Képes Vasárnap, 1944 (66. évfolyam, 1-50. szám)
1944-05-09 / 19. szám
Próbaidő Írta: Gyenes István — Mennyi időre lenne szüksége, hogy tisztába jöjjön magával? A férfi kérdése nem volt váratlan, sem meglepő: benne rejlett másfél órája húzódó, gyötrő, izgalmas beszélgetésükben. Igen, ez volt a magva, kimondatlan lényege fojtott vitájuknak, szavakkal megvívott párbajuknak. A férfi kérdése nem volt rákérdéstől. Tudata mélyén élt a szakítás lehetősége, már akkor, amikor a találkába jött. De abban is bízott, hogy a férfi tiltakozni fog, mindent megtesz, hogy ne kerüljön törésre tegnap kezdődő viszályuk, amelynek igazi okával maga sem volt tisztában. Tegnapelőtt még semmi baj sem volt köztük, exaltált, rajongó szerelmük a legmagasabbra lobbant. Aztán éjszaka egyszerre nyugtalan lett, a végleges elintézettség, befejezettség érzése nyomasztóan hatott rá. Úgy érezte, feljutottak a csúcsra, megszűnt köztük minden probléma, kioldódott az eleven feszültség, amely új meg új kalandos lelki izgalommal töltötte el exaltált lényét. Másnaptartózkodó volt és a férfi rögtön kapcsolt, ő is visszavonult önérzetes magányába. Amikor elváltak, tudták, hogy minden függőben maradt köztük és következő találkozásuk döntő lesz. Most egy kávéház plüss-díványán ültek, mohón és felületesen elszívott cigaretták maradványainak tömkelege hevert előttük az asztalon. Fáradtak voltak az örök körforgástól, amellyel érzéseiket, múltjukat boncolgatták és végkép kimerítette őket a bátorság hiánya: egyikük sem merte kimondani, hogy nincs más megoldás: szakítani kell, örökre vagy átmenetileg, mindegy, csak annyi bizonyos, hogy holnap nem és azután még sokáig nem találkozhatnak. A férfi, kimondta, a kérdés a levegőben súlyosodott és minden másodperc fokozta feszültségét. — Egy hónapra — szólt a lány halkan, határozottan és egymás mellett párhuzamosan a semmibe néztek Újabb, végtelennek tetsző pillanatok teltek el. — Jól— mondtal a férfi. — Egy hónapig várok. Most menjünk. Mit mondhatnának még egymásnak? Értelmetlen minden szó, a döntés megtörtént. — Igen — gondolta a férfi, míg karonfogva, szótlanul mentek a néptelen mellékutcákon. — Igen, ez már döntés. Ha egy hónapig kibírja, akkor már döntött is. A többit magammal kell elintéznem. A kapuban udvariasan kezetcsókolt a lánynak és elsietett. Másnap többször a telefonhoz nyúlt, hogy felhívja, de keze csüggedten lesiklott a készülékről. — Nem szabad... ő küldött el... Ha viszahív, akkor is erősnek kell lennem... Elkezdett két levelet, összetépte. Mi értelme van annak, hogy mégegyszer találkozzanak, újra megbeszéljék, amit úgyis tudnak: a szerelem elmúlt... De várjon valóban elmúlt-e? Ha nem mondja ki azt a kérdést, talán még minden jóra fordul. Makacs, szeszélyes gyermek, nem is kellett volna komolyan venni hangulatát, megvárhatta volna, míg magától elmúlik. És ha nem? Ha a lányban fokozódik a távolság érzése és lassan, elviselhetetlen apró jelekkel adja tudtára, hogy kiábrándult belőle és nem akar a felesége lenni? Eh, jobb így. Harmadnap mégis felhívta a lány bátyját — Mit csinálsz este? — Semmit Megihatunk valahol egy feketét közömbös dolgokról beszéltek, a fiú egy szót sem szólt húgáról. Tehát nincs semmi baj, nem betegedett bele a szakításba, nem árulta el otthon, hogy történt valami. , — Annál jobb !— gondolta fölényesen, de tisztában volt azzal, hogy hazudik magának. Roszszabb, sokkal rosszabb, majdnem elviselhetetlen. . Néhány nap múlva újra találkoztak. Tudta, hova jár a bátyja, ő is odament leült az asztalához. — Mi van veletek? — Mi lenne? Semmi. — Nem találkoztok? — Nem. — Nem tudsz vele bánni. Szeszélyes gyerek. Erősen kell fogni. — Ugyan. Hát van annak értelme ... Mit csinál? — Jön-megy odahaza. Egész nap olvas. Ne légy ostoba, te vagy a férfi. — Ő küldött el. Egy hónap múlva akar választ adni. — Az más. — Mit tennél a helyemben? — Várnék. Ha érdemesnek tartod, várj. — De nem volt könnyű várni és a múló napokkal egyre egyre nehezebb lett. A férfi gondolatban átélte