Pesti Hírlap, 1848. július-december (96-253. szám)
1848-07-23 / 115. szám
eltávozni ? azon Jellachich, ki hazájáért vérét és életét kész áldozni, midőn csak a bánság áldozata kívántatik tőle. Az országgy. mai ülésében elnökül választatott Schmitt bécsi ügyvéd és követ, 259 szavazattal 289 szavazat közt. Első alelnökül Strobach prágai követ 238 szavazattal, második alelnökül Hagenauer trieszti követ 234 szavazattal. A titkárok választása folyvást tart. Stadionnak és Palaczkynak csak egyes voksai valának. A választás előtt el- fogadtatott a gyűlés elébe terjesztett előleges Geschárcsord- 1 ning egész terjedelmében. ORSZÁGGYŰLÉS: Július 21-kén d. e. 10 órakor a főrendeknél is ülés volt. Napirend: a trónbeszédre készített válaszfelirati javaslat tárgyalása. A miniszeri székeken : Eötvös és Szemere. Az elnök jelenti, miként a szőnyegen levő javaslat előbb hibásan lévén nyomva, újra kellett kinyomatni, mint ez a 2-dik és 3-dik szám alatti nyomtatványokból látható. Beöthi Ödön bihari főispán, a 3. sz. alatti javaslat példányban olly elvet is lát behozva, mellyről a trónbeszédben emlités nincs. Ez a 8-dik pont. Pedig a ház megállapitá, hogy válaszában tisztán feleletre szorítkozik. Véleménye szerint tehát alapul a 2-dik szám alatti példányt lehet felvenni, és a 3-dik sz. érintett 8-dik pontját csupán amendement útján teheti hozzá a ház. Gr. Páfi József pártolja az előtte szólót, s megjegyezi, hogy a már egyszer megállapított javaslatot előterjesztés előtt, magánconferentia útján nem is lehet megváltoztatni. Végre gr. Andrásai Gyula zempléni főispán indítványára abban nyugodott meg a ház, hogy mivel a 2-ik számú példányban különben is hibák vannak, tehát a 3-dik számú olvastassák fel, kihagyván belőle a 2-dik számban nem foglalt részt, mi külön inditványkép tartatik fenn. E szerint következő válaszfelirati javaslat olvastatott fel a ház előtt: „Fölséges stb. Atyai gondoskodásának újabb tanúságát adá felséged, midőn nem várva az utóbbi országgyűlés határozata által magyar felelős ministériumára bízott intézkedések előkészítését és bevégeztét, hű magyar népének országgyűlését rendkivülileg egybehiván, tért nyitott a nemzetnek, hogy a jelenről intézkedve s rendkívüli belkörülményeiből kibonyolódva — jövőjét szilárd alapra fektesse. „Hazánk e nagy feladatának semmi sem biztosíthat vala fényesebb sikert, mint, ha fölséged, atyai szándékához képest, a nemzetnek annyi hő reményeitől környezett magas személyében vezérelte volna törvényhozásunk súlyos munkáit. „Körünkben még inkább tapasztalta volna fölséged, hogy a magyar szentkorona, a nemzet szabadságának és a fejedelem jogainak századok óta jelképe , az európai viharok közepette is ingatlanul áll a felkent királyi főn , és hogy általakulása jelen időszakában nemzetünknek, királyához, bizalma s hűsége még randüthetetlenebb, mint századokon át vala. „Ezektől fölséged betegsége fosztott meg. Fogadja fölséged mély fájdalmunk, őszinte részvétünk kijelentését.’ Lelkünkből fakadt buzgó óhajtásunk, fölségedet mielőbb egészségben láthatni és hosszas ideig tisztelhetni köztünk, hű magyarjai közt. „Addig is vegye fölséged hódolat-teljes köszönetünket, a magyar nép szivéből vett azon választásáért, melly által kir. személye teljhatalmú képviselőjévé István főherczeget, országunk hőn szeretett nádorát s kir. helytartóját méltóztatott kinevezni. , Fájdalommal tölt el bennünket, hogy Horvátorban nyílt támadás, az alsó-dunai és tiszai vidékeken fegyveres csoportok zavarták meg az ország békéjét. „A századokon át létezett testvéries egység felejtve, a történeti rokonszenv kötelékei megtágítva, a közös haza szent neve megtagadva a támadók által, kikkel a szabadság minden áldásaiban testvériesen osztozánk. „Illy viszonyok közt (a következő záradék , e szóig: „civilizátiónak“ a 2-ik sz. alatt nem foglaltatván, felolvasáskor kihagyatott) tekintve egyszersmind hazánk s Európa jelen helyzetét, melly által hivatva vagyunk, szoros egyetértésben a nagy Német hon népeivel, védfala lenni a civilizátiónak, első és legszentebb kötelességünknek tartottuk, mindenekelőtt egy szívvel lélekkel nyilvánítani , hogy hazánk önállását, a nemzet becsületét, a magyar szent korona épségét, bármi veszély ellen, életünkkel és vagyonunkkal megvédeni készen állunk. „Azonban a magyar nemzet szilárd elszántságához illő mérséklettel feladatának ismeri, elhárítani a közhazától a polgári háború iszonyait, és ezért óhajtja, hogy a kapcsolt részekkeli viszonyaink a százados testvéries egyetértés érdekében, a törvény szentsége és nemzet becsületével összeférhető békés után egyenlítessenek ki. „Az alsó-dunai és tiszai rabló csapatokat illetőleg pedig, határozott szándékunk a példátlan albizottsággal terjengő lázongásoknak haladéktalan megsemmisítését eszközölni. „Nagy megnyugtatásunkra szolgált fölségednek a részakaratúlázitók ámításai ellenében tett és a nemzet határozott szándékával találkozó azon ünnepélyes nyilatkozata, miszerint „változhatlanul el van határozva, magyar királyi koronájának egységét s épségét , minden külmegtámadás és belső szakadás ellen királyi hatalmával megvédeni“; — szigorúan kárhoztatván maga és királyi családja nevében azoknak vakmerőségét, kik a törvényes hatalom iránti engedetlenséget fölséged legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy épen királyi háza érdekében történhetőnek merik állítani. Fölséged ezen királyi nyilatkozatában , melly népeire kétségtelenül üdvös hatású leend, újabb zálogát látja a nemzet azon vallásos bűz-igóságnak, mellyel atyai gondviselésére bízott népeinek jogai és boldogsága felett őrködni meg nem szűnik. „Erdélynek Magyarországgali egybeolvadása által a nemzetnek százados törvényes kivonata teljesült. „Föltégedé a dicsőség, hogy az egymástól elszakított két testvérhen egy közös hazává alakult. „Ez egyesülés által kétszerezett erő, annál szilárdabb oszlopa leend a hon boldogságával várhatlanul egybeforrott királyi szék dicsőségének. „Felségednek a külviszonyokra vonatkozó nyilatkozata, mikép majd minden hatalmasságokkal sértetlen áll békés egyetértése , és annak állandóságán — a be nem avatkozás elvének teljes mértékbeni viszonoztatása reményében, nem is kételkedik — nagy örömünkre szolgál. „Annál aggasztóbban hatott reánk annak érzése, hogy a lombard-velenczei királyságban, Lola sardiniai király s más olaszországi hatalmasságoknak ellenséges seregei harccal támadták meg felségednek seregeit, a háborút mindeddig bevégezni nem sikerült. „Keblünk mélyéből szólalunk fel, mennyire óhajtjuk nemzetünk érdekében szinte, mint elődeink példája nyomán , erőteljesen hozzájárulhatni a közbirodalom említett háborús viszonyainak a trón méltóságával és igazaival egyeztethető alkotmányos szabadság elve szerinti kiegyenlítéséhez; minek eszközlését, ha megzavart belbékénk felséged királyi hatásának mérlegbe vetése által helyreállandó erélyesen elősegíteni készek leszünk. „S midőn illy érzéssel fogunk a királyi széknek és alkotmányos szabadságnak elválaszthatlanul egyesült érdekében, azoknak feladatunkhoz képesti elintézéséhez, miket a hon java olly sürgetőleg kíván , újabb meg újabb jeleit óhajtjuk nyújtani őseinktől öröklött azon tántorithatlan ragaszkodásnak, mellyel felséged királyi háza és alkotmányos létünk iránt, jó és balszerencse közt, egyaránt viseltetünk.