Képes Vasárnap, 1941 (63. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-26 / 39. szám
Hegedűs Gyula tűzpróbája „Ha a jelennek biztos fövenyébe Le nem bocsátó híre horgonyát, Elmegy nevével az idő hajója És menni fog az örökléten át." (Petőfi: Egressy Gáborhoz.) Az a magyar színész, akinek alakját most, halálának tizedik évfordulóján felidézzük, frissen, mondhatnók derűsen állotta ki a feledés tűzpróbáját. Megfogadta, talán öntudatlanul, Petőfi intelmét, lebocsátotta hite horgonyát a maga jelenének biztos fövenyébe, oly mélyen, annyira szilárdan, hogy úgy tűnik, most is itt jár közöttünk és szinte várjuk, mikor jön ki a színre. Hegedűs Gyulát a legfiatalabb színházbajáró nemzedék már nem láthatta; alig egy-két filmen szerepelt, melyek a „néma“ gyártás hőskorában készültek s igy aligha kerülnek többet vászonra; nem tudjuk, mélyen búgó, meleg gordonkahangját felvették-e viaszlemezre. Emlékét tehát „A beszéd művészete“ címü szakmunkáján és „Emlékezések“ címü feljegyzésein kívül jóformán semmi más nem érzi ennyire élőnek, ennyire mainak, mint művészete, mely illanó volt s mégsem párolgott el. Miért nem? * A napisajtóban megjelent évfordulós méltatások kiemelték, hogy Hegedűs Gyula a magyar színjátszás történetében a naturalista játék egyik legfölényesebb képviselője volt, hogy megjelenítési eszközei a végtelenségig leegyszerűsödtek, hogy ama híres vígszínházi gárda élén állott, amely 1896-tól Brahm és Antoine szcenikai törekvései, majd a legnagyobb olasz színésznő, Duse természetes finomságokkal árnyalt játéka nyomán hadat üzent a Burgtheater és a Comédie Franchise szavalóan patetikus modorosságának. Hogyan sajátította el a művészi önmérsékletnek, a kiforrott jellemábrázolásnak, a könnyedséggel leplezett mélységnek, a túlzásokat és olcsó hatásokat kiküszöbölő tömörségnek ilyen tökélyét Heckmann János kételyi postamester fia? Először: mert mindig és mindenben az embert kereste. Nemcsak ragyogó címszerepek vonzották, emberi tartalommal igyekezett megtölteni a leghalványabb mellékalakot, a legvalószínűtlenebb vígjátéki figurát is. Amikor 18 éves fejjel megszökött hazulról és beállott színésznek Keresztély Jánosné vándortársulatához, egy forint napi gázsiért és ellátásért, első fellépése mindjárt parázs botrányt okozott. Egy népszínműben ugyanis a részeges jegyzőt az illető község jegyzőjének maszkjában játszotta; a kacagó, tapsoló közönség állandóan az igazi jegyző nevét kiabálta és a társulatot másnap ... kitoloncolták. Másodszor: Hegedűs Gyula gondosan tanulmányozhatta az életet egész sor vidéki színtársulatnál, mielőtt Ditróihoz került volna, Kolozsvárra. Ez a „hisztriókodás“ volt az ő gyakorlati iskolája, itt figyelhetett meg névtelen kisembereket és helyi nagyságokat, itt szívta tele magát magyar levegővel. A mesterségbeli tudás alapelemeit a Sziniakadémián — az akkori Szülészeti Tanodában — Szigeti József és Paulay Ede gondos irányítása mellett sajátította ugyan el, de tehetsége a vidéki barangolások, a „Sturm und Drang“ korszakában fejlődött ízessé és sokrétűvé. Mindig szívesen emlékezett viszsza erre az időre, amikor, ha kellett, színlapot ragasztott, ha kellett, majd apaszerepet játszott, vagy beállott a kardalosok közé. Harmadszor: nemcsak nagy színész volt, több annál, a magyar színjátszás legvonzóbb férfiegyénisége. Ez a magyarázata, hogy kivételes jellemábrázoló készsége mellett a legkülönbözőbb alakokban, az ördögben, vagy Borkmanban, Liliomban, vagy Petrucchióban, Robespierreben, vagy Vájna bácsiban, a „Heidelbergi diákélet“ Lujzában, vagy a „Tatárjárás“ Lőrenthegében, drámában, vígjátékban, operettben egyaránt Hegedűs Gyula maradt. Kinőtt szerepeiből, nem titkolhatta el saját magát, minden siker az ő egyéni győzelme volt, mindig ő hódította meg a közönséget. Nők, fiatal lányok rajongtak érte. Pedig egyáltalán nem volt „hódító megjelenés“: fasorr, széles száj köré árkolt ráncok, rövid áll, leeső vállak, közepes termet — mindez korántsem felelt meg az adoniszi szépség követelményeinek. És mégis betöltötte a színpadot, mihelyt megjelent. Igazolta Jouvet mondását: „A színészek közül az igazi varázslók nem a hősszerelmesek.