Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)

1849-01-16 / 264. szám

hallgatást akart volna ajánlani. A mellékszobában ifjú gazdánénk térdein feküdt s olasz szokás szerint az ágy előtt tartá estimáját. Kezei az olvasót tárták, ajka halkan mo­zogott s fekete szemei buzgó ájtatossággal nézték a feszü­­letet, melly a falon az ágy fölött függött. A kis mécs az asztalon csak szép arczélét világitá meg, de az egész helyzet olly bájoló volt, vonásaiban olly bensőség tükrözé magát, hogy festő szerettem volna lenni, hogy képét a vásznon megtarthatnám. Az olvasót ajkaihoz szok­ta, fel­kelt s egy időben lépett gyámanyja a szobába, egy fiatal lánytól kisérve, ki Maria-Gráziával egyidős lehetett. Az idegennek siralmas képe volt, s az ajtó előtt megállt, mintha félne közelebb jőni. — Az Terezina? kiálta Maria-Grázia örömmel, s hozzá sietett. Mint vágytam már utánad ! Miért mulasz­tasz el napot a nélkül, hogy meglátogatsz? De mi bajod? Te sírsz? ... Az istenre mi történt ? kérdezé gyöngéden és arczát simogat!. Te nem felelsz — nincs hozzám bizal­mad , legkedvesebb barátaidhoz ? — Oh ne nevezz így — nem érdeklem e jóságot! viszonza Terezina, s könynyek hulltak le arczán úgy, hogy zokogás és sírás miatt alig tudott egy szót is mondani. — Térj magadhoz, kedves Terézina! mondá Mária- Grázia aggódva, nem tudod , mit beszélsz. Megbántotta­lak valaha? Nem szerettelek mindig mint testvéremet, s fogadod százszor, hogy senkit a világon úgy nem szeretsz, mint engem ? — Igen, igen ! zokogott Terczina. De én színleltem s raegcsaltalok. Te angyal vagy , és olly szép, mint jó s a világon nincs egy is, ki hozzád hasonlit. Te mindig őszin­tén szerettél, azt tudom, de én rósz vagyok. Oh, te nem is képzelheted milly rósz vagyok , szivemben örökké gyű­löltelek ! — Hazudol Terezina ! Az mit mondasz, nem lehet igaz, kiálta Maria Grazia ijedve. Madonnal Te, kit ody végtelenül szerettem, te csaltál volna meg! — Erős sírásra fakadt s arc­át kezeivel elfödé. Eddigelé a gyámanya meglehetőleg részvétlenül vi­selte magát e jelenetben, az orsót tartá s a két lény be­szédébe épen nem akart keveredni. De az alkalmat, egy kis körmondatot előhozni, természete szerint még sem szalasztható el. — Igen, igen! jegyzé meg szárazan, s mozgásba hozván térdén az orsót, a szoba hosszában gör­­dité. Nem ér az semmit, ha az ember nyelvén mézet n övében kést hordoz, aki ön­magát teszi bárányá, azt meg­­es­zik a farkasok. — De Terczina, mikép történhetel csak az! ? mondá Maria­ Grazia kis szünet után, s a lány kezét megfogó. Terczina ellenben könnyekkel s csókokkal boritá Ma­ria Grazia kezeit. — Nem, soha nem felejtteted, soha nem szerethetsz többé úgy mint elébb !------De meg kell bocsátnod — nem szabad eltaszittanod! kiálta rögtön a legszenvedélyesb hévvel, Maria Grazia elé térdelt s ke­zeivel szorosan átfogá. Ma padre Francescanak gyóntam, elbeszéltem neki mindent, mi kínoz s ő azt mondá, hogy illy gondolkozással egészen szerencsétlen leendnek s nem volna menekvésem, ha meg nem változnám. Bűnbánatul meghagyó, hogy térdeimen kérjek tőled bocsánatot azon ig­­azságtalanságért, mellyet szivemben irántad elkövettem. Meg kell bocsájtanod ! ismétlé­s megújult hévvel, s még szorosban ragaszkodok hozzá. A szegény Maria-Grazia nem kevésbbé látszott sze­rencsétlennek ; ő a lányt fölemelte és megölelte. —Mikép kételkedhetsl, hogy megbocsátok? Szived nem gonosz, azt tudom, de gonosz sugallatok akarnak körülhálózni. Azért a Madonnát kell segítségül hinod s légy meggyőződve, hogy segitni fog. Csak ne sírj többé, felelt ő vigasztalva, könnyeit igyekezvén letörölni. Csak ne sirj többé, s hidd erősen, hogy mindig kedves Terczinám maradsz. Most szünet jön, melly alatt Terczina magához igye­kezett térni. Végre Maria­ Grazia félbeszakasztá a hallga­tást, Terczina nyaka körül fonó karjait, s nyájasan nézett szemébe. — Nem akarlak bushni vagy keseríteni édes Terczi­nám, de egyet még is megkérdezek tőled, s arra igazat kell mondanod. Felelj csak, suttogott halkan s mintegy pi­rulva kérdésén, mit cselekedtél ellenem olly sokáig? — Irigység! nem más mint irigység. Oh szégyenlem megvallani. Te olly szép vagy s minden ember szeret. Száz szeretőd lehetne, ha akarnád ■ nekem egy sincs. — De kedves Terezina, hogy hiheted---------­— Igen bizony! nem használ ha tagadni akarod is, vágott ez hevesen szavába Az egész tájban egy ifjú sincs, ki nem szeretne. G­i­o­v­a­n­n­­­a is, azt hiszed tán nem tudom ? Hisz minden ember beszél róla. — Igen, te sze­rencsés vagy — de mégis érdemied, tévé egy sóhajjal hozzá, mintha fájna neki, hogy ezt is el kell ismernie. — Hallotta ön? Giovannia — az a szerető, suttogám fiatal Francziámnak, kinek már az előtt rövid szavakkal mindent elbeszéltem, mit ő az összefüggésből nem értett, ki az egész jelenetet e­gy figyelemmel kísérte. De két­ségkívül eszébe jutott Maria­ Graziénak, hogy nincsenek magán, mert a két barátnő rögtön halkan kezdett beszélni. Terezina majd hamar eltávozott. Maria Grazia az ajtón kikisérte s gyámanyja hozzánk jött be az asztalt leszedni. — Hisz valódi angyal gyámleánya, mondám s­­zeren­­csés asszony, hogy illy lány van házában, s folytonosan körülötte. — Ah­ogy! ön hallgatózott? Nemde, igaz? Nem kellene ugyan mondanom, mert testvérem lánya, de ő nem e világba való. Ő a többihez épen nem hasonlít, mert az itteni nők mondom önnek, nem sokat érnek, csaknem mindnyájan hamisak, féltékenyek s irigyek. Mind­ebből ő legkevesebbet sem tud. Szegény gyermek nincs senki, ki­hez ragaszkodhatnék. Anyja a gyermekágyban halt meg, nem­sokára követő apja is, s Mariát szegénységben és nyo­morban hagyó, mert hiszen mindnyájan szegények va­gyunk ide fenn a hegyeken. Ekkor magunkhoz vevők a kisdedet, úgy kilencz éves korában lehetett, s későbben azt soha sem bántuk meg, mert mintha azon órától fogva az ég áldása nyugodott volna házunk s mind a föllőtt, a mibe csak kezdettünk.­­ — És úgy is van! mondám. A jó tett mindig önma­gában hordja az áldást. — Bizonyára! mondá megilletődve, Madonna min­dent legjobban intéz. A kedves gyermek lassan fizetett vissza nekünk; ő régtől engedelmes, jámbor és szorgal­mas estig, s a mellettt ő olly csinosan dolgozik, hogy örül az ember, ha látja. Sógorom gyakran mondja, hogy a dolgozatokat, melly­eket Maria Grazia készit, ő mind­járt eladhatja s azokat legjobban fizetik. De azért a gaz­daságot sem mulasztja el. Ha a gyermekeknél kell ma­radnom, ő oda kannáll a konyhában s mindent elvégez, úgy hogy nincs szükségünk idegent tartani — mert ked­ves úr! egy idegen a konyhában annyi volna , mintha a macskára bizná az ember a hús őrizetét. Azért szeretik és imádják, látja ön s azért van annyi irigye. Ez a Terezina azonban még nem tartozik a legro­szabbak közé; ő igen jó leány, de kedélye van, melly még nem volt soha fé­kezve. Szülei nem sokat érnek és rosz társaság jár a ház­ba Már pedig tudjuk mi képen van az, ha az ember ebek­kel fekszik le, bolhákkal teli ébred föl. Azt könnyen fel lehet fogni. — De Giovannin! Ki az a Giovannin ? kérdezé az ifjú franczia, kinek ez látszott leginkább szivén feküdni. — Úgy hát azt is hallotta ön ? felelt nevetve. Igen, ő szép fiú, elhiheti, ép olly szép mint ön s bánás­módja signere­t mulat inkább, mint falusi embert. A szegény fiú! Szép kis földet s jól birhatná magát, ha nem volna olly böcsületes. Két kistestvére van házánál, kiket eltart, s ahoz persze több kell. De mennyit tart ő kis Mariámra s ez ő reá, valóban azt nem hinné az ember. Annyi estén már, hidegben és hóban állt a