“ Még felolvasás előtt b. Perényi Zsigmond, mint a javaslatkészítő választmány előadója, terjesztő elő az eljárt választmány indokait és nézeteit, mellyek munkálatában vezérlők. A főbb eszmék ezek : A választmány szükségesnek vélte kifejezni a ház részéről a trónhozi hűség és ragaszkodás érzelmeit jelen átalakulási időszakban annyival inkább, mivel vannak úgyis bujtogatók, kik ellenünk ürügyül azt használják fel, mintha szabad átalakulásunk nem a trón érdekében történt volna. A horvát mozgalmakat illetőleg, a választmány azon elvből indult ki, miszerint az ott történteket nem kívánja az összes horvát népnek tulajdoníttatni, hanem egyes pártütőknek. Továbbá különbséget lát ezen mozgalmak és azon lázongás között, mellyeket rablócsoportok az alvidékeken elkövetnek. Amazokra nézve tehát kijelentendőnek vélte a választmány , hogy a ház kész ugyan életével és vagyonával áldozni a nemzet becsületéért s a királyi szék állandóságáért, azonban nem idegen a kapcsolt részek viszonyainak erőnkhöz illő mérséklettel leendő kiegyenlítésétől, mennyire ezt a törvények szentsége s nemzet becsülete lehetségessé teszik. Ellenben az alsó-dunai s tiszai lázongásokat határozottan s haladéktalanul elnyomandóknak s megsemmisítendőknek véli. Végre az olasz viszonyokat illető pontra hivá föl különösen szóló a ház figyelmét. A választmány — úgymond — belátta, miként Lombard s Velencze tartományokban a mozgalmak eleinte szabad alkotmány és nemzetiség utáni törekvésből vevése eredeteket, de később külhatalom megtámadása jött közbe. Az első stádiumban az alkotmányos magyarnak nem lehetett sympathiát nem érezni az olasz ügy iránt. De e rokonszenvet követni válaszfeliratban nem lehet. Mert a nemzetek politicáját nem egyedül a szív sugallatai határozzák el, hanem érdekek, melylyek a jelen- s jövőhez kötvék. Azonban a válaszfelirat ezért nem czéloz az olasz szabadság elnyomására , hanem érdekeinkkel egybekötve, azon óhajtást véli kifejezendőnek, hogy azt említett olasz háború a trón méltóságával megegyezőleg az alkotmányos szabadság elve szerint egyenlíttessék ki. Azonban nem feledte a választmány, hogy jelen állapotunkban, bármi erővel bírnánk is, az említett békés kiegyenlítéshez eszközökkel csak úgy járulhatunk , ha megzavart belbékénk helyreálland stb. Elnök: azon kérdést intézi a házhoz , hogy a felolvasott javaslatot általánosan kívánják-e tárgyalni, vagy szakaszonként ? (felkiáltás: szakaszonként.) Újházi (sárosi főispán) a vezérelvhez kíván szólni. Múltkor — úgymond — osztom a bihari főispán azon nézetét, miszerint a válaszfelirat Magyarországban nem bir olly jelentékenységgel s nyomatékkal, mint más nemzeteknél, kiknél t. i. kezdeményi jog nem lévén, miután csak a kormány terjeszthet elő törvényjavaslatokat, csupán a válaszfelirat ad alkalmat a háznak véleményét nyilvánitni a kormány iránt. De van e válaszfelirati javaslatnak egy része, melly különösebben