Pesti Hirlap, 1842. november (192-199. szám)

1842-11-03 / 192. szám

Csütörtök Pesti Hirlap Megjelenik e hírlap minden héten kétszer: csütörtökön és vasárnap, félévi előfizetés a­ két fővárosban házhozhordással 5 frt, borítékban 6 ft, postán borítékban 6 ft pengő pénzben. — Előfizet­­k-wr-M® * «n x ?,!?. tulajdonosnál, hatvani utczai Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyebütt minden császári királyi postahivatalnál.—Az ausztriai birodalomba ’s egyéb liinselni tartományokba küldetni kívánt példányok iránt a megrendelés csak a’bécsi császári főpostahivatal utján történhetik. — Mindenféle hirdetmények fölvétetnek, 's egy-egy haláleserért petit betűkkel 5 pengő krajczár számittatik. Novemb. 3. 1842 TARTALOM. Névmagyarítás. Halálozás. Vezérczikk. (Eleme­zés, példa ’s alkalmazás.) A’ nemzeti színház ügyében (gr. Festetics Leo.) Hangászegyesület. Vakok intézete. Adakozás. Fővárosi újdonságok. Zágráb sa’ báni beiktatás vé­ge,— kivonat ehhez a’ zágrábi illyr lapból.) Királyi városok köréből: Körmöczbánya (a' rendőrség rendetlensége hu­morképben.) Kérelem. Közgyűlési határnapok novemberben. Külföldi napló. Szerbia, Nagybritannia és Izland. Poreszhon. Értekező: (Históriai visszapillantás IV.) Ilit italos tudósit. Hirdetések: KÁQI AKOISZKO ín­ névmagyarositás. A cs. ’s ap. kir. felsége Schwarczkopf Károly pesti kir. egyetemi ötödévi or­vos növendék vezetéknevének „Siklósy“-ra változ­tatását kegyeim, megengedni méltóztatott. Halálozás. Fazekas András, cs kir. udvar­­nok, a’ Jász-Kún kerületek egy év óta nyugalmazott nádori alkapitánya, életének­­ 86-dik évében végel­gyengülés következtében Jász-Kiséren f. évi Sep­tember 12-én elhunyt. Nagymagyari Nagy János, Torontál megye ér­demteljes főjegyzője ’s több megye tbirája, f. é. oct. 7-kén Nagy-Becskereken, öt hétig tartó vízkórság következtében éltének 40-ik évében meghalálozott. Elhunytét özvegye két kis árvájával és számos tisz­telői ’s baráti kesergik. A’ megye, mellynek 11 év óta főjegyzője volt, benne egy ügyes és munkás tisztviselőt vesztett. — Rónay Móricz. Vezérczikk. (Elemezés, példa és alkal­mazás.) Mondok: hogy a’ m­ár létező majorátu­sok eltörlésében a' kímélet határa addig terjedhet, meddig a majorátusok eszmében’ rejlő jog jogal-­ ma engedi. Hogy ez iránt tisztába jőjünk, szüksé­ges a’ majoratusi eszmét elemezni. Mit cselekszik tulajdonképen az, a’ ki majorá­tust vagy senioratust alapít? Örököst helyettesít; megszabja t. i., hogy legidősb fia, vagy családjának legöregebb tagja legyen javainak örököse; annak halála után pedig az örökösödés ismét vagy a’ nem­zetség legöregebb tagjára , vagy az első örökös leg­idősb fiára szálljon, és így tovább. A’ majoratusi és senioratusi hitrebizottság tehát tulajdonképen az örö­kösödési helyettesítésnek (substitutio haere­­d­i­s) kinövése. Kinövésnek mondok, mert a’jogtudomány tisz­ta fogalma szerint valamint egy részről a’ hitrebi­zottság (fideicommissum) a’ helyettesítéstől (sub­stitute haeredis) lényegesen különbözik (mi pedig zagyvalék ’s ép azért kétszeresen jogalaptalan ma­joratusi törvényünkben a’kettőt összezavartuk), úgy más részről az örökösödési helyettesítés eszméjét jogszerűn oda csavarni teljességgel nem lehet, hogy a’ ki örököst nevez , ’s annak helyébe mást helyet­tesít, az örökségbe hagyott javai tulajdoni jogát, magával nem mondom örök időkre (mint