Pesti Hírlap, 1879. január (1. évfolyam, 1-30. szám)

1879-01-16 / 15. szám

Budapest, 1879. 16. szám. Csütörtök, jan. 16. Előfizetési árak: Hirdetések: Egész — kr. ^ a Budapest,, nádor-ntoia 7. Ii„ milln ^zleménTintend» | *­­•'v'V •- v Bérmentetlen levelek csakis­ — Sr*2 POLITIKAI NAPILAT^p' MAP TÁP I á T m 7 v a I A lt d. a. az ásvány gyűjtemény; vasárnapon Orsz. képzőművészeti társulat tárlata (Su- megtekinthető. Közvágóhíd a Soroksár im a r i A n LAi IMI VALurv. d. e. 1001-ig fölváltva a gyűjtemények gázát, saját­ ház.) Magyar tudományos ut végén a­ vám mellett. Városházak: a Csütörtök : katholikus: Marczel Nemzeti muzeum. (Muzeum-körut.) valamelyike, a könyvtár pedig 9—1-ig akadémia (Ferenc-József-tér saját­ ház.) régi a városház-téren, az új a Lipót­protestáns . Győző Nyitra: hétfőn d. e. 9—1-ig a képtár , mindennapon. Országos képtár­­.Eszter- Iparmuzeum. (Sugárút,a képzőművészeti utcában 24. az. a.Városi vigadó (redoute)” l . d. u. a régiségek, kedden, csütörtökön házy-féle­ az akadémia palotájában. társulat háza.) Királyi vár és várkert az aldunasoron. állatkert a város» » görögorosz: 70 tanítvány_____s szombaton a term­észettár és a néprajz,____Nyitva: vasárn., szerd. é8 pent. 9—1-ig. Budán, az udvar távollétében mindig ligetben. ______________________ Nemzeti iskola. Törvényhozóink 1848-ban és 1868-ban egy végzetes tévedésnek estek áldozatul. „Adjunk szabadságot és teljes jogegyenlősé­get a nemzetiségeknek, és hálásak, magya­rok lesznek érte“ — volt Kossuth jelszava 1848-ban, és e jelszavának végrehajtására válaszul kapta a szerb pártü­tést és horvát lázadást. „Ne kényszeresük a nemzetisége­ket a magyar nyelv elsajátítására, és meg fogják azt tanulni saját érdekökben“, — így okoskodtak 1868-ban törvényhozóink, élükön az emelkedett szellemű Eötvössel. Csináltak nemzetiségi törvényt, melynek nincs párja a világon, és csináltak népoktatás­t, melynek nem is lesz joha. És a válasz, melyet túlli­­berális alkotásaikra kaptak, volt a nemzeti­ségi izgatás, mely soha oly szenvedélylyel nem garázdálkodott, mint ez új korszakban; és az a — minden szónoklatnál, minden okos­kodásnál ékesszólóbb — tény, hogy Magyar­­ország 5—6000 népiskolájában a magyar nyelvet még vendégként sem ismerik. Kü­lföldi ember, — legyen német vagy orosz, angol vagy francia — ha azt mond­ják neki, hogy Magyarországon vannak tör­vényhatóságok, melyeknek hivatalos nyelve nem az államé, hogy vannak egyházak, me­lyek ügyei idegen nyelven intéztetnek s van­nak ezrével iskolák, melyekben az állam nyelvét csak hitből ismerik, — nem fogja elhinni e képtelenségeket. Ha pedig meggyőződik róla, hogy e képtelenségek valóban léteznek, és pedig lé­teznek nem egy idegen, abszolút hatalom pa­rancsszava, erőszakoskodása folytán, hanem léteznek a nemzet kilenc-tizedrészben szüle­tett magyarokból álló képviseletének és sa­ját kebeléből vett kormányának önkénytes, senki által rájok nem kényszeritett akarata következtében : — akkor az idegen, ki a mű­veit nyugaton tapasztalta, hogy mily eszkö­zökkel épitik fel a nemzetek saját sorsuk palotáját, — mire ámulatát kiheverte, aka­ratlanul is azon kérdésre fog fakadni: váj­jon van e életképessége, van-e jövője a ma­gyarnak ? Van-e jövője azon nemzetnek, mely a jelenben, midőn egész Európában, a Szaj­nától a Volgáig a nemzetiségi eszme uralko­dik a népek életén s az egyes fajok ez esz­me zászlaja alatt küzdenek a létért, zsebre­­tett kézzel, keleti indolenciával nézi ellenfe­leinek lázas buzgalmú törekvéseit, maga pe­dig elmulaszt mindent, a­mit nemzetisége s ezáltal létele biztosítására tehetne ? És ez indolencia egyaránt bűne a kor­,­mánynak, törvényhozásnak és a társadalom­nak. Az igaz magyar, ki a nemzetiségi esz­me mai korszakában átlátja a magyar nem­zetiség erőteljes kifejtésének szükségét, min­dennap, a köz- és magánélet minden ágában fájdalmasan tapasztalja azt a vétkes közönyt, melylyel a magyar társadalom legdrágább kincse, nemzetisége iránt viseltetik. Mikor fog végre öntudatra ébredni ? Az ébredésnek egy örvendetes jele a törvényjavaslat, melyet a kormány a magyar nyelvnek a népiskolákban leendő taníttatásá­ról készített. Ha igaz, hogy az iskola böl­csője a jövendőnek, akkor csakugyan benne kell megkezdeni a törvényes intézkedések so­rát. Az iskolát kell nemzetivé tenni, hogy azzá legyen a társadalom, és ha ez, ha a magyar közönség, mely maga germanizálja leghathatósab­­ban az országot, nem teljesíti köteles­ségét,­­ legalább ne hivatkozhassék vétkes közönyének mentségéül a kormány és tör­vényhozás példájára. Üdvözöljük a törvényjavaslatot, bár nem értünk vele mindenben egyet. Sokaljuk a hat esztendőnyi időt, melyet a magyarul nem tudó néptanítóknak a nyelv elsajátítására en­ged. De azért elismerjük, hogy e — külföldi példákhoz mérten — túlkíméletes eljárás in­dokolható. Ily gyöngéd, liberális eljárással­ szemben a részakarat sem fakadhat pa­naszra. Szeretnék a határidőt, mely alatt a magyar nyelv a törvényjavaslat értelmében az ország összes népiskoláiban taníttatni fog, megrövidíteni, de ha a törvényhozás többsége azt magáévá tenné, az efölötti vita egy per­cig se késleltesse a törvény meghozatalát. Hol állanánk ma, ha 1868-ban, midőn nép­oktatásunk ügyét szabályoztuk, kimondatott volna az, amit e törvényjavaslat rendel? ! Üdvözöljük a kormányt a téren, melyre lépett, s melyen — szemben a magyar tár­sadalom ázsiai indolenciájával — némi bá­torság kellett a kezdeményezéshez. És remél­jük, hogy a javaslat, melylyel a jelen tör­vényhozói nemzedék a múltnak egy mulasz­tását teszi jóvá és a jelennek egy kötelessé­gét teljesíti a jövő iránt, az összes pártok által, egyhangúlag fog törvényerőre emel­tetni. Mint nekünk szécsből jelentik, holnapután ő felsége elnöklete alatt közös , mégis mi ez a tény ahhoz képest, melyet a külön hölgyek számára fenn­tartott társalgó­teremben találni. (El ne fe­lejtsük, hogy az urak számára szintén van külön társalgó, továbbá dohányzó terem, va­lamint még egy nagy társalgó-terem nők és férfiak számára közösen). Meg kell említenem a női társalgó-terem e bútorozási s berendezési remekmű egy sa­játságos, igazán francia leleményességü­k öt­letét.“ E terem ugyanis földszint van, s az operatőrre szolgálnak ablakai, mely tér tud­valevőleg Pária legélénkebb helyeinek egyike. Hogy a fogadó női lakói a­nélkül, hogy az ablakból kinézzenek, anélkül tehát, hogy őket lássák, a tér folyton változó képeiben gyönyörködhessenek, a terem másik egész hosszoldala az ablakokkal szemben, egy óriási tükörből áll, s a dámáknak tehát egyebet sem kell tenni, mint kényel­mes bársonydiványokról betekinteni e reflex­tükörbe, s mindent láthatnak, mi a világ legszebb terén történik. Ez azután, csak­ugyan a kényelem non plus ultrája. Hogy e teremben zongorákéig vannak, s zeneda­rabok bőviben, azt ilyesmi után említeni sem merem. Hat számunk 8 oldalt tartalmaz. A­­PESTI HÍRLAPI TARCAIX Párisi képek. (1878-iki úti naplómból.) (A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája.) II. De térjünk vissza a prózaibb adatok­hoz. Hiszen ezek képesek leginkább, minden magyarázat nélkül is, megmutatni e hatalmas intézet (mert ennek kell nevezni) nagyszerű arányá­t. A „Cour d'Honneur“-től balra helyezték el mindama hivatalok és helyek, melyekre az utazónak legsűrűbben van szüksége, még pe­dig a „főkapus páholya“ a posta-, a táviró­­helyiség, a pénztár, a pénzváltó helyiség, az idegenek általános elfogadó­terme, végre a szállóház, külön hordárainak és azonfelül a tolmácsok és vezetők gyülekező szobái. Mind­ez földszinten. Ugyancsak földszinten jobbra van : a nagy iroda, hol a fogadó lakosai szá­mára kiszolgáltatják Páris összes színházaira a külön számukra fenntartott jegyeket (va­lóban csekély ráfizetéssel), továbbá egy tágas s fényes úgynevezett „café-diván“ kitűnő berendezéssel , számos biliárdasz­­tallal stb., végre a boulevardról jővő földszint az állam által külön berendezett dohány- és szivaráruló helyiséget találni. (Franciaországban tudvalevőleg, úgy mint nálunk, a dohány monopólium dívik.) A nagy udvarból néhány lépcső vezet a földszinti „perron-ra,“ szemben a főbejárat­tal, melynek mindkét oldalán tehát két „ascenseur“ (emelő­gép) emeli föl az utaso­kat a kívánt emeletig. Az emelő­gépek reg­geli 6 órától éjfél utáni 1 óráig működnek naponkint, s napjában körül­belül 300—400- szor járnak föl s alá. A perron­ról egyenesen jutunk az o­l­­v­a­s­ó-terembe s a társáig­ó­ te­rembe. Az olvasó terem fényre nézve páratlan. Nem tagadom, hogy ez­­ az étterem lepett meg leginkább. Egy óriási terem ez, mely bátran beillenék báli-teremnek is Fé­nyes csillárok (számra négy), köröskörül bársony kerevetek, a terem középrészét el­foglalva négy hatalmas olvasóasztal, elborítva Franciaország s a szomszéd országok legol­vasottabb lapjaival, s azonkívül lapokkal a világ minden részéből. Mindkét oldalról hét óriási ablakon át esik a világosság.

Next