Pesti Hírlap, 1880. június (2. évfolyam, 150-179. szám)
1880-06-03 / 152. szám
2 Ismeretlen adatok az utolsó orosz-török háborúból. Irta: miklós nagyherceg. A W. Alig Ztg. nagyfontosságu felfedezést tett. Mai számában írja, hogy a kiválóan érdekes hadtörténeti rajzokat, melyek az Adam-féle „Revue“ legközelebbi füzetében jelentek meg s melyekből két nap óta lapunk is közölt mutatváványokat, senki más nem írta, mint maga a háború egyik fő alakja, a győzelmes orosz csapatok fővezére, Miklós nagyherceg. E körülmény csak növeli a cikkek általános érdekét s érthetővé teszi azt a pontos értesültséget, tájékozottságot, melyet a cikkek névtelen szerzője a hadjárat politikai háttere és hadászati részletei körül tanusít. Ezúttal a cikksorozat legérdekesb fejezetét a „Plevnai drámai" címűt közöljük, és pedig — hogy a szerző írói egyénisége minél is jobban felismerhető legyen — szó szerint. „Eljutottunk a hadjárat legdrámaibb részéhez. Ezért tárgyalni fogunk néhány részletekbe menő kérdést, melyek megfejteni fogják, mikép sikerült Osman pasának Plevnát megszállani s ez eseménynek mily visszahatása volt a háború további folyamára. E célból pár héttel vissza kell mennünk, s a történtek elbeszélését oly időpontból kezdjük meg, mikor az orosz főhadiszállás még Ploiestiben volt. A táborkar akkor fejezte be nyakrafőre a haditerv kidolgozását. A diplomáciai értekezletek, miket Gorcsakov herceg Suwalov gróffal folytatott, gyakran hatalmas, sőt ártalmas befolyást gyakoroltak a katonai kombinációkra. Álljon itt egy példa. Május utolsó napjaiban Ignatiev tábornok, ki Gorcsakow hg. mérséklő befolyását minden erejével ellensúlyozni iparkodott, jelentkezett a nagyherceg főparancsnoknál s egy levelet nyújtott át neki, melyet ő és akkor kapott Konstantinápolyból. „A brit kormány — írták a portánál alkalmazott orosz exnagykövetnek abban — Törökországot értesíté, hogy létezik egy közte s az orosz kormány közt kötött konvenció, mely szerint Oroszország lemond a Balkán átlépéséről s katonai műveleteit Bolgárországon túl nem fogja kiterjeszteni.“ E levél fontossága érthető. Ha valót mond, akkor Törökország nem kénytelen a Balkán szorosokat megerősíteni, s összes csapaterejét a Duna védelmére pontosíthatja össze. A nagyherceg rögtön meghozatta a kancellártól az utasítás másolatát, melyet május 18-ikán Suvalov gróf kapott, s melyből kiderült, hogy Oroszország kötelezve van Konstantinápolyts a Balkánt kihagyni a játékból. A nagyherceg legott felszólitó Neidonot egy emlékirat megírására, melyben a cárhoz intézve bebizonyíttatnék annak a lehetetlensége, hogy a harctér a londoni kabinet kívánsága szerint korlátoztassék. Az emlékiratban utalva lett a borzasztó áldozatokra, melyekbe a háború máris került, továbbá az orosz birodalom helyzetére és történeti missiójára, végül pedig legfőkép a nehézségekre, melyekbe az Angliának tett ígéret a hadsereget úgy a dunai átkelés, mint az első hadmozdulatok által ejté. Az emlékirat a cárnak átnyujtatott s ez csakhamar meggyőződött az Írottak helyessége felől. Már néhány nappal ezelőtt felhívta a cár figyelmét a „Gradnine“ című lap egy hasonló szellemben írt cikke annak szükségességére , hogy az angol követelések ellen a legerélyesebben küzdeni kell. A tanács azonnal egybehivatott, melyben Gorcsakow hy,s a nagyherceg-fővezér heves szemrehányásokkal halmozták el egymást kölcsönösen. A vita azonban végül mégis a nagyherceg politikájának diadalával végződött. Noha a londoni orosz nagykövet már közölte az angol kormánynyal a 18-iki sürgöny tartalmát, most mégis az határoztatott, hogy a nagykövetnek táviratilag megparancsoltassék, bújna ki bármily ürügy alatt okvetlen korábbi kötelezettségei alól. A sürgönyt maga a nagyherceg fogalmazta, s miután tartalmát a cár jóváhagyta, elküldésével Gorcsakows hg bízatott meg. Nem tudjuk, mint viselte magát Suvalow gróf, hogy kormányát a Balkán ügyében tett ígéret iránt fedezze; azt sem tudjuk, sikerült-e neki korábbi diplomáciai lépéseinek nyomait elsimítani. Annyi bizonyos, hogy e dolog károsan befolyásolta a katonai akciót s a hadjárat elejét. Gorcsakov hg. június 1-én küldte utolsó utasítását a dunai átkelés előtt Suvalov grófnak, tehát sokkal rövidebb idő alatt, hogysem Törökországnak elég érkezése maradt