minálunk), hanem csak egy pillanatra is sírba vigye, vagy épen az utódok minden következő nemzedékeit egész a’ legutolsóig a’ tulajdoni jogtól megfoszsza,’s ő, ki ma­ga már rég porrá lett, olly szerepet játszék, a’ mi­hez élet kívántatik. Olly kérdésnél vagyunk , melly mélyebb, tudo­mányos fejtegetésre­ vonz, mint a’minő hírlapok kö­rével , természetével megegyezik; igyekszünk ke­rülni az iskolaszínt, de hogy megértessünk, némi analysist mégsem lehet egészen elmellőznünk. — Megjegyezzük tehát, ’s ősiségi törvényeink eltörlé­sének érdekében jegyezzük meg: mi képén a’ holtak­nak vagyon dolgában az élők fölötti hatalma, vagyis a’ végrendelkezési szabadság, egyedül azon eszmé­ben találhatja ’s találja igazolását, hogy a’dolog ollybá vétetik, mintha a’ rendelkező azon tulajdoni jogot, mellyel maga bir, és ezen tulajdoni jognál fogva életében másra ruházná; csak azon megszok­­­ritással, hogy a’valóságos átruházás idejéül saját élete utolsó perezét szabja ki. — Kell tehát valaki­nek lenni, ki a’ reáruházott tulajdoni jogot átvegye; — ez az örökös — és ennek, ha ember, élnie, vagy ha erkölcsi lény (intézet, alapítvány), személyesítve lennie kell, mert tulajdonos csak személy lehet. De mivel nem lehetlen, hogy a’ kijelölt örökös az örök­séget át nem veszi, vagy veheti, azaz tulajdonossá nem leszen, természetesen következik, hogy a’ vég­rendelő ezen esetről is intézkedjék, azaz mást jelöl­­jön ki, a’ tulajdoni jognak (fictione juris) elte utol­só perezébeni átvételére. És minthogy ez esetben is tulajdoni jog átvételéről (mondhatni: kézből kézre vé­teléről) van szó, ezen föltételes örökösnek is (legyen physical, legyen erkölcsi személy) létezni vagy ép ezen intézkedés által léteibe hivatni kell; különben nem volna, ki tulajdonossá legyen annak helyébe, a’ ki minthogy lenni megszűnik, többé tulajdonos sem maradhat. — És ime itt vagyunk az örökösödé­si helyettesítés (substitutio haeredis) elméleténél. Legyen szabad egy-két szóval elmondanunk ezen helyettesítés gyakorlatának vagyis az elméleti jogtan e’ részbeni alkalmazásának eredetét. — A’ római­­ jogra kell visszamennünk; mert ott van a’kútfő, mellyből az európai jog ezt is, mint jogtudományá­nak legnagyobb részét, hol tisztán, hol zavarosan merité. — A’ rómaiaknál ugyanis az örökösödés bi­zonyos áldozatokkal járt, mellyek a’ pontificalis jog által valának szabályozva; innen van, hogy a’ ró­mai polgár gyalázatnak tartá örökös nélkül meghalni, nehogy ezen szabályzott áldozatok alól látszassák javait elvonni akarni; azonban az örökösödéshez hozzákötött teher némelly esetben olly súlyos volt, miszerint nem ritkán történt, hogy a’végintézetileg kirendelt örökös az örökséget el nem vállald; innen eredt a’helyettesítés eszméje, mellynek ezélja ko­­ránsem az volt, hogy az örökég egy bizonyos csa­ládnál maradjon,hanem az, hogy legyen, ki az örök­séget elfogadja; mert a’ rómaiak kezdetben annyi­ra szűkében voltak az örökösöknek , miszerint azok­ká gyakran rabszolgáikat nevezők. — Ez volt az örökös-helyettesités legelső módja (substitutio „vulgaris); másik vsp .V sv£fc'..tit­ u.tia pspilla­­r­is, melly azon esettre rendeltetek,hahogy az örökös meghalna, mielőtt nagykorúvá lett (mert a’ kiskorúak örökösödést el nem fogadhattak, tehát örököst nem is rendelhettek, ’s igy a’javak ismét örökös nélkül maradtak volna). — Ekkint eredett az örökösödési