Pesti Hírlap, 1849. január-július (254-332. szám)
1849-01-16 / 264. szám
hallgatást akart volna ajánlani. A mellékszobában ifjú gazdánénk térdein feküdt s olasz szokás szerint az ágy előtt tartá estimáját. Kezei az olvasót tárták, ajka halkan mozogott s fekete szemei buzgó ájtatossággal nézték a feszületet, melly a falon az ágy fölött függött. A kis mécs az asztalon csak szép arczélét világitá meg, de az egész helyzet olly bájoló volt, vonásaiban olly bensőség tükrözé magát, hogy festő szerettem volna lenni, hogy képét a vásznon megtarthatnám. Az olvasót ajkaihoz szokta, felkelt s egy időben lépett gyámanyja a szobába, egy fiatal lánytól kisérve, ki Maria-Gráziával egyidős lehetett. Az idegennek siralmas képe volt, s az ajtó előtt megállt, mintha félne közelebb jőni. — Az Terezina? kiálta Maria-Grázia örömmel, s hozzá sietett. Mint vágytam már utánad ! Miért mulasztasz el napot a nélkül, hogy meglátogatsz? De mi bajod? Te sírsz? ... Az istenre mi történt ? kérdezé gyöngéden és arczát simogat!. Te nem felelsz — nincs hozzám bizalmad , legkedvesebb barátaidhoz ? — Oh ne nevezz így — nem érdeklem e jóságot! viszonza Terezina, s könynyek hulltak le arczán úgy, hogy zokogás és sírás miatt alig tudott egy szót is mondani. — Térj magadhoz, kedves Terézina! mondá Mária- Grázia aggódva, nem tudod , mit beszélsz. Megbántottalak valaha? Nem szerettelek mindig mint testvéremet, s fogadod százszor, hogy senkit a világon úgy nem szeretsz, mint engem ? — Igen, igen ! zokogott Terczina. De én színleltem s raegcsaltalok. Te angyal vagy , és olly szép, mint jó s a világon nincs egy is, ki hozzád hasonlit. Te mindig őszintén szerettél, azt tudom, de én rósz vagyok. Oh, te nem is képzelheted milly rósz vagyok , szivemben örökké gyűlöltelek ! — Hazudol Terezina ! Az mit mondasz, nem lehet igaz, kiálta Maria Grazia ijedve. Madonnal Te, kit ody végtelenül szerettem, te csaltál volna meg! — Erős sírásra fakadt s arcát kezeivel elfödé. Eddigelé a gyámanya meglehetőleg részvétlenül viselte magát e jelenetben, az orsót tartá s a két lény beszédébe épen nem akart keveredni. De az alkalmat, egy kis körmondatot előhozni, természete szerint még sem szalasztható el. — Igen, igen! jegyzé meg szárazan, s mozgásba hozván térdén az orsót, a szoba hosszában gördité. Nem ér az semmit, ha az ember nyelvén mézet n övében kést hordoz, aki önmagát teszi bárányá, azt megeszik a farkasok. — De Terczina, mikép történhetel csak az! ? mondá Maria Grazia kis szünet után, s a lány kezét megfogó. Terczina ellenben könnyekkel s csókokkal boritá Maria Grazia kezeit. — Nem, soha nem felejtteted, soha nem szerethetsz többé úgy mint elébb !------De meg kell bocsátnod — nem szabad eltaszittanod! kiálta rögtön a legszenvedélyesb hévvel, Maria Grazia elé térdelt s kezeivel szorosan átfogá. Ma padre Francescanak gyóntam, elbeszéltem neki mindent, mi kínoz s ő azt mondá, hogy illy gondolkozással egészen szerencsétlen leendnek s nem volna menekvésem, ha meg nem változnám. Bűnbánatul meghagyó, hogy térdeimen kérjek tőled bocsánatot azon igazságtalanságért, mellyet szivemben irántad elkövettem. Meg kell bocsájtanod ! ismétlés megújult hévvel, s még szorosban ragaszkodok hozzá. A szegény Maria-Grazia nem kevésbbé látszott szerencsétlennek ; ő a lányt fölemelte és megölelte. —Mikép kételkedhetsl, hogy megbocsátok? Szived nem gonosz, azt tudom, de gonosz sugallatok akarnak körülhálózni. Azért a Madonnát kell segítségül hinod s légy meggyőződve, hogy segitni fog. Csak ne sírj többé, felelt ő vigasztalva, könnyeit igyekezvén letörölni. Csak ne sirj többé, s hidd erősen, hogy mindig kedves Terczinám maradsz. Most szünet jön, melly alatt Terczina magához igyekezett térni. Végre