Pesti Hírlap, 1880. június (2. évfolyam, 150-179. szám)

1880-06-03 / 152. szám

2 Ismeretlen adatok az utolsó orosz-török háborúból. Irta: mikl­ós nagyherceg. A W. Alig Ztg. nagyfontosságu felfedezést tett. Mai számában írja, hogy a kiválóan érde­kes hadtörténeti rajzokat, melyek az Adam-féle „Revue“ legközelebbi füzetében jelentek meg s melyekből két nap óta lapunk is közölt mutatvá­­ványokat, senki más nem írta, mint maga a háború egyik fő alakja, a győzelmes orosz csa­patok fővezére, Miklós nagyherceg. E körülmény csak növeli a cikkek általá­nos érdekét s érthetővé teszi azt a pontos érte­­sültséget, tájékozottságot, melyet a cikkek név­telen szerzője a hadjárat politikai háttere és hadászati részletei körül tanusít. Ezúttal a cikksorozat legérdekesb fejezetét a „Plevnai drámai" címűt közöljük, és pedig — hogy a szerző írói egyénisége minél is jobban felismerhető legyen — szó szerint. „Eljutottunk a hadjárat legdrámaibb részéhez. Ezért tárgyalni fogunk néhány részletekbe menő kérdést, me­lyek megfejteni fogják, mikép sikerült Os­man pasá­nak Plevnát megszállani s ez eseménynek mily vissza­hatása volt a háború további folyamára. E célból pár héttel vissza kell mennünk, s a történtek elbeszélését oly időpontból kezdjük meg, mikor az orosz főhadi­szállás még Ploiestiben volt. A táborkar akkor fejezte be nyakrafőre a hadi­terv kidolgozását. A diplomáciai értekezletek, miket Gorcsakov herceg Suwalov gróffal folytatott, gyakran hatal­mas, sőt ártalmas befolyást gyakoroltak a katonai kombinációkra. Álljon itt egy példa. Május utolsó napjaiban Ignatiev tábornok, ki Gorcsakow hg. mér­séklő befolyását minden erejével ellensúlyozni iparkodott, jelentkezett a nagyherceg főparancsnoknál s egy levelet nyújtott át neki, melyet ő és akkor kapott Konstanti­nápolyból. „A brit kormány — írták a portánál alkal­mazott orosz exnagykövetnek abban — Törökországot értesíté, hogy létezik egy közte s az orosz kormány közt kötött konvenció, mely szerint Oroszország lemond a Balkán átlépéséről s katonai műveleteit Bolgárországon túl nem fogja kiterjeszteni.“ E levél fontossága érthető. Ha valót mond, akkor Törökország nem kénytelen a Balkán szorosokat megerősíteni, s összes csapaterejét a Duna védelmére pontosíthatja össze. A nagyherceg rögtön meghozatta a kancellártól az utasítás másolatát, melyet május 18-ikán Suvalov gróf kapott, s melyből kiderült, hogy Oroszország kötelezve van Konstantinápoly­t­s a Balkánt kihagyni a játékból. A nagyherceg legott felszólitó N­e­­­i­d­ono­t egy emlékirat megírására, melyben a cárhoz intézve be­bizonyíttatnék annak a lehetetlensége, hogy a harctér a londoni kabinet kívánsága szerint korlátoztassék. Az emlékiratban utalva lett a borzasztó áldozatokra, melyek­be a háború máris került, továbbá az orosz birodalom helyzetére és történeti missiójára,­­ végül pedig legfő­­kép a nehézségekre, melyekbe az Angliának tett ígé­ret a hadsereget úgy a dunai átkelés, mint az első had­mozdulatok által ejté. Az emlékirat a cárnak átnyujta­­tott s ez csakhamar meggyőződött az Írottak helyessége felől. Már néhány nappal ezelőtt felhívta a cár figyelmét a „Gradnine“ című lap egy hasonló szel­lemben írt cikke annak szükségességére , hogy az angol követelések ellen a legerélyesebben küz­deni kell. A tanács azonnal egybehivatott, melyben Gorcsakow hy,­s a nagyherceg-fővezér heves szemrehá­nyásokkal halmozták el egymást kölcsönösen.