helyettesités, mellynek, minthogy végrendelet volt,­­ ez pedig Rómában a’ polgári nyilvánjog körébe tar­tozva, mintegy néptörvény alakjában jelent meg, kötelező hangon, egyenes és parancsoló szavakkal (modo directo et im­perativo) kellett szerkesztve len­­­ nie. — És ebben különbözött lényegesen a’ hitrebi­­zottságtól (fideicommissum) , melly mindig kérő mo­dorban hangzott, ollyasmire kérvén meg az örököst, mit a’végrendelő maga egyenesen nem eszközölhetett. A’ hitvebizottságra ugyanis Quintus Veconius néptribun törvénye adott alkalmat, melly az elhara­pózó fényűzés korlátozása tekintetéből a’ nőket bi­zonyos öszvegen túl az örökösödési jogból kizárá; de adományt szabad volt elfogadniok: ha tehát va­laki özvegye vagy leánya birtokába kívánta javait halála után juttatni, olly örököst választott, ki az örökséget törvény szerint elfogadhatá, ’s kivel V­o­­­conius törvényének kijátszására ezélzó számlé- te­kát előre tudató; és ennek kérelemképen hitére is bizá (fidei commisit), hogy az örökséget egészen vagy részben annak adja át adománykép, kit örö-­­­kösödésből a’ törvény kizárt *). Ez a’ hitrebizottság eredete, mellynek eszméjében benrejlik azon foga­lom, hogy a’kényszerített kötelezést kizárja,’s csak­­ a’hüség ’s becsületesség iránti bizodalmon alapszik.­­ Ezen rövidke előadásból (mellynek szobatudákos ; szagáért bocsánatot kérünk) világos, hogy az örö­­­ kösödési helyettesités, mikint az a’ középkori ari­­stocratiákban majorátus alakban kifejlett, az ere-­­ deti jogeszmétől merőben eltért, ’s kötelező erőt ru- ru­házván a’ hitrebizottságokra, egymástól lényegesen különböző eszméket zavart össze, melly összezava­rásból olly abnormis állapot jött létre, mellynek megszüntetését úgy a­ polgári magányjog logicája , mint a’köznemzeti hitelnek, iparnak ’s az ország vagyontőkéje nevelésének tekintete naponkint hango­sabban sürgetik. — És im­e’ száraz elemezésben ta­láljuk föl annak kulcsát, hogy a­ majorátusok esz­méjében rejlő jog fogalma meddig elégedi a’ már lé­tező majorátusok eltörlésében, a­ törvény utalma alatt keletkezett érdekek iránti gyöngéd kiméletet terjeszteni? El kell t. i­­térni a’ hitrebizottsági esz­métől, mert az itt merő fogalomzavar, miután a’ma­­joresco kezéből a’ tulajdoni jog egészen ki van vé­ve, ’s igy az illy lelánczolt kezű haszonvevőnek hi­tére bízva (magyar-latinul szólva: fidei commit­tál­va) épen semmi sincs; esettől eltérvén, visz­­sza kell vinni a' majorátusokat és senioratusokat az örökösödési helyettesítés eszméjére, melly egyedül képes ezen institutiónak, a’mennyiben már létezik, kímélésére jogalapot nyújtani. Ha érdekelhetné olvasóinkat egy csoportba ösz­­szeállítva látni mind azon országoknak substitutioná­­lis törvényeit, mellyekben az aristocratia, mint tes­tület, semminemű különös politicai jogokkal nem bír: elbeszélnek, mikint a’ hires Code Napole­on, mellyről alkotója monda, hogy az ’s nem ezer­nyi véres győzelmei adandnak halhatatlanságot ne­vének elmondanék, hogy ezen codex a' substitu­­tiókat eltörölte, azt mindazáltal, hogy az örökség, hagyomány vagy ajándék el nem fogadása vagy el nem f­ogadhatása esetére más helyettesittessék, megengedte; valamint azt is, hogy a’szülők gyer­mekeiknek, vagy a‘ testvér testvéreinek hagyhatja olly módon vagyonát, hogy azt első nemzedékbeli maradékuk számára (de minden nem- vagy korbeli különbség