azért igényli figyelmünket, mivel külviszonyokat illetvén , törvények tárgya nem lehet. Még azért is különösebb figyelmet érdemel e pont, mivel e válaszfelirat lesz a legelső oklevél, mellyel az emancipált nemzet magát a civilizált Európa előtt bemutatja. Végre azért is kell a háznak szólni e tárgyhoz, mert a miniszérium a maga politikáját nyíltan és őszintén a haza elé terjesztő azért, hogy ennek vagy helybenhagyását, vagy hibáztatását megtudhassa. Különben, azon szomorú időkbe esnénk vissza, midőn a kormányok egyedül makacs nézeteiket tevék tetteik zsinórmértékéül. Azért szóló taglalás alá kívánja venni mindenekelőtt az elvet, mellyből a szóban forgó segély eszméje kiindul; mert vezérfonal kell, s a hallgatás és mysticismus rendszere ép olly veszélyes a nemzetre, mint a trónra nézve. A vezérelv tehát a szájon forgó pragmatica sanctio. Az első független ministérium azon tant emelé ki, hogy Magyarország az Osztrák bi Irodalom minden részeit külmegtámadás ellen minden időbeli védeni tartozik. Szóló, mint egyszerű polgár, említett kötésrből csak azt olvassák-e, mi abban foglaltatik. Az első részben t. i. az akkori karok és rendek köszönetet mondanak a fejedelemnek , hogy a hazát külmegtámadások ellen megvédte , s reményöket fejezik ki, hogy azt ezentúl is teendi. A második részben pedig e hálaérzettől indítva átruházzák az ország koronáját az uralkodó ház női ágára is, de azt szóló egyáltalában nem találja, mintha e t.czikkben egyetlen betű is foglaltatnék arról , hogy Magyarország az ausztriai birodalom részeit külmegtámadás ellen is fogja védeni. Sőt miután az 1715 : 8. t.cz. 1. §-sa nemesi felkelést csupán a haza védelmére rendel, — a 2 ik §. rendes katonaságot csupán a felkelés elégtelensége esetében rendel felállitandónak, innen szóló azt következteti , hogy külháborura rendes katonaságot sem tartozik az ország adni. Ennélfogva kihagyandónak véli a válaszfelirat azon részét, melly az olasz háborúra katonai erőnk bármi csekély részét megajánlaná. Berhi Ödön bihari főispán részint a felirat régi szabású alázatos modora ellen tesz általában kifogást, részint azt kívánja, hogy miután ő fölsége az országgyűlést kir. helytartója által nyitotta meg, a ház is ugyanez után feleljen, mindenütt, hol ő felségéhez szól , szóljon a nádorhoz , megkérvén végül ő fölségét, hogy a benfoglaltakról királyunkat értesítse. Mire gr. András és Gyula megjegyzi , hogy a válaszfeliratban több alázatosság kifejezve nincs, mint a menynyit viszonyaink megkívánnak, s mint mennyire provocáltatunk. Továbbá a válaszfelirat trónbeszédet föltételez ; a trónbeszéd öfelségétől jó, — tehát a válasznak is hozzá intézve kell lenni, s legfelebb egy külön comitivával lehet nádor özönségéhez küldeni , mint a ki a trónbeszédnek előadó orgánuma volt (helyes). Gr. Pálfi József pedig a mondottakon kívül kijelenté, hogy a sárosi főispánnak felelni azért nem tartja szükségesnek, mivel az okok, mellyekből kiindult, a válaszfeliratban nincsenek, s a ministérium sem adta e részbeni politikáját a háznak elő. E hivatkozás következtében, miután a bihari főispán indítványa nem pártoltatott , Sáros főispánjának észrevételei pedig az illető szakaszra halasztattak — a belügyminister lépett szószékre. Érdekes előadásából, míg azt egész terjedelmében közölhetnők, kiemeljük a következőket: Szemere B. előrebocsátván, hogy nem lesz hosszú, mivel a ház és a ministérium