Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)

1849-06-03 / 305. szám

létez többé a Szamoson innen s így előőrseinket a hava­sok tetejére a Szamos partjaira állíthatnék, ha az ellen­séggel a vizen át conquette-h­ozni akarnánk. Itt azonban egészen más feladat áll előttünk, miről annak idejében. Május 20-kán ismét ágyuztattuk F.­Gyurkóczát, de a havas túlsó részén történt abrudbányai farum után a fő­parancsnokság megszüntető a támadólagos működést, s Őrvonalunkra tértünk vissza. — Kelt Incselben a havasok alatt május 7-kén 1849. Vasvázy Pál s.k., a Rákóczi csapat parancsnoka.­ ­ Naplómból. Hat év előtt anyám elhunyta után egyedül indultam a nagy világba. Anyám helyett kerestem ápolót, kinek keblére bizalommal simulhassak, ki megtanítson engem a világot és embereket ismerni, ki őszinte legyen hibáim, tévedéseim megrovásában, ki bevezessen az élet vadon kertjébe, s megtanítson ismerni a töviseket, kikerülni a kígyókat, s rettegni a vad állatok sziklabarlangjait. A fia­tal árva kebel ösztönszerűleg fél az élet örvényeitől , és én vezetőt óhajtok, kinek karjaira fogódzhassam, ki elhalt anyám helyét pótolhassa. S ezt feltaláltam. A történet komoly múzsáját, Cr­­­o­t választom máso­dik anyámul. Ennek szellemi karjaira dőltem, ennek aj­káról olvasom le minden idők és nagy emberek elveit, tör­téneteit. Ez jön dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté elembe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős és újabb kor nagy embereinek elveire. Ez adott kezembe egy horgonyt, a férfias meggyőződés aczélkemény hor­gonyát, mely gyökeres sziklákba vágódzva fentartá élet­sarkomat a zajló tenger hullámain, daczára a sorsvihar és romboló szél minden ostromainak ! Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó peresében ......... Nekem legjobban tetszett azon történeti mese, melly legszomoruabb volt, mert ez mindig egy nemzetről szó­lott, kit Clio e szánakozó szavakkal szokott említeni: „a szegény, a szerencsétlen, a jobb sorsra érdemes m­a­g­y­a­r“.. Minél keserűebbek voltak szavai, annál mélyebben hátának lelkemre. — Clio ill­yenkor elhalványult, szavai reszkedeztek, szívdobogása akadozott, szelid sze­mei könnyekbe borultak és fekete fátyolt vetett arczára, hogy ne lássam őt fájdalma perczeiben, s ne kérdjem tőle: „miért omlanak arczán a szánalom és részvét bús könnyei ?“ De én észrevevém a fekete fátyolon is átragyogó könnyek árjait és vele sirtam, vele szánakoztam a szegény, a szerencsétlen magyar nemzeten ... De ő engem illy­enkor megfeddett. „A férfiúhoz nem illik könnyeit pazarolni — igy szólt ő — ha hallasz igazságtalanságot, melly­et nemzeteden el­követtek, ha szólok az ármányról, cselszövényről, mely­­lyel ősapáidat meggyilkolták : te esküdjél boszut ifjú kebledben, és fogadd fel, hogy nem halsz meg, mig leti­port hazád, s legyilkolt nemzeted becsületéért nem küz­döttél“ ...... így tanított ő engem gyűlölni hazám ellenségeit, mint Carthagóban Hazdrubál, ki egyetlen fiát Hannibált az istenek oltáránál megesketé, hogy a zsarnok Rómát, Car­thago eltipróját, örökké még a sír­on túl is gyűlölni fogja... S aki gyűlölni tudja hona ellenségeit, az meg­­s­z­e­r­e­t­i a hazát. És igy adta halhatatlan anyám Clio, ifjulag szerelmes karjaim közé szellemi jegyesül a hazát. S én ő sokat szenvedett, e halálra üldözött hölgyet szántam szenvedéseiben, szerettem fájdalmaiban és imád­tam a mártirság véres dicsőségében ! Barátaim tudják, miszerint ifjúságom legszebb napjait a könyvtárakban töltöm el. Folyvást a történeti kútfőket buvárlottam, mert Cicero mondatát igaznak találtam : „historia est magistra vitae.