volna hadi rendszabályain, stratégiai állásán változtatni és csapatainak egy részét a Balkánhoz rendelni. Így történt, hogy az oroszok alig érkeztek a folyam jobb partjára, máris az összes török haderővel gyűlt meg a bajuk. Ha e haderő ügyesebben vezényeltetik, csatára kényszeríthette volna az invázionális hadsereget, mely a Dunára támaszkodva ezt a legnagyobb veszélybe dönthette volna. Csakis Abdul Kerim érthetlen lustaságának köszönhetik az oroszok, hogy magukat bizonyos határig összpontosíthatták s a hadállásokat foglalhattak el. A törökök persze, miután a Balkán felől magukat biztosítottaknak vélték, azt elmulaszták megerősíteni. A Sipka-szoros bevétele az oroszoknak ez által vált könynyűvé. Csakhogy e szoros biztos elnyerhetéséért kénytelenek voltak az oroszok lemondani egy egyidejű támadásról Nikápoly ellen, valamint Plevna megszállásról is. Az elbeszélt diplomáciai epizód azonban nem az utolsó volt, hasonló események jelentékenyen hozzájárultak a plevnai végzetes meglepetésekhez. Az orosz táborkar terve szerint ugyanakkor, midőn az orosz hadsereg Listovnál átlépte a Dunát, a román hadsereg Lom-Palánkánál tette volna ugyanezt. E kooperáció a nagyherceg és Károly fejedelem közt a legrészletesebben meg volt állapítva. Ez utóbbinak tanácsadói ugyan inkább szerették volna, ha a román hadsereg Widdinnél kel át a folyamon, — de a nagyhercegnek könnyű volt bebizonyítani, mennyire veszedelmes volna ez úgy a román, mint az orosz részre, amarra, mert kudarc esetén könnyen az osztrák-magyar határhoz szoríttatnék, —emerre, mert győzelmes előrenyomulás esetén Osmán pasa csapatait az orosz jobb szárny hátába szorítaná. Csakhogy a románok műveletének legfőbb célja és az volt, hogy Osman pasa Widdinben se kötve tartassék. A románok azonban nem teljesítik kötelességüket. Mozdulatlanul állapodtak meg Widdinnek átellenében s ezzel Osman pasát azon helyzetbe hozták, hogy útját Plevna felé végrehajthassa. Csak a plevnai lecke után sikerül a nagyhercegnek Károly fejedelmet a francia katonai attaché Gaillard úr közbenjárására rábirni, hogy a román hadsereg a Dunát átlépje. Ezen szolgálatért, melyet Gaillard ezredes az orosz hadseregnek tett, a cár őt a Szent- György-renddel diszíté fel. A legfőbb ok, mely a román csapatok mozdulatait meglassító, az Ausztria-Magyarországtól való félelem volt. Hasonló félelem tette Szerbiát is bárányszeliddé. A Gorcsakow h é,s a nagy herceg közti antagonizmusnak ez alkalomból is sajnos következményei voltak. Míg ez utóbbi arra számított, hogy a szerbek Osman basát Widdinben lekötni segítik, addig az előbbi megtett mindent, hogy a szerbek — hiven a cár által Reichstadtban elvállalt kötelezettséghez — a puskát lábhoz téve, a határnál állva maradjanak. Az okok között, melyek lehetségessé tették Osman pasának, hogy Plevnába elérkezzék, a véletlen is nagy szerepet játszott. Krüdener tábornok átkelését a Duna jobb partjára egy hatalmas zivatar két napon át hátráltatta. E vihar elvonta ugyanis a hidat, melyet a csapatok számára egy nappal hamarabb vertek. Gurko tábornok Tirnovába érkezve, ott nem maradhatott meg sokáig, fel kellett használnia az általános rémületet, hogy a Sipkát birtokába kerítse, mielőtt a törököknek idejük marad ott magukat elsáncolni. Ha a Sipka egyszer meg van erősítve, akkor az átkelés a Balkánon csaknem lehetetlen. Az oroszoknak kedvezett a szerencse: a törökök valószínűleg bízva Suwalov ígéretében, mit az angol kormánynak tett, elmulaszták ecsodálatra méltó gátat , melyet a természet az ő védelmükre emelt erőditvényekkel hatalmassá tenni. Mi sem bizonyít jobban a mellett , hogy a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A magyar emigránsok Londonban. (Töredékek egy rokkant naplójából.) A „Pesti Hirlap“ eredeti tárcája. Mondhatom, nem örömest mentem Londonba. Viktória királynő megkoronáztatása alkalmával ugyan voltam már itt, de akkor bőven el voltam látva pénzzel és csak a város elegáns részét láttam. London többi részeit szurtosnak piszkosnak, sárosnak, utcáit szükeknek képzeltem, szóval fogalmam Londonról az volt, melyet regényekből mentettem ; még mindig olyannak képzeltem, mint azt Dickens Barnaby Rudgeban leírja. Az angolokat pedig teszeseknek, mogorváknak, barátságtalanoknak képzeltem, kikből