Pesti Hírlap, 1880. augusztus (2. évfolyam, 211-241. szám)

1880-08-02 / 212. szám

Budapest, 1880. Előfizetési árak • Képes heti melléklettel együtt: Egész évre.........14 frt — kr. Félévre................ 7 „ — „ Negyedévre.... 3 ., 50 „ Egy hóra........... l lf 20 „ Egyen­száma heti melléklet nél­kül helyben 4 kr. Vidéken 6 kr. A képes melléklet klisfin agésa évre 4 frt félévre.......................................... negyedévre . . . . • 1 " Egyes szám ára'» kr. Százalék nem adatik. N­APT­Á­R« Hétfő kithosika: Porgus n prezistáns : Vas. sz. Pét. görögerosa Makriana 11. évf. 212. szám. (éfi2 )_____________Hétfő augusztus 2. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. T. SZÉPIRODALMI KÉPES HETIMELLÉKLETTEL. '^ L­ÁTNIVALÓ­K. Nemzeti múzeum. [Kazerm­ körút.] Nyitja: d. e. 9—1 óráig, hétfőn és csütörtökön a természet- és néprajzi-tár; kedden és pénte­ken az ásványtár; szerdán és szombaton a képtár ; vasárnapokon d. e. 10—1-ig fölváltva s a gyűjteményen valamelyike; a könyv ár pedig minden hétköznapon 9—1-ig. — Országos­­ képtár [Eszterházy-féle] az akadémia palo­­­­tájában. Nyitva : vasárnap, szerdán, és pénte­ken 9- s-ter. — Országos képzőművé­szeti társulat tárlata. [Sugár-út, saját ház.]­­ Magyar tudományos aka­démia. [Ferenc - József-tér saját­ ház.] — Iparmuzeum. [Sagdr­ut, & képzöművé­­szeti társulat háza.] — Királyi Tár­sa várkert Budán, az udvar távollétében min­Szerkesztési iroda : Budapesten, nádor-utca 7 I. em., s­ajtó, hova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő Bérmentetlen levelek csak le­mért kezektől fogadtatnak el. t. Kéziratok vissza nem adata Kiadó hivatal Budapest, nádor­ utca . &*.. Lova az előfizetések és a lap esést' küldésére vonatkozó felezet&xfd­Aso­ intézendők. Hirdetések: % kia­dóhivatalban vétetnek féle dig megtekinthet?. — Kózvágdin­d a ci­roksári­nt végén a vám mellett. — Várcaj bán a régi a városház-téren, az aj a Lipon­­□teában 14. sz. a.­­ Városi vlgáríi [redoute] az aldunasoron — Álatkert városligetben. pr­iHi­zr A mai szám tartalma: Kormánypárt és szélső bal. — Politikai hírek. — Az utazó fejedelmek. — Politikai. — Fővárosi ügyek. — Színház és művészet. — Az angolok harcai. — Calice báró missiója az­­ oláhok közt. — Magyar fürdők fél­ század előtt. Táviratok. —— Napi hírek. — Közgaz­­dasági hirek. — Szinlapok. — Tárca: Irodalmi tárcák. — Regény­csarnok. — Ügyvédi értesitő. — Hirdetések Kormánypárt és szélső bal. Mindinkább világossá válik, hogy Tisza Kálmán csak arra volt jó, a szélső balnak egyengetni útját. Magyarországon már a múlt választások előtt ezt mindenki tudta, érezte, a választások után pedig kézzelfogható lett a vak­nak is, mert a párt, mely a Deákpárt idejében soha többre nem vitte negyven képviselőnél, egyszerre megduplázódott s felvitte nyolcvan szavazatra, vagyis a képviselőház tizedrészéből annak ötöd része jön. Már ekkor nyilván­való volt, hogy ha még egyszer Tisza Kálmán vezeti a választásokat, az eredmény újra ilyen lesz s a háznak fele szélsőbali képviselőkből fog állni. De hát bánja is ezt Tisza Kálmán, csak a na­gyobbik fele legyen az övé, s mamlasz pártjára támaszkodva, még három évig viselhesse a kor­mánybotot. A effajta lelkiismeretlen politikusok mint ő, kik csak személyes érdekeiket hajszol­ják, mindig úgy kormányoznak, hogy utánnok az özönvíz. S nem csoda, ha a szélső