­­ A vita azonban végül mégis a nagy­herceg politikájának diadalá­val végződött. Noha a londoni orosz nagykövet már közölte az angol kormánynyal a 18-iki sürgöny tartal­mát, most még­is az határoztatott, hogy a nagykövetnek táviratilag megparancsoltassék, bújna ki bármily ürügy alatt okvetlen korábbi kötelezettségei alól. A sürgönyt maga a nagyherceg fogalmazta, s miután tartalmát a cár jóváhagyta, elküldésével Gorcsa­kows hg­ bízatott meg. Nem tudjuk, mint viselte magát Suvalow gróf, hogy kormányát a Balkán ügyében tett ígéret iránt fedezze; azt sem tudjuk, sikerült-e neki korábbi diplomáciai lépéseinek nyomait elsimítani. Annyi bizonyos, hogy e dolog károsan befolyásolta a katonai akciót s a hadjárat elejét. Gorcsakov hg. június 1-én küldte utolsó utasítá­sát a dunai átkelés előtt Suvalov grófnak, tehát sokkal rövidebb idő alatt, hogysem Törökországnak elég érke­zése maradt volna hadi rendszabályain, stratégiai állásán változtatni és csapatainak egy részét a Balkánhoz ren­delni. Így történt, hogy az oroszok alig érkeztek a folyam jobb partjára, máris az összes török haderővel gyűlt meg a bajuk. Ha e haderő ügyesebben vezényelte­­tik, csatára kényszeríthette volna az invázionális hadse­reget, mely a Dunára támaszkodva ezt a legnagyobb veszélybe dönthette volna. Csakis Abdul Kerim ért­­hetlen lustaságának köszönhetik az oroszok, hogy ma­gukat bizonyos határig összpontosíthatták s a hadállásokat foglalhattak el. A törökök persze, miután a Balkán felől magu­kat biztosítottaknak vélték, azt elmulaszták megerősí­teni. A Sipka-szoros bevétele az oroszoknak ez által vált könynyűvé. Csakhogy e szoros biztos elnyerhetésé­­ért kénytelenek voltak az oroszok lemondani egy egy­idejű támadásról Nikápoly ellen, valamint Plevna meg­szállásról is. Az elbeszélt diplomáciai epizód azonban nem az utolsó volt, hasonló események jelentékenyen hozzá­járultak a plevnai végzetes meglepetésekhez. Az orosz táborkar terve szerint ugyanakkor, mi­dőn az orosz hadsereg Listovnál átlépte a Dunát, a ro­mán hadsereg Lom-Palánkánál tette volna ugyanezt. E kooperáció a nagyherceg és Károly fejedelem közt a legrészletesebben meg volt állapítva. Ez utóbbinak ta­nácsadói ugyan inkább szerették volna, ha a román hadsereg Widdinnél kel át a folyamon, — de a nagy­hercegnek könnyű volt bebizonyítani, mennyire veszedel­mes volna ez úgy a román, mint az orosz részre, amarra, mert kudarc esetén könnyen az o­s­z­t­r­á­k-m­agyar határhoz szoríttatnék, —­emerre, mert győzelmes előre­nyomulás esetén Osmán pasa csapatait az orosz jobb szárny hátába szorítaná. Csakhogy a románok művele­tének legfőbb célja és az volt, hogy Osman pasa W­i­dd­i­n­b­e­n s­e k­ö­t­v­e tartassék. A románok azonban nem teljesítik kötelességü­ket. Mozdulatlanul állapodtak meg Widdinnek átellené­­ben s ezzel Osman pasát azon helyzetbe hozták, hogy útját Plevna felé végrehajthassa. Csak a plevnai lecke után sikerül­ a nagyherceg­nek Károly fejedelmet a francia katonai attaché Gail­lard úr közbenjárására rábirni, hogy a román hadsereg a Dunát átlépje. Ezen szolgálatért, melyet