Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)

1849-05-26 / 299. szám

m­ely az európai népere­szsilolási agárc, különösen a magyar nemzet legdrágább kincseit fenyegeti. 4) Hogy minden polgárra nézve a f. é. június 6-ikára a böjtölés kötelezőleg mondassák ki. 5) Hogy a 2-ik pontban meghatározott napokon, nap­jában kétszer, minden templomban, minden harangok meg­­huzattassanak. 6) Hogy annak idejében a püspöki kar és papság, papi öltözetében a fölkelő néppel együtt jelenjen meg, s a né­pet az emberi nem szabadságáért halált szenvedett meg­váltó nevében hősi harczra buzdítsa. 7) Hogy intézkedés történjék, miképen a határszéle­ken a beavatkozó muszka sereg elől minden élelmiszerek és szükségletek egész mérföldekre elháríttassanak, az ál­­ladalom tökéletes kárpótlást ígérvén azoknak, kiknek ez által kár okoztatik. Mind­ennek végrehajtásával a közoktatási és a polgá­riakra nézve, illetőleg, a belügyminister bízatnék meg. E hallatlan, zsarnoki, jogellenes beütés illy rendkivüli módokra kényszeríti a kormányt, azon kormányt, melly a nemzet által megállapított népfelség elvét, a nemzeti jo­gok szentségét és a magyar név becsületét minden áron épségben meg akarja őrizni. S a ministeri tanács óhajtja ennek megegyezését és nevét itt is szemlélni s szemléltetni, miután a nemzet megszokta annak sikeres vezérlete és elővilágitása mellett vivni és kivívni a szabadság diadalát. Debreczen, május 18. 1849. Ministerelnök Szemere Bertalan. Kül­­ügyminister gr. Batthyány Kázmér. Val­lás és közoktatási minister Horváth Mihály. Pénzügy­minister Duschek Ferencz. Közle­­kedési m­inister Csányi László. Igazságügy­­minister Vukovich Sebők. A ministeri tanács fönkrt előterjesztését az igazságos isten segedelmébe vetett bizodalommal, sikerének teljes reményében helyeslem, jóváhagyom , megerősítem, an­nak végrehajtásával a belügyi, vallás és közoktatási minis­­zerek azon meggyőződésem kijelentésével bízatván meg, hogy a nemzet e rendelet felhívásának vallásos ihlettség­­gel fog megfelelni, és le ezen országos tételünknek s val­lási és polgári szabadságunknak dönthetlen oszlopa, mert istennek, vallásnak s a hazaszeretetnek paizsa alatt egy lelkesült nemzet győzhetetlen. Kelt Debreczenben, május 18-kán 1849. Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, kormányzó, belügyminister. A magyar nemzet ünnepélyes óvása az orosz avatkozás ellen. A magyar nemzet országos életének velejében megtá­­madtatva, az igazságos isten segedelmével lehóditotta a pártütést, mellyel törvény és alkotmány ellen, maga a hitszegő uralkodó ház a legirtózatosb­ormány és erőszak által felbujtogatott. És az ország határszéléig visszakergette a nemzet sza­badságának s önállásának meggyilkolására törő ausztriai hadseregeket. S az egész nemzetnek egyhangú lelkesedésével, s köz­­megegyezésével, elidegenithetlen nemzeti jogánál, s az önfentartás szent kötelességénél fogva kimondotta örökre való száműzetését a habsburg-lotharingiai háznak, melly magát a legirtózatosb bűnökkel, és hitszegésekkel meg­­fertőztette. Soha nemzet igazságosabb harczot nem vívott. Soha uralkodóház igazságosabban nem büntettetett. Soha nemzet méltóbb várakozással nem remélhető, hogy közmegállapodással alakított nemzeti kormányának a béke, s nyugalom ölén azon sebek gyógyítására lehe­­tene fordítani gondjait, mikkel a trónvesztett zsarnok e nemzet keblét elárasztotta. És íme minden hadüzenet nélkül orosz fegyveres tö­megek mutatkoznak a szomszéd Galliczia és Krakkó terü­letén, Magyarországot az istentelen Habsburgház fölhí­vására betöréssel fenyegetők. Minden készületek, minden tudósítások arra mutat­nak, hogy a szintolly zsarnok, mint saját