guitarral ablaka előtt s énekelt, hogy az embernek szemei is könnyeznek. Feje, szive helyén van s a vidékben nincs senki, ki olly verseket csinálva, mint ő. — Hogyan ? kérdezem élénken, ő maga csinálja verseit. — Maga csinálja-e? Azt gondolom! Én ugyan illyes­­mihez nem értek, de tudom, hogy szívhez szólnak. Ezen­kívül még olly szépen énekli azokat, hogy egy szegény lánynak nem lehet valóban rosz néven venni, ha szive meglágyul. — Már az itteni szokás, így udvarolni, jegyzi meg a Párisi. Gitárral a nyak körül künn áll az ember az ablak előtt, legyen az idő jó, vagy rész, és canzonettákat, vagy dalokat énekel. Mi Pariéban az ifjú hölgyekkel duókat éneklünk az estélyeken, szemüvegezzük őket az operában, oldaluk mellett sétálunk a Tuilerie,kertben s kaczérkodunk velük Masardnál, vagy a színházban. A fő­dolog egyre megy ki s csak a modorban és szokásban fek­szik a különbség. E pillanatban guitarre accordok hangzottak az ablak előtt. — Ah itt van! kiált a gazdánénk diadalképpen. Csak egy pillanatig s hallani fogják őt. Mi az ablakhoz víeténk a hold halványsárga világá­val boritá a messzi hótért, s a hegyek hátul e fakó­­színezetben még egyszer olly magasakká emelkednek. Tiz lépésnyire tőlünk egy nagy szépalkatu férfiú ásott, s egyi­kével azon érdekes, sötét arczoknak, mellyek nekünk északhoniaknak annyira tetszenek. Szemközt egy ablak nyílt fel,­­ Maria­ Grazia jelent meg azon. Nyája­­n kö­szönte fel s erős, szép hangjával egy két helyes, szerető, költői kedélyre mutató dalt énekelt. Néhány rövid accord végzé a helyes kis éjzenét. Gio­vannin kezével köszönte fel ismét az ablakhoz! Maria Grazia egy virágfűzért dobott le neki, mellyet ügyesen felfogott; az ablak bezáródott s pillanattal ké­sőbb eltűnt volt. A derék asszonynak kívánságomat je­lentem­, hogy szeretnék egykettőt azon dalokból ismerni. — Oh, az könnyen meglehet ! felelt Ő. Kis Mariám oda benn mind el szokta azon papírokat tenni, s bizonyos vagyok, hogy azokat át fogja engedni. Csakhamar elhozó „a papírokat“, mint nevező, jó éj­szakát kivánt nyájasan, s bennünket azután elhagyott. Kezembe vevém kandisággal a dalokat ,s minél tovább olvastam, annál élénkebben vonzónak. Mind majd ke­­vésbbé, majd többet hasonlítanak azokhoz, miket éne­kelt, mindegyike fogékony kedélyt s igaz, meghitt érzel­met tanúsított, egyszerű, mesterkéletlen szavakban. — Útitársam már rég az ágyat kereste, s az egész este rend­kívül csendes volt. E tüneménynek szintúgy örültem, mint csudálkoztam fölötte, mert találkozásunk óta ma először nem hangzott szobánk trillák­ és futásoktól (rou­lade), bravour áriák s végetlen recitativoktól. A nyuga­lom és biztosság egy értelmével, melly már régóta ide­gen volt előttem, le is feküdtem, de alig aludtam egy kissé, midőn folytonos kiáltozás által felébredek. — Az istenért! mi baj? kérdezem , ki akarok az ágy­ból ugrani. — Semmi, semmi! Csak ne ijedjen meg! hangzott át a francziától. Hanem, kedves barátom, mégis szörnyű­ség , milly erősen alszik ön. — De hát a világért, ugyan mit akar, hogy ez órá­ban tegyek ? Kérdezem türelmetlenül, mert bosszúságomat nem tudom visszatartani. — Igen, most haragszik ön, kiáltozásomért, s való­ban joga is van ahhoz, felelt engesztelő hangon, de ugyan, mihez foghattam volna? Mindent, mi csak lehető volt, megkisérték, hogy önt szép módjával felkeltsem. Elsőben köhögtem, mintha mellfájásom volna — hiába­ ön semmi jelét sem ad­ a részvétnek. Aztán a székeket mozgatom az ágy előtt —­ de ön meg sem mocczant! Azután az egész cavatinát énekeltem el Luciából, mellyet ön olly igen szeret: Soffriva nel piante, languiva nel do­lore — de a legkisebb tapsot sem nyertem, mi maradt tehát még meg számomra? E naiv mentségnél ugyan nem állhattam meg a neve­tést, de megjegyzem