Maria Grazia félbeszakasztá a hallgatást, Terczina nyaka körül fonó karjait, s nyájasan nézett szemébe. — Nem akarlak bushni vagy keseríteni édes Terczinám, de egyet még is megkérdezek tőled, s arra igazat kell mondanod. Felelj csak, suttogott halkan s mintegy pirulva kérdésén, mit cselekedtél ellenem olly sokáig? — Irigység! nem más mint irigység. Oh szégyenlem megvallani. Te olly szép vagy s minden ember szeret. Száz szeretőd lehetne, ha akarnád ■ nekem egy sincs. — De kedves Terezina, hogy hiheted---------— Igen bizony! nem használ ha tagadni akarod is, vágott ez hevesen szavába Az egész tájban egy ifjú sincs, ki nem szeretne. Giovanna is, azt hiszed tán nem tudom ? Hisz minden ember beszél róla. — Igen, te szerencsés vagy — de mégis érdemied, tévé egy sóhajjal hozzá, mintha fájna neki, hogy ezt is el kell ismernie. — Hallotta ön? Giovannia — az a szerető, suttogám fiatal Francziámnak, kinek már az előtt rövid szavakkal mindent elbeszéltem, mit ő az összefüggésből nem értett, ki az egész jelenetet egy figyelemmel kísérte. De kétségkívül eszébe jutott Maria Graziénak, hogy nincsenek magán, mert a két barátnő rögtön halkan kezdett beszélni. Terezina majd hamar eltávozott. Maria Grazia az ajtón kikisérte s gyámanyja hozzánk jött be az asztalt leszedni. — Hisz valódi angyal gyámleánya, mondám szerencsés asszony, hogy illy lány van házában, s folytonosan körülötte. — Ahogy! ön hallgatózott? Nemde, igaz? Nem kellene ugyan mondanom, mert testvérem lánya, de ő nem e világba való. Ő a többihez épen nem hasonlít, mert az itteni nők mondom önnek, nem sokat érnek, csaknem mindnyájan hamisak, féltékenyek s irigyek. Mindebből ő legkevesebbet sem tud. Szegény gyermek nincs senki, kihez ragaszkodhatnék. Anyja a gyermekágyban halt meg, nemsokára követő apja is, s Mariát szegénységben és nyomorban hagyó, mert hiszen mindnyájan szegények vagyunk ide fenn a hegyeken. Ekkor magunkhoz vevők a kisdedet, úgy kilencz éves korában lehetett, s későbben azt soha sem bántuk meg, mert mintha azon órától fogva az ég áldása nyugodott volna házunk s mind a föllőtt, a mibe csak kezdettünk. — És úgy is van! mondám. A jó tett mindig önmagában hordja az áldást. — Bizonyára! mondá megilletődve, Madonna mindent legjobban intéz. A kedves gyermek lassan fizetett vissza nekünk; ő régtől engedelmes, jámbor és szorgalmas estig, s a mellettt ő olly csinosan dolgozik, hogy örül az ember, ha látja. Sógorom gyakran mondja, hogy a dolgozatokat, mellyeket Maria Grazia készit, ő mindjárt eladhatja s azokat legjobban fizetik. De azért a gazdaságot sem mulasztja el. Ha a gyermekeknél kell maradnom, ő oda kannáll a konyhában s mindent elvégez, úgy hogy nincs szükségünk idegent tartani — mert kedves úr! egy idegen a konyhában annyi volna , mintha a macskára bizná az ember a hús őrizetét. Azért szeretik és imádják, látja ön s azért van annyi irigye. Ez a Terezina azonban még nem tartozik a legroszabbak közé; ő igen jó leány, de kedélye van, melly még nem volt soha fékezve. Szülei nem sokat érnek és rosz társaság jár a házba Már pedig tudjuk mi képen van az, ha az ember ebekkel fekszik le, bolhákkal teli ébred föl. Azt könnyen fel lehet fogni. — De Giovannin! Ki az a Giovannin ? kérdezé az ifjú franczia, kinek ez látszott leginkább szivén feküdni. — Úgy hát azt is hallotta ön ? felelt nevetve. Igen, ő szép fiú, elhiheti, ép olly szép mint ön s bánásmódja signeret mulat inkább, mint falusi embert. A szegény fiú! Szép kis földet s jól birhatná magát, ha nem volna olly böcsületes. Két kistestvére van házánál, kiket eltart, s ahoz persze több kell. De mennyit tart ő kis Mariámra s ez ő reá, valóban azt nem hinné az ember. Annyi estén már, hidegben és hóban állt a