Képes Vasárnap, 1944 (66. évfolyam, 1-50. szám)

1944-05-09 / 19. szám

Próbaidő Írta: Gyenes István — Mennyi időre lenne szük­sége, hogy tisztába jöjjön magá­val? A férfi kérdése nem volt vá­ratlan, sem meglepő: benne rej­lett másfél órája húzódó, gyöt­rő,­ izgalmas beszélgetésükben. Igen, ez volt a magva, kimondat­lan lényege fojtott vitájuknak, szavakkal megvívott párbajuk­nak. A férfi kérdése nem volt rá­­kérdéstől. Tudata mélyén élt a szakítás lehetősége, már akkor, amikor a találkáb­a jött. De ab­ban is bízott, hogy a férfi tilta­kozni fog, mindent megtesz, hogy ne kerüljön törésre tegnap kez­dődő viszályuk, amelynek igazi okával maga sem volt tisztában. Tegnapelőtt még semmi baj sem volt köztük, exaltált, rajongó szerelmük a legmagasabbra lob­bant. Aztán éjszaka egyszerre nyugtalan lett, a végleges elinté­­zettség, befejezettség érzése nyo­masztóan hatott rá. Úgy érezte, feljutottak a csúcsra, megszűnt köztük minden probléma, kiol­dódott az eleven feszültség, amely új meg új kalandos lelki izgalommal töltötte el exaltált lényét. Másnap­­tartózkodó volt és a férfi rögtön kapcsolt, ő is vissza­vonult önérzetes magányába. Amikor elváltak, tudták, hogy minden függőben maradt köztük és következő találkozásuk döntő lesz. Most egy kávéhá­z plüss-dívá­­nyán ültek, mohón és felületesen elszívott cigaretták maradvá­nyainak tömkelege hevert előt­tük az asztalon. Fáradtak voltak az örök körforgástól, amellyel ér­zéseiket, múltjukat boncolgatták és végkép kimerítette őket a bá­torság hiánya: egyikük sem merte kimondani, hogy nincs más megoldás: szakítani kell, örökre vagy átmenetileg, mind­egy, csak annyi bizonyos, hogy holnap nem és azután még so­káig nem talá­lkozhatnak. A férfi, kimondta, a kérdés a levegőben súlyosodott és min­den másodperc fokozta feszült­ségét. — Egy hónapra — szólt a lány halkan, határozottan és egymás mellett párhuzamosan a semmibe néztek Újabb, végtelennek tetsző pil­lanatok teltek el. — Jól— m­ondtal a férfi. — Egy hónapig várok. Most menjünk. Mit mondhatnának még egy­másnak? Értelmetlen minden szó, a döntés megtörtént. — Igen — gondolta a férfi, míg karonfogva, szótlanul men­tek a néptelen mellékutcákon. — Igen, ez már döntés. Ha egy hó­napig kibírja, akkor már döntött is. A többit magammal kell el­intéznem. A kapuban udvariasan kezet­­csókolt a lánynak és elsietett. Másnap többször a telefonhoz nyúlt, hogy felhívja, de keze csüggedten lesiklott a készülék­ről. — Nem szabad... ő küldött el... Ha viszahív, akkor is erősnek kell l­ennem... Elkezdett két levelet, össze­tépte. Mi értelme van annak, hogy mégegyszer találkozzanak, újra megbeszéljék, amit úgyis tudnak: a szerelem elmúlt... De várjon valóban elmúlt-e? Ha nem mondja ki azt a kérdést, talán még minden jóra fordul. Makacs, szeszélyes gyermek, nem is kellett volna komolyan venni hangulatát, megvárhatta volna, míg magától elmúlik. És ha nem? Ha a lányban fokozódik a távol­ság érzése és lassan, elviselhetet­len apró jelekkel adja tudtára, hogy kiábrándult belőle és nem akar a felesége lenni? Eh, jobb így. Harmadnap mégis felhívta a lány bátyját — Mit csinálsz este? — Semmit Megihatunk vala­hol egy feketét közömbös dolgokról beszéltek, a fiú egy szót sem szólt húgáról. Tehát nincs semmi baj, nem be­tegedett bele a szakításba, nem árulta el otthon, hogy történt va­lami. , — Annál jobb !— gondolta fö­lényesen, de tisztában volt azzal, hogy hazudik magának. Rosz­­szabb, sokkal rosszabb, majdnem elviselhetetlen. . Néhány nap múlva újra talál­koztak. Tudta, hova jár a bátyja, ő is odament leült az asztalához. — Mi van veletek? — Mi lenne? Semmi. — Nem találkoztok? — Nem.