“ Mint jogász első jeles voltam a statisticából, de azért a statistica dictáló tanárát egy héten alig láttam egyszer, s a tanórát az egyetemben haszontalan dictálás hallga­tásával kellett volna töltenem, s azért e helyett az egye­temi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasom. Hazám története engem komolylyá ten. Az elhunyt ősök eseményeit vizsgálva, az emlékezet világában, mint az eliseumi mezőn, végig éltem e nemzet bús és víg napjait. S az érzelem, legyen az hit vagy öröm érzete, nyomokat hagy maga után a kebelben. így történt, hogy én nemzetemhez levek hasonló : „sirva szerettem vigadni.“ — Az olvasott történeteket keserű leczkének találtam, mellyből az utókor tanulhat. S azért jegyzeteket tettem az olvasott, a fürkészett munkákból, s igy gyüjtöm azon egyes tégladarabokat, mellyekből később Magyarhon törté­netének nagy épületét akartam összeállítani. Barátaim gyakran emlegették, hogy hű tanítványa vagyok Horváth Istvánnak. Igyekeztem e hiedelemnek megfelelni. Sirjánál álltam Horváthnak, midőn tanítvá­nyaival őt temetek, s azon egy önző gondolatom volt, hogy ha a lélek el nem enyész, hanem vándorol, a Hor­­vát szellemének egy milliárd része jusson nekem végren­deleti hagyományul. Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is. — Megtanultam tőle úgy jegyezni az adatokat, hogy rajtam kívül azokat senki más ne értse, ne elemezhesse. Esen adathalmazból kezdett kifejlődni egy munka,­­ mellyet 30 füzetre tervezve : „Történeti névtár“ czim alatt megindítottam, s melly minden, e honiján szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- és jellemrajzait tar­talmazó. A második füzet volt sajtó alatt a ceneura bilincsei ál­tal korlátolva, midőn kiütött a múlt évi martiusi forrada­lom, s az olvasók és gondolkozók figyelme a múltak ho­nából a jelenre fordult, s a történetet nem olvastuk és hallottuk többé, hanem Napoleon szavai szerint: „magunk csináltuk azt.“­ A múlt évi decemberi napok sok meleg honfi kebelt jéggé fagyasztónak. Némelyek kétségbeestek a hon sorsa felett, mások nem akartak a haza romjai közé temetkezni, s gyáván porba hullottak az ellenség gőgös lábainál .... Én Windiechgrätz közeledtét hasonlónak találtam a Jellachich betöréséhez, s eszembe jutott a férfiú, ki Jella­­chich benyomultakor nem mint minister többé, hanem mint egyszerű polgár állott és mégis olly erélyesen tudott intézkedni, hogy a szavára felkelt nép táborrá alakult és a rabló csordákkal szembeszállott. Windiechgrätz betörte­­kor e férfiúnak legfőbb reménye a tiszavidéki tősgyökeres magyar fajban volt, s én élő szemekkel akarván meggyő­ződni e vidék népének szelleméről és erejéről, január első napjaiban egy képviselő társaságában beutaztam a tiszai vidéket, s a­hol a hely és körülmény engedte, népgyűlése­­ket tartok a lehangolt városok buzdítására, s fegyverfo­gásra szóbitam az ifjúságot, minek következtében jelenté­keny önkénytes csapatok alakultak . . . Makó vidékéről visszatérve egyenesen Pestnek tar­­tánk, s csak útközben tudok meg, miszerint a fővárosba az ellenség már bevonult s a nemzet jobbjai a hortobágyi puszta vidékein öszpontositják erejöket. Mi történt ezután Pesten, azt mindenki tudja. — De vannak egyes részletek, mellyeket csak kevesen tudnak, s ezeket följegyezni ezen kevesek feladata, hogy ismerje az utókor a császári atyáskodó kormány titkos kezeinek működését. A többek közt igénytelen lakomat holmi kir. fiscusok megrohanák, mindenemet összeirák, megbecsülteték stb. s nemcsak az én szállásomat, hanem a szomszédokét is mind felkutaták, s kimotozák, hogy nincsenek-e ott el­rejtve összeesküvési terveim (?!). Egy vasas szekrényem volt, tele történeti jegyzeteim­mel, s más eredeti dolgozataimmal, egy más szekrényben egy halomra voltak gyűjtve gyermekéveim óta vitt leve­lezéseim, egész történeti könyvtárak kivonatai foglaltat­tak egyegy kötetnyi kéziratomban, minden eszméim, mi­ket a történeti philosophia ébresztett, ott voltak vázlatok­ban, s e virágait