guitarral ablaka előtt s énekelt, hogy az embernek szemei is könnyeznek. Feje, szive helyén van s a vidékben nincs senki, ki olly verseket csinálva, mint ő. — Hogyan ? kérdezem élénken, ő maga csinálja verseit. — Maga csinálja-e? Azt gondolom! Én ugyan illyesmihez nem értek, de tudom, hogy szívhez szólnak. Ezenkívül még olly szépen énekli azokat, hogy egy szegény lánynak nem lehet valóban rosz néven venni, ha szive meglágyul. — Már az itteni szokás, így udvarolni, jegyzi meg a Párisi. Gitárral a nyak körül künn áll az ember az ablak előtt, legyen az idő jó, vagy rész, és canzonettákat, vagy dalokat énekel. Mi Pariéban az ifjú hölgyekkel duókat éneklünk az estélyeken, szemüvegezzük őket az operában, oldaluk mellett sétálunk a Tuilerie,kertben s kaczérkodunk velük Masardnál, vagy a színházban. A fődolog egyre megy ki s csak a modorban és szokásban fekszik a különbség. E pillanatban guitarre accordok hangzottak az ablak előtt. — Ah itt van! kiált a gazdánénk diadalképpen. Csak egy pillanatig s hallani fogják őt. Mi az ablakhoz víeténk a hold halványsárga világával boritá a messzi hótért, s a hegyek hátul e fakószínezetben még egyszer olly magasakká emelkednek. Tiz lépésnyire tőlünk egy nagy szépalkatu férfiú ásott, s egyikével azon érdekes, sötét arczoknak, mellyek nekünk északhoniaknak annyira tetszenek. Szemközt egy ablak nyílt fel, Maria Grazia jelent meg azon. Nyájan köszönte fel s erős, szép hangjával egy két helyes, szerető, költői kedélyre mutató dalt énekelt. Néhány rövid accord végzé a helyes kis éjzenét. Giovannin kezével köszönte fel ismét az ablakhoz! Maria Grazia egy virágfűzért dobott le neki, mellyet ügyesen felfogott; az ablak bezáródott s pillanattal később eltűnt volt. A derék asszonynak kívánságomat jelentem, hogy szeretnék egykettőt azon dalokból ismerni. — Oh, az könnyen meglehet ! felelt Ő. Kis Mariám oda benn mind el szokta azon papírokat tenni, s bizonyos vagyok, hogy azokat át fogja engedni. Csakhamar elhozó „a papírokat“, mint nevező, jó éjszakát kivánt nyájasan, s bennünket azután elhagyott. Kezembe vevém kandisággal a dalokat ,s minél tovább olvastam, annál élénkebben vonzónak. Mind majd kevésbbé, majd többet hasonlítanak azokhoz, miket énekelt, mindegyike fogékony kedélyt s igaz, meghitt érzelmet tanúsított, egyszerű, mesterkéletlen szavakban. — Útitársam már rég az ágyat kereste, s az egész este rendkívül csendes volt. E tüneménynek szintúgy örültem, mint csudálkoztam fölötte, mert találkozásunk óta ma először nem hangzott szobánk trillák és futásoktól (roulade), bravour áriák s végetlen recitativoktól. A nyugalom és biztosság egy értelmével, melly már régóta idegen volt előttem, le is feküdtem, de alig aludtam egy kissé, midőn folytonos kiáltozás által felébredek. — Az istenért! mi baj? kérdezem , ki akarok az ágyból ugrani. — Semmi, semmi! Csak ne ijedjen meg! hangzott át a francziától. Hanem, kedves barátom, mégis szörnyűség , milly erősen alszik ön. — De hát a világért, ugyan mit akar, hogy ez órában tegyek ? Kérdezem türelmetlenül, mert bosszúságomat nem tudom visszatartani. — Igen, most haragszik ön, kiáltozásomért, s valóban joga is van ahhoz, felelt engesztelő hangon, de ugyan, mihez foghattam volna? Mindent, mi csak lehető volt, megkisérték, hogy önt szép módjával felkeltsem. Elsőben köhögtem, mintha mellfájásom volna — hiába ön semmi jelét sem ad a részvétnek. Aztán a székeket mozgatom az ágy előtt — de ön meg sem mocczant! Azután az egész cavatinát énekeltem el Luciából, mellyet ön olly igen szeret: Soffriva nel piante, languiva nel dolore — de a legkisebb tapsot sem nyertem, mi maradt tehát még meg számomra? E naiv mentségnél ugyan nem állhattam meg a nevetést, de