­­ — Nem tudsz vele bánni. Sze­szélyes gyerek. Erősen kell fogni. — Ugyan. Hát van annak ér­telme ... Mit csinál? — Jön-megy odahaza. Egész nap olvas. Ne légy­­ ostoba, te vagy a férfi. — Ő küldött el. Egy hónap múlva akar választ adni. — Az más. — Mit tennél a helyemben? — Várnék. Ha érdemesnek tar­tod, várj. — De nem volt könnyű várni és a múló napokkal egyre egyre ne­hezebb lett. A férfi gondolatban átélte féléves barátságuk, sze­relmük minden mozzanatát Be­szélgetések ötlöttek eszébe kísér­teties élességgel, szavakat hallott visszacsengeni fülében, saját sza­vait amelyek néha nem voltak gyöngédek, sem tapintatosak. Igen, a lány mámoros érzéseit látva, kissé fölényes lett, maga­biztos. Ezt érezte volna meg a lány szeizmográf­ idegrendszere? De hiszen akkor ő is hibás, neki kellene közelednie... Hátha mégis elhidegült, ezért vagy más okból és akkor szégyenkezve kellene újra, végleg visszavo­nulnia ... Nem, nem tehet egy lépést sem, csak egyszer lenne még alkalma beszélni a lánnyal, hogy tisztán lásson ... Elmúlt egy hét Már nem ke­reste a lány bátyjának társasá­gát, reménytelennek látta az egész ügyet, minek tudja meg tőle, hogy esetleg megvigasztaló­dott, jól érzi magát és mással jár. A bizonytalanság elvette ked­vét munkájától, lehangoltan lé­zengett, terveit is abbahagyta, amelyekkel biztosan meg akarta nyerni az építész-pályázatot. Ez a siker teremtett volna létalapot házassági terveikhez, de így nincs értelme, hogy törje magát, egyedül meg tud élni mostani fizetéséből is. —­ Ha nem szeret, az ő dolga. De hátha én vagyok a hibás... Tíz nappal a szakítás után fel­hívta a lány bátyja. — Ha nincs semmi programod délután, gyere el a kávéházba. — Jó, lőtt leszek.­­ Üzen, biztosan üzen. Vagy leg­alább megtud valamit róla. Közömbös dolgokról beszéltek. Barátja közben többször az órá­jára pillantott és a bejárat felé nézett. Hiába várt izgatottan valami célzást, kezdte elhinni, hogy re­ménykedése fölösleges volt. Márta nem üzent, a bátyját pedig végkép nem érdekli az ügy. Géza egyszerre odahajolt hozzá és izgatottan suttogni kezdett. — Idehallgass. Tíz másodperc múlva itt lesz Márta az aszta­lunknál. Már belépett és jön fe­lénk, nem vett részre téged, kü­lönben talán visszafordulna. Én hívtam, mert láttam rajta, hogy szenved. Beszéljetek még egyszer. A lány már ott is állt, amikor megismerte Sándort, arca egé­szen elhalványult sötét fürtjei­nek árnyékában. Csak szép, telt szája piroslott és mély szeme égett. Egy másodpercig habozott, de Géza már leültette és simán, gyorsan beszélni kezdett, valami előkészített történetet adott elő, hogy áthidalja az első percek kí­nos csendjét Sándor is visszanyerte nyugal­mát bekapcsolódott Géza mesé­jébe. Csak Márta hallgatott, gya­nakvóan és sértetten, mert meg­érezte, hogy bátyja tőrbecsalta. Vájjon Sándor is cinkos ebben a hétköznapi csalásban? Nem, sok­kal inkább megdöbbent váratlan megjelenésétől és keze most is remeg, ahogy a cigarettát tartja. Géza bocsánatot kért és átment egy másik asztalhoz, ahol ismerő­sei ültek. Magukra maradtak. Sándor úgy érezte, tíz éve nem látta a lányt. Elbűvölőbb, mint valaha. Éret­tebb, nyugodtabb,­­ mintha sok mindenen túl lenne. De talán még nincs minden«f till... — Márta... Ne gondoljon most arra, hogyan találkoztunk ... Le­het, hogy utoljára ülünk együtt... Látom, szívesebben elmenne, de hallgasson meg ... Válaszolnia sem kell... Nagyon szeretem.. Sok hibát követtem el maga el­len, de sohasem akartam bán­tani ... Biztonságban hittem ma­gam, fölényes voltam, elfogadtam a lángolását... Megérdemeltem, hogy szakítson velem... Tudom, hogy döntése végleges, nem kö­nyörgöm magam vissza... Próba­időre volt szüksége ... — Kinek? — Magának. Egy hónap kellett állítólag, hogy tisztába jöjjön az érzéseivel... — Kicsoda? — Maga mondta ... — De maga helyett. — Hogyan? — Úgy, hogy magának volt szüksége próbaidőre. Csak nem merte bevallani magának sem. Én kimondtam. — Ez... ez igaz? Márta vállat vont — És ... és várt volna egy hó­napig? — Tovább is. Egészen addig, míg tisztába jön az érzéseivel. Játszani kezdett, fölényesen és kissé unottan is.­­ — Meg tud bocsátani? Márta futólag végigsimított a férfi kezén. Géza egyszerre azt vette észre, hogy a másik asztal üres. A kijáratnál látta meg őket amint egymásba karolva kilép­tek a napfényben úszó, tavaszi Dunapartra. Képriportunk: Kitör a Vezúv, füstfelhők borítják az eget. Utána izzó lávafolyam ömlik le. Pillantás a kráter belsejébe.

Next