bűnei miatt erőt­len habsburg-lotharingiai ház, az orosz hatalommali szö­vetkezés által igyekszik a sokat szenvedett magyar nem­zet sírján emelni fel újra zsarnok hatalmának trónusát. A magyar nemzet el van határozva, e megtámadás­nak is ellentállani. El van határozva inkább utolsó emberig elvérezni, mintsem hogy gyilkosát urának fogadja el valaha. De midőn e komoly és rendithetlen határozatában áj­­tatos reménynyel hiszi, igazságos fegyvereinek győzel­mét, egyszersmind az engesztelhetlen elkeseredés érzeté­vel kiált fel isten, s a miveit világ népei előtt, és ünne­pélyes óvást teszen az orosz hatalmasság igazságtalan avatkozása ellen, melly egy hitszegő zsarnok kedvéért minden emberi és nemzeti közjogot szentségtelen lábbal készül tiporni. Teszi ezen óvást, a kényszeritett önvédelem kétségbe vonhatlan kötelességének érzetében. Teszi azon köz népjog nevében, melly az álladalmak kölcsönös viszonyainak fölszentelt alapját képezi. Teszi azon szerződések, nyilatkozatok, és óvások nyo­mán, mellyek a nemzetek életét a bitorlás tulhatalmasko­­dásai ellen, minden más népek jogérzetének közös oltalma alá helyezik. Teszi a szabadság, az európai egyensúly s a civilisa­­tio nevében. Teszi az emberiség, s azon ártatlan vér tevében, melly illy háborúban kiontva, boszuért kiál­tárdl fel az igazságos istenhez. A magyar nemzet biztosan számit reá, hogy ezen óvására minden jogot tisztelő és szabadságot szerető nép, meleg rokonszenve felelend. De bár az egész világ által elhagyatnék is, határozott öntudattal jelenti ki, isten és világ előtt, hogy a zsarnok erőszaknak meghajolni nem fog, hanem önvédelmének igazságos harczát utolsó csep vérig megvívandja. Isten, s a mivelt világ legyen bíró közöttünk és zsar­nok megtámadóink között. Kelt Debreczenben, május 18. 1849. Kos­suth Lajos, Gr. Batthyány Kázmér, kormányzó, külügyminister. A Pesten levő kormányt hivatalnokoknak! Figyelemből azon hivatalnokok iránt, kik januárban a kormányt nem követék Debreczenbe, hanem az ostrom­­állapot ideje alatt Pesten maradtak vissza, és még azon okból is, mivel tudom, hogy nyílt levelekre a ministerel­nök sem válaszolni, sem intézkedni nem fog, mert illyesmi e tárgyban már rég történt, közlöm a ministeri tanács május 2-diki ülésének ide vonatkozó határozatát, mit sze­rintem a hivatalos lapban közzétenni nem ártott volna, s melly következőleg szól: „A ministérium köréhez tartozó hivatalok betöltésé­nél a kormány azon elvet követendi, miszerint a hon ügyének kezeléséhez csak olly egyének alkalmaztassanak, kik szolgálatukat kétes időben sem tagadták meg; minél­fogva a régi hivatalnokok közül csak azokat tekinti alkal­­mazhatóknak, kik a nemzeti kormányt nem h­a­gyták el, midőn székhelyét megváltoz­­tatta, s azt Debreczenbe követték. És ehez képest a később jelentkező hivatalnokok magukat arra nézve igazolni kötelesek, hogy az ellenség által megszál­lott helyeken önkényt nem maradtak.“ Tehát miként e határozat mutatja, a miniszeri tanács azon elvből indult ki, hogy ki kormányához hű volt, pa­rancs nélkül is követnie kellett volna, s ki nem volt erő­szakolva a Pesten maradásra, az önkényt maradt ott, miu­tán akár hányszor volt alkalom az ostromállapot ideje alatt is, midőn életveszély nélkül ki lehete lőni. És részemről a ministérium eljárása helyes. Mert jaj annak a hajó-kormányosnak, kinek emberei csak úgy állanak körülé a zivatar idején, ha parancsolja nekik! Megvárhatta volna a kormány mind­azon hivatalno­kaitól , kiket családi kapcsok nem tartottak a fővároshoz, hogy ide követték volna, mert azt csak gondolhatták, hogy ha eljőnek, itt fizetni fogták volna őket, miként fi­zették is azokat, kit Debreczenbe