nélkül) megtartani köteleztessenek (896, áöT, 1048 ez.); — elmondanék, mikint az 1826-ki máj. 17-kei franczia törvény a’ substitutiót nemcsak megengedé, hanem a’ hagyományos örököseinek két nemzedékéig, tehát összesen három nemzedékig, ki is terjesztő; ’s hogy ezen törvény, ámbár még eltö­rölve maiglan sincs, egészen kiment a’ gyakorlat­ból; mert —mikint Celliez mondja— mit ér annak két három nemzedék, kinek kevélysége örökkéva­lóságról álmodott! — elmondanák, mikint az ausz­triai codex (611, 612. czikke) a’ substitutiót olly mó­don engedi meg, hogy a’ római substitutio vul­garis esetében, mellyet a’ franczia törvény substi­­tutiónak nem is részén, életben levő személyt akár­hányat szabad substituálni; de ha még nem született egyénekre is kiterjesztetik a* substitutio, ingatlan javakban az első, ingókban a'második nemzedéke* túl nem terjedhet; — és elmondhatnék Europa többi codexeinek e’részbeni rendeletét; mind­ez azonban minálunk a' majorátusok barátait nehezen indítaná követésre, miután egy részről (például az ausztriai ’s bajor codexben) a’ hitrebizottságok egészen külön tekintetbevételnek, ’s megengedtetnek ugyan, de nem egy vagy más néposztály külön kiváltsága gya­nánt engedtetnek meg; mi által nem születési , ha­nem birtokaiiszocratiai szint öltenek föl; más rész­ről — a’ mit már mondok — olly ország példája, mellynek aristocratiája, mint különös statushatalom, nincs, a’példa minálunk nem sokat nyom; e’ he­lyett inkább Angliát emeljük ki, melly fölé nemcsak azért, mivel az nagy, szabad, dicső— mint a’ halhatatlan Moore Tamás velőket rázó népda­la szól— nemcsak azért, mivel nyilván jogunk el­méletében Angliáéval tömérdek analógia van, ha­nem azért is sok szem vet honunkból sóvár pillana­tot, mivel annak aristocratiája magát minden véle­­mény­ o­­kán daczára maiglan fentartotta. Meg kell tehát mondanunk, mikint a’ par ex­cellence aristocraticus Angol- és Irhonban az, a’ mit mi hitrebizottságnak nevezünk, tulajdonkép nem is létezik *), ott majoratus, senioratus nincs; mert az angol szokásos törvény tisztábban megmaradt, mint más akármelly európai törvény , a’ subsetutió­­ban rejlő jog fogalmánál, ’s azt sem a’hitrebizott­ *) Cicero (De finibus bonorum et malorum) erről két érdekes­­ esetet beszél. Egyiknek hőse S­extus P­educ­ens, ki hit­­rebizottságképen igen nagy örökséget kapott; senki sem volt­­ az egész világon, a’ ki tudta volna, hogy a’javak csak hitére­­ bízottak; de ő elment, fölkeresé a’ végintéző özvegyét, s a roppant örökséget neki egészen átadá. — A­ másik eset Sex­­tilius­ról szól, Quintus Fabius Gallus örököséről,­­ ki barátaitól kért tanácsot; vallyon tartozik e a’ végrendelő­­ leányának kiadni atyja vagyonát­, minthogy abban csak hitre- i­ bízással jön örökössé ? Baráti úgy vélekedtek, hogy nem kö-­­­teles többet kiadni, mint mennyi Voconius törvénye sze-­­­int a’ leányt megilleti; és ő-------a’ f­i­de­s­t szögre akasz­tá, 's a’hasznos tanács szerint cselekedett. — Teheté joggal, bár nem erkölcscsel; joggal, mert a’ hitrebizás nem volt 's nem lehet kényszerítés. I *) Scotiában igen; ott a” c­lan-rendsasinek , miszernt a’óla* főnöke úgy szólván az egész nemzetségről gondoskodni tarts­­zott, az örökös substitutio, vagyis a’majorátus természete® következménye; míg minálunk csak gyökértelen idegen nö­vény, mel­ynek sem oka , sem alapja: 175 .

Next