Pesti Hírlap, 1841. július-december (53-104. szám)

1841-09-18 / 75. szám

Szombat Pesti Hírlap #5. Megjelen­t’ hírlap minden héten kétszer : szerdán és szombaton. Félévi előfizetés a’ két fővárosban házhozhordással 5 ft, borítékban 6 ft, postán borítékkal fi ft pengő pénzben. — Előfizet­hetni helyben Landerer Lajos kiadótulajdonosnál, hatvani-utczai Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyebütt minden cs. kir. postahivatalnál. — Mindenféle hirdetmények fölvétet­nek, ’s egyegy hasábsorért, petit betűkkel, 5 pengő krajczár számittatik. September 18 1841. TARTALOM. Kinevezések. Vásárszabadalom. Vezérczikk. (Adó.) Pozsonyi lóverseny. Magyar gazd. egyesület. Me­­gyei dolgok. P­e­s­t (csanádi levél, ezéhek, dunabalparti vasút.) Fejér (kisgyülés, ellenmondás elfogadhatása feletti vita, főis­pán kéretik, hogy rendőrbirák választására rendk. gyűlést ne tartson). Hont (eredménye a’ magtár iránti nyomozásnak.) Baranya (termés szűke és fegyvergyakorlat, pécsi püspök jótékonysága) Tolna (fels. király arczképe nemesi pénztár költségén megszerezve.) Rövid közlések. 1. Zemplén II. Ugo­csa, 111. H­eves. Győr (Marics Dávid főispán). Kü­lönféle. Ág. és per. gyűlés Turóczban. Komárom (a’hid egy terhelt szekér alatt leszakad). A’ lugosi vashengeri­-hid összeomlott. Monok (gyújtogatás és statárium). Pápa (do­hányzási tilalom). Külföldi napló. Angol­, Franczhon, Norvégia. Értekező: Balogh János a’ tisztujitószék reformjáról. 11 — Ellenészrevételek a’ 7­2-ik számú Pesti Hírlap vezérczik­­kére. ■—Fáy András. — Hiv. tudósítások. Hirdetések. MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY. A’ nm. m. kir. udv. kamara Pöschl Józsefet ki­rálymezei erdőmesteri és számtartói hivatalra alkal­mazó. (H.k). a cs. ’s apost. kir. felsége méltóztatott Jobbah­á­­zi Döry vérségnek Tolna vmegyében fekvő Tevel helységet mezővárossá emelni, egyszersmind azon vásári szabadalommal felruházni, miszerint évenkint háromszor, úgymint: Szent Veronika, Sz. háromság és Sz. Tekla utáni hétfőn és kedden országos, — minden csütörtökön pedig heti vásárok tartathas­sanak. Vezérczikk. (Adó.) Midőn lapjaink 67 -ik szá­mában gróf Sztáray Albert ő méltóságának a’ Századunk 66-ik számában, közrebocsátott nyo­­madékos szózatát említenek . Ígéretet tettünk, hogy a’ háziadó kérdésének fejtegetéséhez a’ nemes gróf által adott irányban hozzájárulni kötelességünknek ismerendjük. Ideje szavunkat beváltanunk. Teszszük pedig ezt a' sükernek annál több reményével, minél tagadhatlanabb , hogy e’ kérdésre nézve a’ legköze­lebbi hónapok sokat derítettek a’ közvélemény borús egén. Midőn nyolcz hónap előtt egy nemes megyé­ben a’ háziadó terheinek egy részben a’ nemesség által is elvállalása országgyűlésen inditványoztatni kivántatott, emelkedtek szózatok, mellyeket lapja­ink 21-ik számában alkotmányunkkal merőben ellen­kező szellemből eredetieknek mondánk, ’s most új­ra mondunk; az igazságnak eme’ postulatumáról az állíttatott, hogy nem egyéb, mint vagyontalanok harcza vagyonosak ellen; és a’ sarkalatos törvé­nyek tanácskozás alá vételének tilalma emlegette­tek, és emlegettetek, hogy illy alkotmányunk életerébe vágó ujitást sem a’haladás sem a’ nemzeti jólét eszmé­je okvetlenül nem kíván!! Nem tagadhatjuk, hogy ám­bár sokkal inkább igényeljük a’ véleményszabad­ságot, mint sem azt másokban is ne tisztelnek, mind­­azáltal érzékenyen fájt 1841-ben illy ügynek ellené­ben illy ellenvetéseket