jöttek. Tehát mi tar­tóztatta őket Pesten ? Veszélylyel járt a kijövetel ? Nem olly veszélyben voltak-e az ellenség keze között Pesten is . S különös, hogy némelly embereknek még roszul esik, ha a k. biztos minden igazolás nélkül ki nem fizette őket, de egyenesen Debreczenbe utasította. Aztán olly nagy baj az a Debreczenbe jövés fizetés nélkül ? Én jan. 5-én délben, egy felső kabátban indultam ki Pestről és jöttem Czinkotáig gyalog, azontúl pedig Deb­­reczenig többe került utazásom 50 pftnál, — és mégsem jutott eszembe: zúgolódni , hogy a kormányt követem, mert örömestebb jöttem ide, mint maradtam volna az el­lenség közt; pedig úti költségemet is kis erszényem vi­­selé, nem, (mint az előbb kijöttekét) a kormány pénztára. Ha én kötelességemnek éreztem januárban parancs nélkül is követni a kormányt, kötelességemnek éreztem volna azon esetben , ha Pesten kellett volna maradnom, az ellenség kitakarodtával azonnal De­reczenbe sietni. — nemhogy most nehezen esnék, miszerint a kormánybiztos nem azért hivat, hogy pénzt adjon, hanem Debreczenbe küld! A forradalmi kormánynak nemcsak kétes jellemű hi­vatalnokokra nincs szüksége, de nincs szüksége, a határo­zat szavai szerint ollyanokra is, a kik szolgálatukat rész­időben megtagadták, elhagyták őt,midőn székhelyét meg­­változtatta, s Debreczenbe nem követték.“ — Debreczen, május 22. 1849. — Apafi Károly. Nem hivatalos rész. Pest, ostromállapotjában. 1849. jan. 5. — ápr. 24. V. (Folytatás.) Milly istentelenségek történtek pedig a kórházak kö­rül, azt az ember, vére fölforrása nélkül nem láthatta, nem hallhatja. A dicső magyar ifjak, kiket minél iszonyúbbak voltak azok, annál ragyogóbban ékesítettek; kik ennélfogva nemcsak gondos és gyöngéd ápolást érdemeltek s szüksé­geltek, de tiszteletünket, hálánkat vehették igénybe; a magyar harerfiak saját hazájokban, saját véreik láttára egy bitor hatalom durvasága által, vérlázitó élet-élő bá­násmódnak lőnek martalékivá. A magyar kormány és hadsereg fővárosunkból lett távoztával csak azon sebesülteket hagyá hátra, kiket élet­veszély nélkül kimozditni lehetlen volt; s igy a legva­dabb ellenségről is föltette, hogy ezekben, ha nem is a magyar havczsit, de az embert utalma és gondja alá fogja venni. Csalatkozott. Számításából kifeledte, hogy az osztrák császár bérenczeivel, s ott is Windischgrätz szörnynyel kellendett találkoznia. És fájdalom! hogy itt is, a bekövetkezett barbárság­ban akadtak szörnyek, kik a magyar kormány bizalmát megcsalva, nemcsak kezet nyújtottak a bitorlóknak, de azoknak mestereikké is lettek. Bee, a kórházi főfelügyelő, mivé őt a magyar kor­mány tette, és Terczi városi kapitány voltak a legga­­zabbak. Azon maró hidegben, mi január elején uralkodott, tá­tongó sebeikkel, ruha és eleség nélkül hányattak ki a kórházi szobákból a magyar betegek. — Beenek válasza a magyar betegek sorsa iránt kérdezősködőhez ez volt: „ha mindjárt az ablakon hányják is ki őket, mégis ki kell a kórháznak tőlök délig ürülnie.“ Terézi pedig, daczára annak, hogy a magyar kormány dicső harczfiainak gondosabb ápolhatására húszezer pártot küldött kezeihez, nemcsak nem gondoskodott egy fillér­nyit is róluk; sőt vannak példák, a többek közt Kozák nevű sebesültben, hogy a­kiket tetemes sérülésük miatt még a barbár ellenség is el illetőleg szüleik kezébe vissza­­bocsátott, azokat — a lélekben testben összeroncsoltakat — a legalsóbb, legrondább börtönbe gonosztevők közé hét számra elzáratta; s itt is, szüleiktől küldött eleség helyett, 24 órában egyszer adatott száraz darab kenyérrel s pohár vizzel sanyargatta. De, hála az égnek! köszönet a derék pesti nőknek ! — épen ezen kebelrázó iszonyuságok voltak