még­is, hogy nem látom miért volt szükséges engem felkölteni. — Igen, hisz épen ez a baj! Nekem van erre leginkább szükségem, mert az egész éjjel itt fekszem a nélkül, hogy szememet betehetném. Valami okosat kell önnel beszélnem. Hidje el ez a bájos lány, ez a Maria-Grúzia annyira fe­jemben jár, hogy eszemmel egészen megfutott. Megigézte véremet, s mintha az éj végét s­em akarná érni, alig vár­hatom a pillanatot, mellyben őt holnap reggel ismét lát­hatom. — S ezt nevezi ön valami okosnak ? szakasztom félbe szóhalmazát. Nem kedves lovag higyje el, hogy szintúgy önre mint rám nézve semmi nem volna oktalanabb, mintha erről beszélnénk. Azért egy szót sem p­azarlok reá többet, — jó éjszakát — s remélem, hogy példámat fogja követni. — Öh nem dobog keblében emberi szív! szavalt­a Franczia. Lehetlen, hogy én igazi keresztény! Csak mondja meg, melly esztendőben hozatott be a keresztény vallás azon hyperborei országba, mellyből származik ? — 830 ban felelém nyugodtan s az ágyban megfor­­dulék, hogy elalugjam. Azonban elhatározom magamban, másnap reggel mindent elkövetni ifjú Francziám miatt, hogy minél előbb eljöhessünk. (Vége a jövő számban.) R­­­e­m a. XV. Lajos életéből. XV. Lajos kormánya alatt Maupeau korlátnok aljas magaviselete által, a nemzettel meggyűlölteté magát. A király minden zsarolások daczára a közpénztárt ki­ürülve találván, megkérdé herczeg Bisont, mikép lehetne kevés idő alatt, kevés nyomás nélkül a pénztárba jövedel­met hajtani. — Ha szabad szivemből szólni, mond Bison, mon­dok fölségednek egy tervet, mi­által egyetlen n­ap alatt három millió tallért lehetne bevenni, s ekkép hogy a to­longó nép egymás hátán adná adományait a közpénztárba. Ez ajánlat a király figyelmét magára vonta. Hevesen sürgette a herczeget, hogy azt mielőbb tartózkodás nél­kül tudassa vele, mint megbecsülhet­len titkot. — Síre! mondá Bison , az ország valamellyik terére emeltessen egy nagy bitófát. Hirdetéssé ki országszerte, hogy ennyi s ennyi idő múlva Maupeau herczeg fog rá köttetni, s minden nézőtől csak egy tallért vegyen. Ro­­szul számitnék, ha illy speculátió a bibornokot aláírás útján felakasztani, több mint 3 milliót nem hajtana be. Nagy Fridrik a XV. Lajos kormányát gúnyolódólag a 3 szoknya kormánynak nevezte. Chateauroux herczegnő volt az első szoknya-kormány, marquise Pom­padour a második s Dubarry grófnő a harmadik. A ki­rály mindig örvendett, ha valaki helyette átvette a ko­rona terheit. Róla mondá egy elménet: „a jó királyok közt, legro­­szabb volt.“ Fontos ügyben egykor tanácsot gyűjtött. A tanácskozmány az ország legfőbb ügyei felett min­dig komolyabb lett. A tanácsnokok már kifáradtak véleményök előadásá­ban , mellyre különösen ügyeltek, mert a király igen gondolkodónak látszék, miből gyaniták, mennyire szivén hordozza az ügyet. Végre mindnyájan elhallgattak, meghallani döntő szó­zatát. Kevés gondolkodás után felkiált: — Igen igen megtaláltam ! Mindenki figyelt, mit talált meg. — Igen igen Brissardnak hívják Brisaardnak! E volt ugyanis egy vadász neve, mellyet ő elfele­dett , s mellyre gondolt a tanácskozm­­ány alatt. Lajos udvaronczai egyike E q­u e v i 11 - nek, sajátsá­gos betegsége volt. A király mindennap tudakozódott hogy léte iránt. Ezenben a beteg lábbadozni kezdett. Nagy betegen a királyhoz vergődik, s figyelméért köszönetet mond. — Nincs miért édes Equevilly, mond a király, az ön betegsége olly nevezetes volt, hogy föltevém magam­ban mihelyt meghalt, felbontatni önt. Egykor szemlét tartott gránátosai felett. Kísérői közt vala az angol követ is. Egy gránátos előtt, kinek arcza sebekkel összevágva volt, megáll, s az angolnak igy szól: — Ismerje el követ ur, hogy ez embereknek arczok­ról olvashatni, hogy Európa legvitézebb csapatai. 35

Next