még harapó fogóval is alig húzhatni csak egy szót is ki. Utam elég kényelmes volt a „Princess royal“ gőzösön, az idő kedvező volt s én nem kaptam meg a tengeri betegséget, melytől oly sokan irtóznak. Úti társaim közt két angol is volt, egy hajóács és fia. Megszólítottak s azonnal az időről beszéltek. Az angolok társalgása min-dig így kezdődik. Különben mindketten állásuk- hoz képest elég műveltek voltak. Később az apa fiával fuvolán kezdett játszani valami régi indulót, talán még a fekete Cumberland idejéből. Az angolok lehetnek zenekedvelők, de e két zenésznél azonnal észrevettem, hogy ze- ínére való hallásuk nincs. A darab, melyet játszottak, nem volt hosszabb 12 ütemnél, s jó egy óráig mindig ugyanazt játszották. A fiú mindig legalább egy vagy másodfél ütemmel , apja mögött maradt, hasztalanul jelezte az öreg az ütemeket lábával, fia csak nem tudta őt utolérni. Más napon elutazásom után este a Themsébe érkeztünk. A hajó néhány percig Woolwichnál megállott, mivel a vámtisztek jöttek a málhákat megvizsgálni. Midőn bőröndömhöz jutottak, egyike kérdé, van-e valami megvámolni valóm, előmutatom neki kivándorlási útlevelemet, de rá se néztek, midőn azonban értésükre adtam, hogy magyar emigráns vagyok, krétával egy vonást csináltak bőröndömre s odébb álltak. Hej gondolom magamban nem ilyenek ám az oderbergi osztrák fináncok. Végre a Saint Catherines dókban kiszállunk. Egy bérkocsis podgyászomat a kocsiba dobta s kérdé, hová akarok szállni. A Sabloniére szállodába vitettem magamat a Leicester squarera. Szirmay Pali ezt ajánlotta nekem. Úti levelemet a pincérnek adtam, küldené el a rendőrségre. „Látni“, mond a pincér, „hogy ön szárazföldről jön, mivel úti levélről és rendőrségről szól. Ezekre itt nincs szükség. Rendőrség itt ugyan van, mégpedig sokkal jobb, a szárazföldinél, de ez csak arra való, hogy a közönségnek szolgáljon és azt védje.“ Kérdem, meddig marad a házajtó nyitva, ha későn találnék haza jönni, mert meg akartam légszeszvilágításnál tekinteni Londont, mikép jöhetek vissza. Azonnal házastó kulcsot adott s mondá, hogy ezzel bármikor haza jöhetek. Valóban furcsán éreztem magamat, midőn ezen roppant világvárosban kiléptem az utcára. Szabad voltam, itt senki sem kérdé, ki vagyok, honnét jöttem, meddig maradok. Senki sem gondolt velem. De mikép fogok itt megélni? Egész vagyonom egy fél font sterling volt. Midőn haza jöttem a szállodába, beáztam s kérdem a pinczért, mikép tudhatnám meg Pulszky lakását. Ő azt tudta s felirta, a Petersburg piacén 36-ik szám alatt Bayswater városrészben. Más napon reggel csakugyan el is mentem Pulszkyhoz. Ő még mindig a régi volt, minden szívélyesség, előzékenység nélküli ember. „Hogy lehet valaki oly ostoba, hogy a világ legdrágább városába jöjjön lakni ?“ Ezek voltak azon szarvak, melyeikel fogadott. Pedig fiatal korunkban egyik legmeghittebb barátom volt. Megtudtam tőle, néhány emigráns barátom lakását, jelesül Nagy Paliét, Simony Ernőét, Lővvingerét. Ez utóbbi ép Pulszkyhoz jött pénzért. Pulszky nekem is adott tíz fontot, de midőn azt követelte tőlem, hogy Amerikába menjek, kereken kimondom neki, hogy biz én nem megyek. Pulszky minden magyart el akart tukmálni Londonból, pedig még akkor a segélyzések a magyar menekültek részére elég bőven folytak be. Löwinger elvezetett ismerősömhez. Nagy Palinál találtam Mortort, ki Vass gróffal és Fornet őrnagygyal később Kaliforniába ment és onnét pénzesen jött vissza. Nagy Pali mondá, ne maradjak a Sablomére szállodában, hanem fogadjak heti lakást. Az ő lakásával szemben nem rég ürült meg egy harmadik emeleti szoba, hol előbb Grisza lakott. A lakásbér csak fél korona volt hetenkint. A magyar emigránsoknak pedig közel Leicester Squarehoz a Little Newport Streetben volt egy csárdájuk, melyet egy magyar emigráns, Grauer tartott, ide jártunk mindnyájan ebédelni. Minek írjam le az életet, melyet Londonban folytattunk. Azon csekély összeggel, melyet Pulszkytól kaptam, alig lehetett tovább, mint legfeljebb három hónapig megélni. Feltettem magamban, hogy leckéket fogok adni zongorázásban, nyelvekben, rajzolásban. Grauer fogadós az emigráció elől megszökött, mert a legtöbben adósak maradtak neki az étkezésért. Ekkor kezdődött csak a sanyarú 1830. junius 3 PESTI HÍRLAP.