula. (Angelo felvétele.) A „Diktátorkisasszony“ című darabban. A „Szénásszekér“-ben. „Az út vége“ címü darabban. A „Feketeszarú cseresznyé“-ben. Hegedűs Gyula egyik leghíresebb szerepében, az „ördög“-ben. Alsó képek: Hegedűs az „Antoniá“-ban. — Középen: első vígszinházi szerepében, a „Csodagyerek“-ben, Góthtal és Varsányi Irénnel. — Jobboldalon: Varsányi és Hegedűs az „Ifjú pásztor“-ban.

Next