lelkemnek, e gyümölcseit több évi szor­galmamnak mind elrabolták a Windiechgrätz kir. fiscus­­féle bérenczei ... Midőn a múlt évben kirabolták pesti lakomat, s a töb­bek közt elvitték forradalmi „fekete könyvemet“, mellyre gyakran hivatkoztam: azt mondom a kutatóknak, hogy a ki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincse­met adja vissza ... de a könyv többé meg nem került. Mit mondjak most, midőn minden papírjaimat elvit­ték, mellyeken csak egy betűt találtak tollam által fel­jegyezve ? ! Ha valaki tud, valamit ezen irományok sorsáról, tu­dósítson engemet vagy Magyar Mihály könyvkereskedőt és kiadót (Pesten, serviták­ téren). Ha valaki az egész iratgyűjteményt vagy annak fontosabb részeit kezemhez juttatná, azt érdeme szerint egypár száz porttal meg fog­nám jutalmazni; ha pedig az ügy és munka iránti kegye­letből tenné, úgy ő lenne az én Caesarom, ki Virgil mű­veit megégetni nem engedte. Ezen irattár nem Aeneis, de mégis „congesti noc­esque, diesque labores.“ — Ha illyféle irományok elrejtésével azt akarná elérni Ausztria, hogy ősei történetét elrejtse a magyar elől, arra kijelen­tem, hogy ezért nem ér. A történeti kútfők elrejtése a legnagyobb gyanúra ad okot, s a gyanú szabadsajtó mellett többet árt, mint a vád maga. — Ha Ausztria egész története elzáratnék is előlünk, nyitva áll annak utolsó lapja, véres betűkkel írva.......... Minden magyar egy Thucidides, ki részt vesz e harcz­­ban, s mindegyik le fogja irni, a mit látott és tapasztalt. — Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúvhegy tüzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy azt az utókornak leírja .... s mig az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt elte­mető ... Vasvári Pál. Mutatvány „a mádéfalvi vérnap“ czimü erdélyi históriai episodból. *) Gyergyóból a bizottmány Csikszékbe megy. Borne­misza, oda való fők.biró rögtön hozzá csatlakozik. Dec. 26-ára Csik-Szent-Tamásba érkezett, hol első dolga volt a helybeli a jenőfalvi s­­z­ d­omközi lakosokat összehivatni. Itt tudtokra adja, hogy ezentúl nem tőlök függ, ha kivánnak-e katonáskodni vagy sem ? ez iránt van királyi parancs s ők mindnyájan katonák. Felolvas­tatja a már említett leiratot. És a meglepett nép moczanni sem mert — minden fe­*) Krútfők: kidolgozva s kinyomva e tárgy még soha sem lévén, mind kéziratok. Jelesen : az erdélyi főkormány levél­tárában találtató eredeti oklevelek, Mike urnak becses, részint egykori kézirat másolati oklevelei, ezek közt a relatio caedis madefalvensis, a különböző bizottmányok munkálatai s saját csekély kézirat gyűjteményem, H­­ős katonaság korité. Naponként terhesültek a bizottmány bűnei — zsarnok tettek számait naponként újakkal te­tézték. Másnap csakugyan megkezdették e helység lakosai közt az összeirást de nem végezhették be. Egy körülmény jött közbe. Meghallja a bizottmány, hogy a szomszéd falvak, je­lesen Mádéfalva lakosai közül igen sokan a szépvizi Sza­lonka havasra szaladnak, hon hagyva nőiket gyermekeiket. Ez aljas bánásmód iránti undor a szegény népben ak­korára nőt, annyi gyűlölettel vizeltetett bakói iránt s ak­­kép irtózott a gondolattól, hogy ő a szabad büszke nép elnyomói kezében eszközzé al­akuljon, hogy szerette ne­jét, hogy csöndes tűzhelyét kerülte . . . Ez iránt kell a bizottmánynak intézkedéseket tenni. A bizottmány Zöld Jánost biztosként hozzájuk küldi. Kötelességévé tették: a) Megkérdem­, mi okból távoztak a faluból ? b) Ha netalán félelemből az ott tanyázó katonákért , biztosítsa, hogy azok semmi roszat nem teendőnek. c) Ha pedig a fegyvert kerülik, ha határőrökké nem akarnak lenni, miután e czélok sikertelen, 24 óra alatt térjenek vissza. d) Ha 24 óra alatt vissza nem térnek, fiaik hontartása mellett nőik s gyermekeik férjeikhez űzetnek — de java­dalmukból mit sem leend szabad magukkal vinni. e) Ha ezután 24 óra alatt sem térnének vissza, házaik lerontatnak, örökségök lefoglaltatik, ők magok pedig el­fogatva szökevényekként büntetetnek. Dec. 28-án a bizottmány üléseit folytató, Sz.