azok, mik a legszebb érzelmeket, a legnemesb lelkesülést idézték elő. — Mint vihar után a kitisztult jég, mint tél után a tavasz zsenge virága, olly édes élvezet volt tanúja lenni a női kebelek ezen ihletének. Pedig, — fájdalom! — leginkább csak titokban kel­lett működniük; a leggyönyörűbb női erény, a könyörü­­let munkája is bűnnek tartaték a vandálok által; társasá­gokban gunyczélul tüzeték ki az illyen nő; mindenesetre pedig megbélyegzettnek tekintetett. Annál virítóbb koszorút fűztek maguknak Pest lelkes hölgyei. Károlyiné, Lászlóné, Manóné, Privoszkiné, Fuchs­­bergerné, Garainé, Dőringné, ez utolsó különösen, ki magyar lelkesedése miatt rokonaival, leginkább pedig azok közt Rebly vászonkereskedővel, a magyarfalóval, el­lenségeskedésbe is jött, .. . mit tettek részint mások által, részint saját személyökben is, midőn a hideg és éhség ál­tal halálnak vált nyomorultakat fekhelyöknél fölkeresték, saját kezeikkel adták nekik a meleg ételt, mit némellyek már elvenni is alig birtak, vagy mohón kapva, szájokat a szokatlan hév összeégette, stb. stb. . . . azt csak önkeblök s az ápolt haverfiak mondhatnák el. Midőn pedig ezen szegény betegek a verőfény által is csalogatva, éhségtől s hidegtől is kényszerülve ki vánszo­roghattak már gyötrelem-helyökből: nem kellett ezeknek kérniök, nem járniok alamizsna végett. — Néhány percz alatt, s néhány szép kezekből — egy álló helyükben — annyit kaptak ők, hogy hét számra volt biztosítva gyó­­gyruhatásuk. Volt nő, ki simonként vitette maga után az apró pénzt, s számolatlanul adott minden eléje jövő magyar harezfinak, s aztán eltűnt, félve a megismeréstől mind a nevét kikürtölni akarók, mind az undok barbárok részéről. Isten áldjon meg nemes hölgy s akárki voltál. Én lát­talak, látott a meggazdagitott harezfi, s látott a magya­rok istene. — Nekem könyü­ket csaltál szememre, ki csak filléreket adhattam ama szegény betegnek; annak balzsa­mos irt adtál sebére és lelkére; mi ketten imádkozunk éretted, és a magyarok istene megáld tégedet. Volt eset, hogy egy megcsonkult tüzér bejött udva­runkba , s földszint egy ajtónál néhány krajczárt kapván, el akart már menni. — Az adakozó emlékeztette, hogy menjen föl az emeletekbe, vannak itt jó magyar lakosok. A tüzér szólt: „szégyenlek kérni, s most már nem is ha­lok meg éhen.“ — Ezt meghallottuk, megtudta minden lakó.— Néhány percz alatt annyi vizetett, hogy létszámra vendégelhette magát a tüzér. A szolgáló kölcsön kért, s mégis vitt az is pár garast neki. És ezen tüzér máshová nem ment, és hazánk se jött többé. Gyönyörű magyar jellem tüzérünktől. — Ezt neve­zem én igazi szerénységnek és szeméremnek. Voltak nők, kik­­.­Péntekre, magyar szokás szerint, több mázsányi lisztből csináltattak tésztáé ételt, Húsvétre pedig kalácsot a beteges és fogoly harerfiaknak; voltak, kik saját tehetségükön túl, házankint kéregettek, minden jó érz­ésűt fölszólítottak, s úgy áldoztak keblük istenének és a hazának. Mint érezték, mennyi ruhanemüeket, tépetet, stb. sze­reztek pedig össze mások alattomban, cs­öndes magányuk­ban, mutassa az ide mellékelt következő névjegyzék : Névjegyzéke azon nemes keblű emberbarátoknak, kik Pestnek ostromállapotjában a magyar hadseregbeli sebe­sült haverfiak számára lassankint gyűjtögetett fejér ruha nemű és tépet­készleteiket. Dr. Hrabovszkinak a hadse­­reg nevében tett egyszeri felszólítására, olly mennyiség­ben küldték a radikál-kör épületébe, hogy a helybeli kór­házak szükségeinek kielégítésén kívül, a komáromi vár­ban fekvő sebesültek számára is szép mennyiséget lehe­tett már ebből átküldeni. — Nemes tettek öntudatán fö­lül, a haza elismerésébe s a közönség figyelmébe ajánljuk 86

Next