politicája közt különbség nincs, ha van — úgymond — kor, mellyről sokat lehet beszélni — bizonyosan a mostani az. De ki ezt meg akarja ítélni, az események és dolgok rendkívüliségét kell felfognia. Ez pedig nem apró ellenvetésekkel történik , mert ez annyi volna, mint hüvelykkel mérni meg az óriást — az időt , sem apró orvosszerekkel, mert nem rendetlenség az, mit látunk, hanem láz , szabadság láza — forradalom. A rend helyreállítására csak politia kell, — a forradalom ellenében tábor kell. Előadó ezután szóló , hogy a ministérium , hacsak indulatát s méltó felgerjedését követé vala , meggyujthatta volna egyszerre a polgárháború fáklyáját. De kérdés — úgymond — a vérpadon nem veszett volna-e el a szabadság, s a trón nem dőlt volna-e el az erőszakos rázkódás közepette? A ministérium — úgymond — az óvatosság útját választá , de azért nem kellett béke minden áron stb. Megjegyző azonban szóló, hogy elveken indulni körülmények számbavétele nélkül nem lehet , mert az elvek gyakran alkalmazásban hazugságokká válnak. Érdekes volt a kép, mellyet szóló rajzolt ezen kérdésre : hogy találtuk az országot 1847-ki november 7-kén, miként adták azt vissza 1848-iki ápril 11-én? S itt végig menvén az jogállapot, ipar, kereskedés, sajtó volt szomorú sorsán, s megemlítvén, hogy az évenkénti országgyűlés, nemzetőrség, független kormány, személyes szabadság, alkotmány vagy csak álom, vagy puszta hangnál alig volt egyéb, azzal fejezi be a kép egyik oldalát, hogy elveszteni ugyan nem bírtak bennünket, de győzni mi sem bírtunk. És hogy adtuk vissza az országot 1848-iki ápril 11-én? Itt szóló előadó, hogy többé nem a corpus jurisból, hanem az ész könyvéből keresünk ki jogot, hogy fentebb elősorolt, nem csak vágyaink, hanem mondhatni, álmaink nagy része is teljesült, s mindez a nélkül, hogy polgárvér folyt volna. Azonban — úgymond — a számitás sokszor csal. Épen azon nép, melly szabaddá jön, melly nyert szabadságát nem hitte, mert sokalta ; utóbb sok helyen keveselni kezdé , és a tulajdoni jogot kezdé sérteni. Elmondá szóló, mit ten e részben a kormány, egyházi szószékek, megyei hatóságok s mintegy 200,000 általa kibocsátott felvilágosító röpivek által. Következett a zsidóüldözés, főkép királyi városokban. És a katonaság nem volt elég csak ennek elnyomására is, a nemzetőrséget organizálni pedig a bujtogatások miatt mindenütt nem volt tanácsos. Ezenkívül a kincstár üres, s az eláradott papírpénz hitele csökkenőben. Illy körülmények közt, ha a kormány minden gyökeres reformot keresztül akart volna vinni, Ausztria tán státuscsődöt csinál, s e miatt polgártársaink némelly része koldusbotra jut. A katonaság Olaszországbeli visszahivatása sürgettetett ugyan, de ezen katonaság egyáltalában nem mutatkozott a kívánt szellemben; és pedig nemcsak a külföldi tisztek, hanem a belföldiek is, mert a háromszázados absolut s nemzetietlen politica minden egyeben iparkodott belőlük formálni, csak hazafit nem. A bentlevő, akkor még alig 18.000 katonaság sem volt mind szövetségesünk , de eldobni nem lehetett, mert egyfelől rendetlenségek , másfelől jött a horvát pártütés. Elmondá itt szóló a horvát mozgalmak történetét, kije-lentvén , hogy noha Jellachich nem szűnt meg ő fölsége iránti i hűségre hivatkozni, czélja tisztán áll : elszakadni előbb Maagyarországtól, s azután egy déli szláv birodalmat alkotni. Továbbá hozzátéve az aldunai rablásokat is. 684