Pesti Hírlap, 1879. november (1. évfolyam, 301-330. szám)

1879-11-01 / 301. szám

Budapest, 1879. 301. szám. Szombat, november ). Elő­zetési árak: Egész évre 14 frt — kr. Félévre . 7 „ — 1 Negyedévre S „ 50 „ Egy hóra . 1 „ 20 „ Egyes szám 4 kr. Kiadó hivatal: Budapest, nádor-utona 7. hova az előfizetések és a lap létkérdésére vonatkozó felszó­lamlások intézendflv UPTAfi Szombat f Katholikus Mindszent­­i protestáns : Hilárius •­ s Görögorosz: Arteniua POLITIKAI NAPILAP, LÁTNIVALÓK. I­nteased­ museum. (Mazowm-koms.) Nyitva: d. e. 9—1 óráig, hétfőn és­­ csütörtökön a természet- és néprajzi­ tár: k­­­edden pénteken az ásványtár: szerdán és szombaton a Képtár ; vasárnapoton d. e. 10—1-ig fölváltva a gyűjtemények valamelyike; a könyvtár pedig minden hétköznapon 9—1-ig. — Omágon képtár (Eszterházy-féle) az akad. palotájában. Nyitva : vasáru.. szerd és pént. 9—1-isr. — Or­a. képsoművét*at. társulat tárlata. (Su­gárút, saját-ház.) — Magyar tudományos akadémia. (Ferenc-József-tófi saját-ház.) — Iparmuzeum. (Sugárút, a képzőművészeti társulat háza. — Királyi vár és várkert Budán, az udvar távollétében mindig megtöki­nhető. — Közvagokra a soroksár ut végén a vám mel­ett. — Városház , régi a városház-téren , azs­aj a Lipót­ utcában 24. sz. a. — Zámosi vigadó (redoute) az aldunasoron. — Állatkert a város­ligetben. _________________ Hirdetések : * kisdí­vatalban tó­tatnak fal. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor-utcza 7. I. em., 5. ajtó. kova a lap szellemi réezét illeti minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak is­mert keséktől fogadtatnak el. Késiratok vissza nem adatnak. A mai szám tartalma: Blaháné dala. — Politikai hírek. — Az osztrákok tisz­­telt háza. — Politikai szemle. — A tisztelt házból. — Főv. ügyek. — Tud. és irod. — A volt külügyminiszter mnskulánuma. — Abd-el-Kader. — Lececq legújabb ope­rája. — Bolond apróságok. — Táviratok. — Legújabb. — Napi hírek. — Közg. hirek. — Szinh. és mulats. — Vízállás. — A bpesti áru- és értéktőzsde. — Tárca: Álom a szemfödő alatt. — A mellékleten: Hallottak napján. — A meghalt gyermek. — Jupiter a világ óriása. — Regény. A vörös jezsuita. (Folyt) —Vegyes.­­ Hirdetések. Blaháné dala. „Szegény világtalan vagyok,“ énekli gyö­nyörűn a szép Bakkacscso, ki nem más, mint a százszorszép Blaháné a népszínházban, s a kö­zönség hallgatja szemmel, füllel; pedig Blaháné nem miniszter, azért hát nem is világtalan. De ha Szapáry gróf, a képviselőházban budget nótá­­ját fújja szegény, amely úgy hangzik mint a szentiványi ének, akkor a koldusok kara, mely a nemzetet képviseli, utána veti méltán: „sze­gény világtalan vagy“. De mire nem jó, ha a pénzügyminiszter vak? Arra, hogy nem látja maga körül a nyomort, nem veszi észre még a maga nyomo­rúságát sem. Pedig milyen szegény pénzügymi­niszter az a Szapáry, hozzá fogható pénzügy­miniszter még nem ült a második piros karszékben jobbra. Krisztus úrnak a hegyi beszédben róla mondja, hogy boldog. Tarisznyájában csenge­nek ugyan a másoktól kikoldult frankok, de beszédében alig konganak a másoktól kölcsön­zött eszmék. Az adókat felemelni minden adó alá eső tárgynál, direkte és indirekte­s az államjószágokat eladni, olyan eszme, mely min­den adóvégrehajtó fejében megszülethetik, csak­hogy ez már nem kolduspolitika többé, hanem rablópolitika. Egy gondolatot Széll Kálmántól csípett el Szapáry, ezt is a legroszabbat, a magyar föld­­tehermentesítési és szőlőváltsági papírok törlesz­tésének megszüntetését s rögtön meg is mutatta rajta finánc