megjegyzem mégis, hogy nem látom miért volt szükséges engem felkölteni. — Igen, hisz épen ez a baj! Nekem van erre leginkább szükségem, mert az egész éjjel itt fekszem a nélkül, hogy szememet betehetném. Valami okosat kell önnel beszélnem. Hidje el ez a bájos lány, ez a Maria-Grúzia annyira fejemben jár, hogy eszemmel egészen megfutott. Megigézte véremet, s mintha az éj végét sem akarná érni, alig várhatom a pillanatot, mellyben őt holnap reggel ismét láthatom. — S ezt nevezi ön valami okosnak ? szakasztom félbe szóhalmazát. Nem kedves lovag higyje el, hogy szintúgy önre mint rám nézve semmi nem volna oktalanabb, mintha erről beszélnénk. Azért egy szót sem pazarlok reá többet, — jó éjszakát — s remélem, hogy példámat fogja követni. — Öh nem dobog keblében emberi szív! szavalta Franczia. Lehetlen, hogy én igazi keresztény! Csak mondja meg, melly esztendőben hozatott be a keresztény vallás azon hyperborei országba, mellyből származik ? — 830 ban felelém nyugodtan s az ágyban megfordulék, hogy elalugjam. Azonban elhatározom magamban, másnap reggel mindent elkövetni ifjú Francziám miatt, hogy minél előbb eljöhessünk. (Vége a jövő számban.) Rem a. XV. Lajos életéből. XV. Lajos kormánya alatt Maupeau korlátnok aljas magaviselete által, a nemzettel meggyűlölteté magát. A király minden zsarolások daczára a közpénztárt kiürülve találván, megkérdé herczeg Bisont, mikép lehetne kevés idő alatt, kevés nyomás nélkül a pénztárba jövedelmet hajtani. — Ha szabad szivemből szólni, mond Bison, mondok fölségednek egy tervet, miáltal egyetlen nap alatt három millió tallért lehetne bevenni, s ekkép hogy a tolongó nép egymás hátán adná adományait a közpénztárba. Ez ajánlat a király figyelmét magára vonta. Hevesen sürgette a herczeget, hogy azt mielőbb tartózkodás nélkül tudassa vele, mint megbecsülhetlen titkot. — Síre! mondá Bison , az ország valamellyik terére emeltessen egy nagy bitófát. Hirdetéssé ki országszerte, hogy ennyi s ennyi idő múlva Maupeau herczeg fog rá köttetni, s minden nézőtől csak egy tallért vegyen. Roszul számitnék, ha illy speculátió a bibornokot aláírás útján felakasztani, több mint 3 milliót nem hajtana be. Nagy Fridrik a XV. Lajos kormányát gúnyolódólag a 3 szoknya kormánynak nevezte. Chateauroux herczegnő volt az első szoknya-kormány, marquise Pompadour a második s Dubarry grófnő a harmadik. A király mindig örvendett, ha valaki helyette átvette a korona terheit. Róla mondá egy elménet: „a jó királyok közt, legroszabb volt.“ Fontos ügyben egykor tanácsot gyűjtött. A tanácskozmány az ország legfőbb ügyei felett mindig komolyabb lett. A tanácsnokok már kifáradtak véleményök előadásában , mellyre különösen ügyeltek, mert a király igen gondolkodónak látszék, miből gyaniták, mennyire szivén hordozza az ügyet. Végre mindnyájan elhallgattak, meghallani döntő szózatát. Kevés gondolkodás után felkiált: — Igen igen megtaláltam ! Mindenki figyelt, mit talált meg. — Igen igen Brissardnak hívják Brisaardnak! E volt ugyanis egy vadász neve, mellyet ő elfeledett , s mellyre gondolt a tanácskozmány alatt. Lajos udvaronczai egyike E qu e v i 11 - nek, sajátságos betegsége volt. A király mindennap tudakozódott hogy léte iránt. Ezenben a beteg lábbadozni kezdett. Nagy betegen a királyhoz vergődik, s figyelméért köszönetet mond. — Nincs miért édes Equevilly, mond a király, az ön betegsége olly nevezetes volt, hogy föltevém magamban mihelyt meghalt, felbontatni önt. Egykor szemlét tartott gránátosai felett. Kísérői közt vala az angol követ is. Egy gránátos előtt, kinek arcza sebekkel összevágva volt, megáll, s az angolnak igy szól: — Ismerje el követ ur, hogy ez embereknek arczokról olvashatni, hogy Európa legvitézebb csapatai. 35