-Domo­­kos Sz.-Tamás és Jenőfalva lakosai közül a még föl nem írtakat conscribálták. E nap kezdték meg az itti huszárok conscriptióját is. E közben tudatják a bizottmányai, hogy nemcsak a mádéfalviak, hanem a Madaras- Rákos- s más szomszéd­falviak is bujdokolnak az erdőkben, a czélból, hogy az ön­kénytes katonaság jótékonysága alól meneküljenek. Boszantó a bizottmányt a székelyeknek kapacitálhat­­lansága, s elhatározá őket akaratjok ellen is boldogitni. Székszerte kihirdettető tehát: 1) Fő és jószág­vesztés terhe alatt e szökevényeket befogatni, vagy eleséggel ellátni senkire merje. 2) Ki egy szökevény családatyát elfog, s a bizott­mány el­be vezet, 1 arany jutalomra számithat. 3) A falusi birák a falukban netalán rejtező szökevé­nyeket vagy szökni akarókat büntetés terhe alatt fogják el. 4) Marháik foglaltassanak le, s házukból valamit el­vinni tilos. Épen ekkor jelenté biztos Zöld is, hogy ő csak a szöke­vények nejeinek s gyermekeinek mondhatá meg a fen ki­tett pontokat. Ez okból alk.biró Balás Ádámot bízták meg a havasra menni s tudatni velők , hogy a bünhödéskor nem tudással ne menthessék magokat. Emberek voltak e a bizottmány tagjai vagy vadálla­tok nem tudom, de hogy a sir, melly őket befogadta átko­zott, de hogy az emlék­eit magok után hagytak herostra­­tusi — igaz. Gyalázat, hogy a magyar föld illy korcsokat táplálhatott! Dec. 29-ikére Csik-dán­fal­vára ment a bizottmány. S itt első tette volt az Okelli ezredből egy századot Mádé­­falvára küldeni, a legaljabb fenyegetés teljesítése végett. Parancsuk volt e katonáknak az elbujdosott család­atyák nőit s leányait a faluból kiűzni, hogy mondják meg férjöknek, mikép ha 24 óra alatt vissza nem térnek, épü­leteik leromboltatnak s szántóföldeik kiosztatnak. És a szabad székelyeket illy aljas eszközökké akarták kényszeríteni! Tél vala , zordon hideg tél. Csikorgó hó boritá az egyetemet s az eb is vonitva keresett egy meleg zugot. És a szegény székelyeknek nőit, leányait illy időben üldö­zők el a meleg tűz­hely mellől! A szabad székely lakat kerültes nője puha vánkosáról aljas kéjhölgyként űzetett el! S mind ezt egy székely em­ber parancsára ! Még az nap meghozatott a hir, hogy a katonaság a rendeletet pontosan teljesité. Csíkszeredában—mint a mellynek lakosai hason kibuj­­dosásról gondolkodtak — a fők­irály bírót s Sándor Lász­lót küldők olly utasítással, hogy az erdőre is kimenjenek s a fenn kitett pontokat tudassák velök. Ha a bizottmánynak legkevesb embersége legyen, ha a becsületesség szózata kőszivökig hatni tudott volna, ha minden gondolatuk ne legyen árulás , s szentnek keresz­telt szándékuk aljas bűn, az elbujdosottak szilárd eltökélt­­ségök aljas szándékukat megtörte volna. De ők sem emberek, sem honfiak nem valának. A másnapi ülésben Balás Ádám jelenti, miszerint a szép vízi havasra kiment, s a bizottmány rendeleteit el­­mondá. Feleletül kapta: az elbújdosottak egyike sem leend katona, s hogy nőjeik elüzessenek, házaik lerombol­tassanak — nem hiszik, miután épen a bizottmány párt­fogására számitnak; s ez nem egynek, de mindnyájoknak felelete. Olvasták emlékiratukat. Ő felségének mondák , nem lehet czélja szabadalmaik kigúnyolásával katonákká tenni akarni őket. Hatják, hogy Gyergyó nagy része kénytelen vola fölvenni a fegyvvert. Ők a bizottmány előtt megje­lenni soha sem fognak. De ha azt tenni kénytelendnek is, ha föleskeztetnek is , ez által kényszerítve nem leend. Végül minden erőszaknak ellenmondanak. A bizottmány nem kevéssé bámult. A szilárd eltökélt­­ségeket vakmerőségnek keresztelve , a Trautmannadorf . 110

Next