hallani; azonban éltetett a’ biztos remény, hogy a' magyar nemesség kebléhez e’ kérdésben is utat talál, mint sok egyébben talált a' századoknak intő szózata, melly arra tanít, hogy a’ ki szabad lenni akar, mindenek előtt igazságos­nak kell lennie. Időközben nagy nyomadéku szóza­tok emelkedtek a’ közvéleménynek irányt adók. Gr. Széchenyi István az adónak elvállalása mellett nyilatkozott; gróf Sztáray Albert a'nemesség­nek beligazgatási adómentességét abnormis állapot­nak , sőt az örök igazsággal ellenkezőnek nyilvánít­ván, a’ beligazgatási költségeket egészen és kire­­kesztőleg a’ nemesség által viseltetni kívánja (melly véleményt mi a’ nagyérdemű gróf saját szempontjá­hoz mérve, igen okszerűnek és következetesnek el­ismerünk, azonban politicai hitvallásunk szempont­jából indulva, hasonló következetességgel magun­kévá nem fogadhatunk); lapjainkban pedig tisztelt ba­rátunk Hegedűs Pál e’ kérdésre nézve m­ély tárgy­­ismerettel határozottan nyilatkozott. Nekünk hát úgy tetszik , hogy a’ mint a’ tárgy maga már régen kor­szerű volt, úgy illy előzvények után a’ fejtegetés is korszerűvé vált. Midőn valamelly fenálló positiv szabálynak tör­vényhozás utjáni megváltoztatásáról van szó , min­denek előtt az iránt kellene tisztába jőni, vallyon a’ kívánt változtatás megegyezik e azzal, mit gr.Sztá­­r­ay örök igazságnak nevez? Mert tagadja bár a’ hi­stóriai positivitáson kívül tekintélyt ismerni nem aka­ró önzés, gúnyolja bár üres speculatiónak vagy álomképzelgésnek az észjogot, mi mindig szent igazságnak fogjuk vallani, hogy kell valaminek lenni, a’ mi mérlegül szolgáljon a’ gyakran történe­tes eset, gyakran hatalom és erőszak szülte po­sitiv szabályok jogszerűségének fölbecslésénél. — Már a’ jelen kérdésre nézve az örök igazság ki­­vánata az, a’mi az 1723: 90 törvény czikkely­­ben a’ magyar törvényhozás által is el van ismerve, t. i. hogy ki a’közállomány jótékonyságaiban részes, részesnek kell lennie a’közterhek viselésében is; következik tehát, hogy ha a’jelen helyzet e’ postu­­latumnak meg nem felel, annak megváltoztatását az örök igazság ’s általa a’ szabadság, mellyet mi ma­gyarok olly kő indulattal istenítünk, követeli. — Ez minekünk olly tisztán világosnak látszik, hogy an­nak merő, egyenes, határozott tagadásával még nem is találkozunk; de vannak, kik azt mondják, hogy ez örök igazságnak gyakorlatbani alkalmazása kü­lönféle módon történhetvén , honunkban olly módon történt, hogy a’ magyar nemes átadta fekvő vagyo­nának egy részét tűrhető föltételek mellett a’paraszt­ságnak *), olly föltétel alatt, hogy ebből minden közterhet viseljen. A’ magyar nemes tehát azért nem tartozik a’ közterhekben évenkint részesülni, mivel az adónak tőkéjét minden időkre egyszerre földben lefizette. — E’ véleményt igen sokan „bona fide“ igaznak hiszik, mivelhogy kérelmesb dolog hinni, mint vizsgálódni. Már pedig ha e’ vélemény valósá­gon épülne, el kellene ismernünk, hogy a’ nemes­ség adóviselésbeni részesítése igazságtalan kíván­ság volna; minélfogva e’ vélemény alaposságának taglalatát mellőzni annyit tenne, mint örök időkre változhatlannak ismerni el azon állapotot, mellyet gr. Sztáray az örök igazsággal ellenkezőnek mél­tán nevezett. A’ ki e fejtegetésnek nem barátja, gondolja meg , hogy alkotmányunk históriai alapo­kon nyugodván, a’ históriai tények mezején forgást minden politicai színezetek között a’ magát conser­­vativnek nevező felekezetnek lehet elvhűséges