kapacitását, mert a feleségének tíz­ezer forintnyi ilyen papírjait a miniszteri reme­kelés előtt való napon eladta a régi áron Wai­­tzenkorn pénzváltónak 8 igy nyert 200, mond kétszáz forintot, mit a magasabb pénzügyi poli­tikába be nem avatott zsidó úr vesztett. Ki ké­telkednék ily próba után a miniszter pénzügyi geniejében és ki ne tartana velünk, ha azt mondjuk, hogy ez valóságos kolduspolitika. „Vak emberrel nem jó találkozni“ mondá a babonás szabó s tiz bajochit adna érte, ha nem találkozott volna a vak koldussal. „Adja ide kérem azt a tiz bajochit és én megmentem önt ettől a szerencsétlenségtől“ mondá a koldus s mikor az alamizsnát zsebre vágta, kijelenté, hogy lát, ettől az embertől tanulhatta Szapáry a pénzügyminiszterséget s Waitzenkorn uram kétszáz forintja sirathatja, hogy vakkal talál­kozott. Hanem azért mégis igaz marad, hogy vak emberrel találkozni szerencsétlenség s mi beis­merjük, hogy Magyarországra nézve szerencsét­lenség oly pénzügyminiszter, ki nem látja vilá­gos nappal, hogy milyen állapotban van kö­rülötte a nemzet. Hát lehet még rajtunk nyúzni ? Hát fizet­hetünk mi még több adókat, mintsem fizetünk? Hát lehet még drágábbá tenni a fogyasztást, még nehezíteni a forgalmat, még apasztani a keresetet ? Nem elegen buktak már meg hat év óta és nem elegen vannak a bukás szélén ? Az államnak feladata vermet ásni a polgárok lába alá s őket belelökni ? Képzelhető állam, mely abból él, hogy szegény polgárainak vagyonát elexequálja ? Ilyen csak nálunk lehetséges. Csak rajtunk magyarokon eshetik meg, hogy a honi kormány minden esztendőben fölemeli az adókat s uj adónemeket vet ki a polgárokra a­nélkül, hogy az államháztartásban az egyensúlyt helyreállí­taná, hanem hogy tributumot fizessen Bécsbe s a német hadseregre, meg a délszláv Boszniára és Horvátországra elköltse a magyarok keserves filléreit. Mi fizessünk úti és hídvámokat, hogy Boszniában építsenek kőutakat és vashidakat, mikor idehaza hat ökörrel le­­het gyakran kimozdulni a faluból. Csak nálunk lehetséges, hogy mikor az egész országban rész a termés, az urak nem tudják miből fizetni adósságaiknak kamatait, a föld népe nem tud miből élni tavaszig, a fővárosban a drágaság ínséggel fenyegeti a munkás néposztályt, mikor kereset nem nyílik sehol : a pénzügyminiszter felemeli a kere­seti adót. És a parlament azt megszavazza ? A többség élje­zett a fináncprogrammnak. A szabadelvű pártnak tetszett a koldusnóta, ha nem Blaháné énekelte is, hanem Szapáry. Hej, csak énekeljen nekünk inkább Bla­háné sokszor és szépen, jól esik azt nekünk olykor meghallgatni gondűzőnek, bnfelejtezőnek. Az uralkodónak Fiilippovicshoz, a prágai vezénylő tábornokhoz intézett következő kéz­iratát közli a hivatalos lap mai száma : „Kedves báró Fillippovics táborszernagy ! Pár nap múlva ötvenedik szolgálat­ évét fogja Ön betölteni! Szivemből örvendek és szerencsét kivánok Önnek, hogy a Mindenható ez ünnepet a legfon­tosabb állások egyikén, tetterejének teljében en­gedte megérnie ; de szerencsét kivánok főleg ah­hoz, hogy épen a közelmúltban, félszázéves ju­bileumának mintegy előestéjén, alkalma nyílt odaadásának és akaraterejének legszebb bizonyí­tékait szolgáltatnia és oly hadi tényeket végez­nie, melyekkel érdemeket Személyem és birodal-­ mai imaiunk 12 oldalt tartalmaz. A PESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Álom a szemfödő alatt — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Az őszi szél oly panaszos sirámmal zug végig az elhagyott kis falusi temetőn, mint ha mind azt a