Gaillard ez­redes az orosz hadseregnek tett, a cár őt a Szent- György-renddel diszíté fel. A legfőbb ok, mely a román csapatok mozdula­tait meglassító, az A­u­s­z­t­r­i­a-M­agyarország­tól való félelem volt. Hasonló félelem tette Szerbiát is bárányszeliddé. A Gor­csakow h é,­s a nagy herceg közti antagonizmusnak ez alkalomból is sajnos következményei voltak. Míg ez utóbbi arra számított, hogy a szerbek Osman basát Widdinben lekötni segítik, addig az előbbi megtett mindent, hogy a szerbek — hiven a cár által Reich­­stadtban elvállalt kötelezettséghez — a puskát lábhoz téve, a határnál állva maradjanak. Az okok között, melyek lehetségessé tették Osman pasának, hogy Plevnába elérkezzék, a véletlen is nagy szerepet játszott. Krüdener tábornok átkelését a Duna jobb partjára egy hatalmas zivatar két napon át­­ hátráltatta. E vihar elvonta ugyanis a hidat, melyet a csapatok számára egy nappal hamarabb vertek. Gurko tábornok Tirnovába érkezve, ott nem ma­radhatott meg sokáig, fel kellett használnia az általá­nos rémületet, hogy a Sipkát birtokába kerítse, mielőtt a törököknek idejük marad ott magukat elsáncolni. Ha a Sipka egyszer meg van erősítve, akkor az átkelés a Balkánon csaknem lehetetlen. Az oroszoknak kedvezett a szerencse: a törökök valószínűleg bízva Suwalov ígéretében, mit az angol kormánynak tett, elmulaszták e­­csodálatra méltó gátat , melyet a természet az ő védelmükre emelt erőditvényekkel hatalmassá ten­­ni. Mi sem bizonyít jobban a mellett , hogy a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A magyar emigránsok Londonban. (Töredékek egy rokkant naplójából.) A „Pest­i Hirlap“ eredeti tárcája. Mondhatom, nem örömest mentem London­ba. Viktória királynő megkoronáztatása alkal­mával ugyan voltam már itt, de akkor bőven el voltam­ látva pénzzel és csak a város elegáns részét láttam. London többi részeit szurtosnak piszkosnak, sárosnak, utcáit szükeknek képzel­tem, szóval fogalmam Londonról az volt, me­lyet regényekből mentettem ; még mindig olyan­nak képzeltem, mint azt Dickens Barnaby Rud­­geban leírja. Az angolokat pedig teszeseknek, mogorváknak, barátságtalanoknak képzeltem, kik­ből még harapó fogóval is alig húzhatni csak egy szót is ki. Utam elég kényelmes volt a „Princess royal“ gőzösön, az idő kedvező volt s én nem kaptam meg a tengeri betegséget, melytől oly sokan irtóznak. Úti társaim közt két angol is volt, egy hajóács és fia. Megszólítottak s azonnal az időről beszéltek. Az angolok társalgása min-­­­dig így kezdődik. Különben mindketten állásuk-­­ hoz képest elég műveltek voltak. Később az­­ apa fiával fuvolán kezdett játszani valami­­ régi indulót, talán még a fekete Cumberland­­ idejéből. Az angolok lehetnek zenekedvelők, de­­ e két zenésznél azonnal észrevettem, hogy ze- í­nére való hallásuk nincs. A darab, melyet ját­­­­szottak, nem volt hosszabb 12 ütemnél, s jó­­ egy óráig mindig ugyanazt játszották. A fiú­­ mindig legalább egy vagy másodfél ütemmel , apja mögött maradt, hasztalanul jelezte az öreg az ütemeket lábával, fia csak nem tudta őt­­ utolérni. Más napon elutazásom után este a Them­­sébe érkeztünk. A hajó néhány percig Wool­­wichnál megállott, mivel a vámtisztek jöttek a málhákat megvizsgálni. Midőn bőröndömhöz