kö­vetkezetességgel legkevesebbé neheztelni. Az említett véleményre törvényhozási philosophia szempontjából csak annyit bocsátunk előre, hogy a’ jövendőnek minden terhét, a’ határozatlant, a’ nap­ról napra növekedhető­, sőt tapasztalás szerint egy század óta előre alig képzelt arányban növekedettet, egy határozott földdarabbal, melly terjedelemben soha, jövedelemben pedig csak ipar által— melly nem a’ földesúr ajándéka — de ez által sem hasonló arányban növekedhetik; a’ végetlen számot egy bi­zonyossal in secula seculorum leróni akarni kép­telenség. — Ennek előre bocsátásával egyenesen a’ históriai mezőre lépünk, ’s azt állítjuk, hogy az idé­zett véleményt törvény és história egyaránt megczá­­folja, és a’ föltett tény egy részében sem áll. E’ kérdés összefügg a’ parasztság jogállapotának ’s adórendszerünknek történetével általában, ’s azért bocsánatot, hogy ennek fejtegetését széleseb­ben véve nem mellőzhetjük, mint a háziadó kérdése —ha különzárva tekintethetnék— kivánni látszanék. 1715-ben hozatott be az állandó adó: ha tehát alapos azon állítás, hogy akkor a’ nemesség földben fizette le a’status közterheinek tőkéjét, annak is igaznak kell lenni, hogy ollyasmit adott által, vagy ollyasmit áldozott fel, a’ mivel a’ parasztság annak előtte nem birt. — Lássuk, volt e áldozat a' paraszt­ságnak eredetileges megtelepítése ? A’ hódítás hatalmával elfoglalt országot maga a’ nemes nem művelheté, mert igy hamar éhen halt volna. Még Ulászló boldogtalan emlékezetű korában (1514: 14) is megváltják őseink, hogy a’ nemesség parasztok nélkül nem sokat ér. De rabszol­gák által sem művelhető mind, mert ha mindig győz­tek volna is harezos eleink, mégis nehéz volt volna minden nemesnek elegendő számban, rabszolgákká teendő foglyokra szert tennie; később szelídültek az erkölcsök , a’ béke gyakoribb jön , rabszolgát venni pedig drága dolog volt, mint még ma is az, hol az emberiség gyalázatára még van rabszolga, ’s annál drágább , minél igazabb , hogy a’ rabszolgakezek munkája felét sem éri föl a’ szabadkezek munkájá­nak ; de még fődolog volt a’ bátorlét, személy, lak, birtok biztossága, kivált azon századokban, hol ököl szabott törvényt, szomszédok gyakran összeko­­ezódtak, ’s a’ koezódást ütközettel végezték. Van egy bizonyos valami az ember keblében, melly még a’legdurvább századokban is világosan érezteté, vagy legalább ösztönileg sejditteté vele, hogy a’rab­szolgától, kit az emberiség fokáról barmok sorába sűlyesztett, a’ semmivel nem birhatótól hű ragasz­kodást nem csak nem remélhetni, de nem is kíván­hatni; innen van, hogy a’ legvégső veszélynek utol­só fokra hágása esetén kivül fegyver a’ rabszolga kezébe soha sem adatott egy nemzetnél is; honvé­delemre soha sem fordittaték sehol, a’ magyarnál sem, ha tehát élni, ha javakkal bírni kívánt a’ma­gyar nemes, legfőbb jó gyanánt kellett olly embere­ket tekintenie, öntételének fentartása végett kellett olly néposztályról gondoskodnia, kik bizonyos föl­tételek mellett ’s bizonyos szabadsággal felruházva , ’s bizonyos tulajdoni jogokba lépve, átvegyék művel­ni a’ földet, vagy el ne vándoroljanak a’ meghódított földről, ha már ott laktak ; kik valamint idegen nyo­más, rablás ellen a’ nemestől ótalmat reméltek saját hasznáért, úgy őt szükség esetében ótalmazni is ké­szek legyenek saját hasznukért.