“ Emellett senki se higyje, mintha varázserejében bízva, könnyedén vette volna hivatásának technikai részét. Szerepeit otthon törte meg, alapos szövegtudással érkezett az első rendelkező próbára, de az alak kiformálását, a tulajdonképpeni színészi alkotást csak a színpadon kezdte. Mikor emiatt egyszer szemrehányást tett neki ugyanaz a kiváló igazgató-rendező, aki annak idején Kolozsvárról a Vígszínházba hozta, csendesen felelte: „Márpedig én máskép nem tudok dolgozni. Nekem ez kell itt, ni!“ — és széles mozdulattal körülmutatott a félhomályos színpadon. „ Magánélete? Fiatalságának nélkülözéseiért érett férfikorában kiegyensúlyozott jórpóddal kárpótolta magát. „Autodidakta“ létére olyan komoly tudásra tett szert, amely e tekintetben is a nagy nyugati művészek mellé állította; budapesti lakása ritka ízléssel összeválogatott műtárgyak gyűjteménye volt. Szakkönyvtára párját ritkította. Kitűnően megtanult olaszul, külföldön legszívesebben Itáliában időzött; valamelyik csöndes halászfaluban, napsütötte ég alatt, órák hosszat hallgatta bölcs mosollyal a hálójukat foltozgató halászok dalait; csodálatos, szívhezszóló hangján — sohasem tanult énekelni — maga is szívesen kísérte őket. A siker és az anyagi jólét nem szállt a fejébe. Szoros érintkezésben állott a magyar irodalom akkori vezéralakjaival, háza — ahol felesége, a szépséges Berzétey Ilona, maga is neves színésznő, fogadta a vendégeket — zárva-nyitva állt előttük. Ugyanekkor minden elesett, szükséget szenvedő pályatársa bizalommal fordulhatott hozzá, mert sokat és tapintatosan adakozott; barátainak, akik olykor megkorholták e könnyen hivő, túlzásba vitt jótékonykodásért, féltréfásan felelte: „Hagyjátok ... Komédiások vagyunk, mindnyájunkat érhet baleset.“ Legjobban Besnyőn érezte magát. A budapesti országút mentén megvett kis parasztházat aranyos, derűs kúriává építtette át. Ha csak tehette, kora nyártól késő őszig kint időzött. Büszke volt gyümölcsfáira, szőlőjére, szüreti mulatságaira fogatok, később autók szállították ki a fővárosi előkelőségeket. Szívesen vadászgatott, többnyire egyedül, szemére húzott, kajla karimájú kalapban, fakult viharkabátban járta az avart, kevés vadat lőtt, inkább fütyörészett. Pihent. Másik kedvelt sportja a lovaglás volt. Kora reggel indult útnak s az illatos erdei ösvényeken poroszkálva vágott át a szomszédos öreghegyi művészkolónia villái felé. Ma is hallom, amint felbúg mély hangja, meleg júliusi délelőtt, a csukott spalétákon át: „Odahaza van-e a Vörös Kapu Sziklavárának félelmetes ura?“... Egyszer a Gödöllőre vezető mélyúton találkoztam vele. Tizenkéttizenhárom éves dundi kölyök lehettem, kékcsíkos trikóban, rövid vászonnadrágban, sóvár szemmel bámultam Gyula bácsi fényesszőrű paripájára. — Tetszik a lovam, Laci? — kedélyeskedett le hozzám. — Nagyon — vallottam meg. — Nohát, akkor ülj fel rá. Látva szeppenésemet, jót nevetett, fiatalos-fürgén leugrott, felnyalábolt. — Nem kell a lótól félni, öcskös — mondta, mialatt nyeregbe emelt. — Az is olyan, mint az emberek: csak akkor bánt, ha látja, hogy szurkolsz tőle. És jóval feljebb csatolva a kengyelszíjat: — Mi akarsz lenni, mondd? Görcsösen kapaszkodtam a jámbor hátas sörényébe, de azért kinyögtem: — író. — Ejnye, csakugyan... — Sólymán felhunyorgott rám. — Nagyot mondtál, te gyerek. Talán inkább firkász, nem gondolod? Azt se tudtam még, mi az, hogy firkász. Ma már tudom. Gál László. Hegedűs Gyula. (Angelo felvétele.) A „Diktátorkisasszony“ című darabban. A „Szénásszekér“-ben. „Az út vége“ címü darabban. A „Feketeszarú cseresznyé“-ben. Hegedűs Gyula egyik leghíresebb szerepében, az „ördög“-ben. Alsó képek: Hegedűs az „Antoniá“-ban. — Középen: első vígszinházi szerepében, a „Csodagyerek“-ben, Góthtal és Varsányi Irénnel. — Jobboldalon: Varsányi és Hegedűs az „Ifjú pásztor“-ban.