féléves barátságuk, szerelmük minden mozzanatát Beszélgetések ötlöttek eszébe kísérteties élességgel, szavakat hallott visszacsengeni fülében, saját szavait amelyek néha nem voltak gyöngédek, sem tapintatosak. Igen, a lány mámoros érzéseit látva, kissé fölényes lett, magabiztos. Ezt érezte volna meg a lány szeizmográf idegrendszere? De hiszen akkor ő is hibás, neki kellene közelednie... Hátha mégis elhidegült, ezért vagy más okból és akkor szégyenkezve kellene újra, végleg visszavonulnia ... Nem, nem tehet egy lépést sem, csak egyszer lenne még alkalma beszélni a lánnyal, hogy tisztán lásson ... Elmúlt egy hét Már nem kereste a lány bátyjának társaságát, reménytelennek látta az egész ügyet, minek tudja meg tőle, hogy esetleg megvigasztalódott, jól érzi magát és mással jár. A bizonytalanság elvette kedvét munkájától, lehangoltan lézengett, terveit is abbahagyta, amelyekkel biztosan meg akarta nyerni az építész-pályázatot. Ez a siker teremtett volna létalapot házassági terveikhez, de így nincs értelme, hogy törje magát, egyedül meg tud élni mostani fizetéséből is. — Ha nem szeret, az ő dolga. De hátha én vagyok a hibás... Tíz nappal a szakítás után felhívta a lány bátyja. — Ha nincs semmi programod délután, gyere el a kávéházba. — Jó, lőtt leszek. Üzen, biztosan üzen. Vagy legalább megtud valamit róla. Közömbös dolgokról beszéltek. Barátja közben többször az órájára pillantott és a bejárat felé nézett. Hiába várt izgatottan valami célzást, kezdte elhinni, hogy reménykedése fölösleges volt. Márta nem üzent, a bátyját pedig végkép nem érdekli az ügy. Géza egyszerre odahajolt hozzá és izgatottan suttogni kezdett. — Idehallgass. Tíz másodperc múlva itt lesz Márta az asztalunknál. Már belépett és jön felénk, nem vett részre téged, különben talán visszafordulna. Én hívtam, mert láttam rajta, hogy szenved. Beszéljetek még egyszer. A lány már ott is állt, amikor megismerte Sándort, arca egészen elhalványult sötét fürtjeinek árnyékában. Csak szép, telt szája piroslott és mély szeme égett. Egy másodpercig habozott, de Géza már leültette és simán, gyorsan beszélni kezdett, valami előkészített történetet adott elő, hogy áthidalja az első percek kínos csendjét Sándor is visszanyerte nyugalmát bekapcsolódott Géza meséjébe. Csak Márta hallgatott, gyanakvóan és sértetten, mert megérezte, hogy bátyja tőrbecsalta. Vájjon Sándor is cinkos ebben a hétköznapi csalásban? Nem, sokkal inkább megdöbbent váratlan megjelenésétől és keze most is remeg, ahogy a cigarettát tartja. Géza bocsánatot kért és átment egy másik asztalhoz, ahol ismerősei ültek. Magukra maradtak. Sándor úgy érezte, tíz éve nem látta a lányt. Elbűvölőbb, mint valaha. Érettebb, nyugodtabb, mintha sok mindenen túl lenne. De talán még nincs minden«f till... — Márta... Ne gondoljon most arra, hogyan találkoztunk ... Lehet, hogy utoljára ülünk együtt... Látom, szívesebben elmenne, de hallgasson meg ... Válaszolnia sem kell... Nagyon szeretem.. Sok hibát követtem el maga ellen, de sohasem akartam bántani ... Biztonságban hittem magam, fölényes voltam, elfogadtam a lángolását... Megérdemeltem, hogy szakítson velem... Tudom, hogy döntése végleges, nem könyörgöm magam vissza... Próbaidőre volt szüksége ... — Kinek? — Magának. Egy hónap kellett állítólag, hogy tisztába jöjjön az érzéseivel... — Kicsoda? — Maga mondta ... — De maga helyett. — Hogyan? — Úgy, hogy magának volt szüksége próbaidőre. Csak nem merte bevallani magának sem. Én kimondtam. — Ez... ez igaz? Márta vállat vont — És ... és várt volna egy hónapig? — Tovább is. Egészen addig, míg tisztába jön az érzéseivel. Játszani kezdett, fölényesen és kissé unottan is. — Meg tud bocsátani? Márta futólag végigsimított a férfi kezén. Géza egyszerre azt vette észre, hogy a másik asztal üres. A kijáratnál látta meg őket amint egymásba karolva kiléptek a napfényben úszó, tavaszi Dunapartra. Képriportunk: Kitör a Vezúv, füstfelhők borítják az eget. Utána izzó lávafolyam ömlik le. Pillantás a kráter belsejébe.