—Ez, nézetünk sze­rint, a’ magyar parasztság eredete; ezeknek állapot­­ja úri kénykedvtől függő rabszolgaszerű soha sem volt, hanem mindig szelídebb, ’s törvényhatározattól függött. És illy ,,colonus“-ok a’nemesnek legna­gyobb kincsei voltak mindenkoron; még alig van egy százada, hogy a’gazdagság’s hatalom ,colonus‘ szám­ra becsültetett. Azt tehát, a’mi legfőbb kincs, a’ mi nyereség vala eredetileg, áldozatnak nem nevezhetni. Sőt egyenesen innen következik, hogy a’ magyar paraszt állapotja már eredetileg bizonyos statuspol­­gárszerűség alakjában jelenik meg, melly még az Ulászló korábani paraszt lázadásra következett időkben is fenmaradott, esannyira, hogy bár a’ sza­bad költözködést elveszitené, adózása mégis , vagy felkérőli elkergettetése földesura kényére bízva so­ha sem volt, hanem mindig törvény által lön hatá­rozva, ’s bár fölhagyatott a’földesurnak, hogy ha régi szokás szerint valahol a' paraszt többel adózott, azt az ur tovább is a’ szerint szedhesse („juxta anti­­qua et justa urbaria“ mint a’ törvény szól) ; de hogy az eredeti régi szokáson felül terhelhesse jobbágyait, arra a’ magyar törvény engedelmet soha sem adott; ’s ha mégis megtörtént, ’s ha igen gyakran történt meg, törvényellenes cselekvés volt, mellynek még tehetségben is eltörlése az utóbbi országgyűlések di­csőségei közé tartozik. Ne nézzétek, uraim! hiú fejtegetésnek emel visz­­szapillantást nemetlen polgártársaink jog­állapotjá­­nak eredetébe. A’ magyar statusélet épülete nem há­rom meleg nap rögtönzött műve, nemzetünk törté­neteivel fejlett az együtt, egyszerre. Illy nemzetnél a’ békés reform utján nem lehet felejteni, nem lehet megvető szemhunyoritással mellőzni a’ históriát. Nektek a’ 19-ik század gyermekeinek jutott osztály­részetekül e’ nemzetnek múltját és jövendőjét köz­vetíteni; nektek nem az élvezet, nektek a’ fáradalom dicsősége jutott, — a’ fáradalomé, mellynek hivatása a’ világnak példát mutatni, minőt az évkönyvek még nem mutatnak, hogy egy nemzetnek aristocra­­tiája nem három napok tűzmelege előtt meghajolva, hanem az igazságszeretet szent ösztönétől buzdittat­­va igazságos lenni tudott, akart, mert. E’ mása nél­küli példának dicsősége békés fejleményhez van köt­ve ; a’ békés fejlemény pedig — ismételve mondjuk —■ nem ignorálhatja a’ históriát; nem tekintheti egy nemzet életét olly tabula rasa gyanánt, mellyre milliók lehelik az első betűt. —■ Ne nézzétek hát — még egyszer kérünk — hiú fejtegetés­nek eme’ visszapillantást. Adóügyről van szó; tisz­tába kell jőni a’ kérdésnek fekvésével; tisztába pe­dig nem jöhetünk a’ nélkül , hogy a’ viszonyos jog­állapotnak eredetét szemügyre vennők. — Ezt meg­tevők, mennyire vázolatban lehetett. Jövő számunk­ban adórendszerünk eredetének ’s phasisainak vá­­zolatát kisértendjük meg ’s a’ kettőt egybekapcsol­ván , és eredményét a’ beligazgatási költségek, vagyis úgynevezett házi adó tárgyára joghistoriai­­lag alkalmazván, hiszszük, el fog oszlani a’ bonae fidei dalvélemény, ’s tisztában fog állani, mikint igaz , ’s nem csak észjogi szempontból, de törvény. *) Irodalmunk haboz, m­ikint nevezze a’ misera plebs con­­tribuens-t. Egyik ,pórc, másik ,paraszt', harmadik Job­bágy', negyedik ,úrbéresi ’stb. kifejezéssel él. Nevezzük pa­rasztnak , tiszteletes nevezet az, ép úgy, mint a’ far­m­e­r, pay­son , Landbaue­r. Svédországnak parasztrendje is van. Lafayette pedig élte utolsó éveiben egykor a’törvény­szék előtt tanukép jelenvén meg, midőn rangja kérdeztet­ek , igy felelt: „P­ar­as­z­t és k­ö­v­e­t vagyok."—S­z­e­r­k.

Next