ju­tottak, egyike kérdé, van-e valami megvámolni valóm, előmutatom neki kivándorlási útlevele­met, de rá se néztek, midőn azonban értésükre adtam, hogy magyar emigráns vagyok, krétával egy vonást csináltak bőröndömre s odébb áll­tak. Hej gondolom magamban nem ilyenek ám az oderbergi osztrák fináncok. Végre a Saint Catherines dókban kiszál­­lunk. Egy bérkocsis podgyászomat a kocsiba dobta s kérdé, hová akarok szállni. A Sabloniére szállodába vitettem magamat a Leicester squa­­rera. Szirmay Pali ezt ajánlotta nekem. Úti le­velemet a pincérnek adtam, küldené el a rend­őrségre. „Látni“, mond a pincér, „hogy ön szá­raz­földről jön, mivel úti levélről és rendőrség­ről szól. Ezekre itt nincs szükség. Rendőrség itt ugyan van, még­pedig sokkal jobb, a száraz­földinél, de ez csak arra való, hogy a közön­ségnek szolgáljon és azt védje.“ Kérdem, meddig marad a házajtó nyitva, ha későn találnék haza jönni, mert meg akartam légszeszvilágításnál te­kinteni Londont, mikép jöhetek vissza. Azonnal házastó kulcsot adott s mondá, hogy ezzel bár­mikor haza jöhetek. Valóban furcsán éreztem magamat, midőn ezen roppant világvárosban kiléptem az utcára. Szabad voltam, itt senki sem kérdé, ki vagyok, honnét jöttem, meddig maradok. Senki sem gon­dolt velem. De mikép fogok itt megélni? Egész vagyonom egy fél font sterling volt. Midőn haza jöttem a szállodába, b­eáztam s kérdem a pin­­czért, mikép tudhatnám meg Pulszky lakását. Ő azt tudta s felirta, a Petersburg piacén 36-ik szám alatt Bayswater városrészben. Más napon reggel csakugyan el is mentem Pulszkyhoz. Ő még mindig a régi volt, minden szí­vélyesség, előzékenység nélküli ember. „Hogy lehet valaki oly ostoba, hogy a világ legdrágább városába jöjjön lakni ?“ Ezek voltak azon sza­­r­vak, melyei­kel fogadott. Pedig fiatal korunkban egyik legmeghittebb barátom volt. Megtudtam tőle, néhány emigráns barátom lakását, jelesül Nagy Paliét, Simony­ Ernőét, Lővvingerét. Ez utóbbi ép Pulszkyhoz jött pénzért. Pulszky ne­kem is adott tíz fo­ntot, de midőn azt követelte­­ tőlem, hogy Amerikába menjek, kereken ki­­­­mondom neki, hogy biz én nem megyek. Pulszky­­ minden magyart el akart tukmálni Londonból, pedig még akkor a segélyzések a magyar me­nekültek részére elég bőven folytak be. Löwinger elvezetett ismerősömhez. Nagy Palinál találtam Mortort, ki Vass gróffal és For­­net őrnagygyal később Kaliforniába ment és onnét pénzesen jött vissza. Nagy Pali mondá, ne maradjak a Sablom­ére szállodában, hanem fogadjak heti lakást. Az ő lakásával szemben nem rég ürült meg egy harmadik emeleti szoba, hol előbb Grisza lakott. A lakásbér csak fél korona volt hetenkint. A magyar emigránsoknak pedig közel Leicester Squarehoz a Little New­port Streetben volt egy csárdájuk, melyet egy magyar emigráns, Grauer tartott, ide jártunk mindnyájan ebédelni. Minek írjam le az életet, melyet London­ban folytattunk. Azon csekély összeggel, me­lyet Pulszkytól kaptam, alig lehetett tovább, mint legfeljebb három hónapig megélni. Feltet­tem magamban, hogy leckéket fogok adni zon­gorázásban, nyelvekben, rajzolásban. Grauer fogadós az emigráció elől megszö­kött, mert a legtöbben adósak maradtak neki az étkezésért. Ekkor kezdődött csak a sanyarú 1830. junius 3 PESTI HÍRLAP.

Next