gyászt, melyet egykor az itt porladó szivek szenvedtek, el akarná zokogni. A puszta sirok felett zörög a száraz haraszt, míg az ol­vadt dértől nedves füvön, mintha most egyszerre mind ama hervasztó könny ott csillogna, amit már e hantokra hullattak. E temetőt nem hiszítik fényes emlékekek, de a csipkerózsa-bokrok, vagy a korhadt kis keresztek alatt épp oly csendesen pihennek a halottak, mintha márvány őrizné álmaikat. A sírkert egyik szögletében egy cserfa áll az árok­part felett; társai a közeli hegyen da­colnak a viharokkal, ez az egy talán azért száll le a völgybe, hogy azt a jeltelen kis sirt őrizze, mely ott domborul tövénél. A síron nincs emlékkő, de egy bokor sás­­levelü liliom van mellé ültetve, és csillogó arany­­betűk helyett, e kék kelyhü írisz tartja fel vi­rágaival a sírban nyugvó nevét, ama kék szemű szép ifjú leányét, kit szintén írisznek nevezett az, ki e virágot sírjára ültette. És az irisz-bokor dúsan hajt, s kora ta­­vaszszal az egész temetőn leg­elsőbben nyilik rajta a virág, mert még puszta minden, midőn a kékliliom már feltárja kelyhét a kék ég felé, mintha csak a lenn alvó szép leány nyitná fel kék szemeit s tekintene kérdőleg az égre, — ott vagy már? jöhetek ? vagy még várjak ? — De válasz nem jön az égből s az Írisz kék vi­rága elhervad a síron és a sírban nyugvó írisz újra behunyja kék szemeit tavaszig .... Hanem most a virágtalan virág sás­ levelei szomorún reszketnek az ősz halált hozó lehelle­­tétől. Az ég is be van borulva, a sötét felhők gyász­fátyolként borítják el. A leveleiktől megfosz­tott bokrok mint a rongyos gyermekek oly kí­nosan dideregnek , az akác könyörgő kezekként jajgatva tördeli puszta, tüskés ágait. Az agg cserfa megőrizte dús lombozatát, de azért ő is mély zúgással vesz részt a szél búbánatá­­ban, mely pedig most hatalmas viharrá erő­södve, oly végtelen keservvel bömböl végig az elhagyott kis temetőn, mintha az őszi elmúlás­nak haldokló hörgése és kínos vívódása is benne volna hangjában. Itt fenn minden gyászos, vigasztalan, de lenn a sír mélyén a fehér szemfödő alatt nyugvó leány fényes álmot álmodik. Álmodik arról, kit szeretett, kinek már gyermekkorában el volt jegyezve, s ki iránt szivében a bámulat és szeretet együtt nőtt fel vele. De a büszke ifjú nagyobb célokat tűzött lelke elé, mint egy kis falusi leány szerelme, és az agg cserfa tavasz alkonyokon, ha sötét lombjai alatt megpihentek a jegyesek, gyakran hallotta midőn az ifjú rajongva szólt kedveséhez : — Én az összes emberiségben szeretlek téged! — És én az összes emberiséget benned sze­retem ! — susogta a leány. — Te gyermek vagy, írisz, és nem tudod mennyi nyomor van a világon; de nekem a szivem fáj, ha látom embertársaim szenvedését! — Az én szivem a te borús arcod lát­tára is szenved, — sohajtá a leány s kék sze­mei könnyektől csillogtak. Majd meg a sirok közt suttogó szellő hal­lotta meg, midőn az ifjú lángoló lelkesültséggel szólt: — Nem, nem tudnék boldog lenni, mig annyi embertársam boldogtalan! Ha letörülöm a szenvedők könnyeit, felemelem a lesujtottakat, világosságot gyújtok a tévelygőknek s megva­lósítom az emberek közt a boldogság álmát, ak­kor — akkor visszatérek hozzád, írisz. — És nekem addig is a te boldoságod lesz egyetlen álmom. És utolszor is kijöttek a temetőbe, itt bú­csúztak el egymástól. Az ég kéken borult felé­jük, midőn az ifjú büszkén tekintve fel s ra­jongva szólt: — Én az egész emberiségért élek! — És én meghalok egyedül értted, — re­begte a leány. _____Az ifjú távozott a nagy világba s a kék

Next