bal kerekedik felül, mert az politikai logika, hogy a szélső­ségek találkoznak. A Tisza politikában nincs elv, sem hazafiság, egyedüli tudománya a tak­tika, iránymérve az opportunitás, módszere, mely­­lyel magát az uralomban fenntartja, az udvar és Ausztria iránti szolgai engedékenység. Tisztelem én a konzervativoket, kiknek az udvar iránti engedelmessége leyalitás a legitim dynasztiához és ragaszkodás a monarchikus elvhez, s kiknek politikai dogmájuk, hogy Magyarországnak jó viszonyt kell tartani Ausztriához, mert nélküle megállni képesek nem vagyunk s vele együtt jobban boldogulunk, mint külön : ez nézet dolga s a konzervativok e mellett jó hazafiak és ma­gyarok, többnyire büszke magyar főurak, kik a nemzeti érdeket felfelé is képviselik s akárhány­szor szembeszálltak Bécsben a német centralis­tákkal. De ezek nem opportunisták, hanem igenis merev elv emberei, miglen Tisza Kálmán nem ezt vallja, hanem azt beszéli, hogy a ki­egyezés rész­e jó volna a függetlenség, ha volna, de mivel nincs, — s ekkor a jezsuiták kezei­ket mossák és mosolyognak — hát nem marad más hátra, mint talpát nyalni a német­nek s kiszolgáltatni Bécsnek mindent, a mit tőlünk kíván s rábeszélni a nemzetet, hogy mondjon le és legyen elvtelen rabszolga nép. Ily politika természetesen reakciót szül minden tisztességes ember lelkében, s a nemzet ha látja, hogy a kormány által el vagyunk árulva s a szabadelvű párt által el vagyunk hagyatva, hogy az osztrák azt teszi velünk, a­mit akar, mint ezt hat esztendő óta külpolitikában, belpo­litikában egyaránt tapasztaljuk: igen természe­tes, hogy a­ki elszánja magát, ellene fordul nem­csak Tisza Kálmánnak és zsoldosainak, hanem mindjárt Ausztriának is s a kettőt együtt átkozza. Ha az alku és barátság útján ide jutottunk, igy gondolkozik az egyszerű ember, próbáljuk meg­ más után, ne alkudozzunk, hanem követeljük a teljes­­ önállóságot, a personalis­ uniót, avval sem ve­szíthetünk többet. Hiába beszéli aztán ezeknek a mérsékelt ellenzék, hogy nem Ausztria ám ennek az oka, hanem Tisza Kálmán, nem a kiegyezés, hanem amint vele élünk, nem a Deákpárt, de a szabad­elvű mameluksereg; hiába mondja, hogy pró­bálják meg másokkal, becsületes politikusokkal, kik nem csalják meg a nemzetet ; hiába inti őket, hogy ne vesszünk össze s ne szakintsunk Ausztriával, hanem csapjuk el a kormányt; hogy ne csináljunk közjogi zavart, mert ebből baj esz : a nép el van keseredve, hitében meg van ingatva, a szélső bal által fel van ingerelve és biztatva, azt látja, hogy szélső balnak van csak elve és tiszta programmja, a többi párt csak a sötétben markolást s nem tudja mit tevő legyen, rá szavaz tehát a szélsőbalra. Mindenütt úgy szokott lenni, a rosz kor­mány a szélső ellenzék legjobb kortese. Mentül nagyobb az elégületlenség valamely kormány és rendszere iránt, annál inkább hajlandók az em­berek az ellenkezőre; minél nemzetietlenebb a kormány, annál d­allvinisztikusabb az ellenzék, tehát minél osztrákabb­­a magyar minisztérium, annál magyarabb programmot követel jelöltjeitől a nemzet független része. No már pedig Tiszá­nál nem képzelhető osztrákabb alkotmányos ministérium, ezért erősödik Tisza alatt anynyira a szélsőbal párt. Ha az egyesült ellenzék erős párt lenne, mely képes volna Tiszának imponálni s a szélső­ballal versenyezni, még nem volna a helyzet olyan éles, de a mérsékelt oppozició magával sincs tisztában s nem bir semminő szervezettel,. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Irodalmi tárcák. i­. Aste Titus Hyppolit „Shakespeare”-je. (A „Pesti Hírlap“ ered. tárcája.) úgy látszik, hogy némely nemzet alkotó ereje századokra kimerül, a­mint néhány nagy írót felmutatott. Anglia, mely a világ legna­gyobb drámaíróját szülte, színpadát mindig jobban látja elmerülni a közönségesség posvá­nyában. Spanyolország a legnagyobb humo­rista hazát, irodalmát fordításokkal tengeti. Olaszország, ez a paradicsom, melyből „nap­sugárral a szívben“ kell visszatérni, fran­cia, angol, szóval idegen kenyéren él; csak a lyrában képes figyelemreméltót felmutatni, de isten mentsen a modern olasz regénytől! Una­lom és nevetségesség uralkodik ezekben leg­inkább. Nem kevésbbé hiányzik a Genius az olasz dráma­irodalomban. A francia bohózatok után­zásai uralkodnak a színpadokon és klasszikus drámákat csak akkor adnak, ha Rossi, Salvini vagy más híres vendég szerepel. Olaszország­ban lehetetlen volt modern nemzeti színpadnak keletkeznie, alig több egy félszázadnál, hogy Piemontban csak annak volt szabad írni és ol­vasni tanulni, kinek legalább 1500 lírája volt és csak az látogathatta a felsőbb iskolákat, ki 1500 líra évi jövedelemmel bírt. Sehol sincse­nek jobb hazafiak, mint Olaszországban; leg­nagyobb költői ünnepük a hazát dicsőségében, siratják fenyegető veszélyek között és mégis voltak olaszok, kik ismételve agitáltak a nem­zeti irodalom, a nemzeti nyelv ellen. A pie­­monti rendelet előtt Poggio azon lamentált, hogy Dante „Divina komédiájáét olyan nyel­ven írta,mely csak „kézműveseknek és söpredéknek jó.“ És ilyen gondolkozásmód merült fel újabban is: az előkelők szégyenlenek olaszul beszélni és inkább a franciát fogadják el társalgási nyelvül. Csak a királyság egyesítése hozott egy kis orvos­lást. De ez vagy nagyon későn történt vagy az­­ olasz irodalom vulkánja kiégett már. Az a ne- I hány poéta, ki most figyelemre méltót ír, még I nem csinál Parnasszust. Musset beszéli, hogy­­ olaszországi utazása közben a nap élveit mindig­­ elrontotta azzal, hogy színházba ment, hol a várt gyarlóságoknál is gyarlóbb dolgokat­­ látott. A mindig csodálkozási görcsökben szenvedő olasz kritika Ippolito Tito d’A­s­t­e urat nagyon magasztalja. Signor d’Aste már te­kintélyes számú drámát irt, de most csak egy­­ öt felvonásos drámájáról a „Shakespeare“-ről akarunk szólni. Nem mintha ez a színmű a nem­olasz ítélő figyelmét kihívná ; nem, hanem mert olyan sikert aratott, hogy most is a leggyakrab­ban színrekerülő darabokhoz tartozik. Magában véve azt se érdektelen tudni, hogy néz ki Shakespeare olasz tükörben, Olaszország e min­den szép és jónak bölcsője, az egyetemességnek anyaországa, melynek a maga idején a legtöbb könyvnyomdája volt, dicsekedhetik vele, hogy a világirodalomnak nemcsak készműveket nyúj­tott, hanem inspiráló erőt és anyagot ilyenek alkotására. Shakespere olasz novellistáktól köl­­­csönözte tárgyait, Milton „Elveszett para­dicsoma“ Andreini „Ádám“-ja után készült, így adósa Anglia Olaszországnak. De tar­tozását lefizette keservesen az által, hogy Sha­­kespearet oda­adta az olasz színpadnak Aste Titus Hyppolit­ur feldolgozásában. Aste Titus — úgy látszik — nem sok időt áldozott Shakespearenek. Ismeri a költőnek egy hiányos életrajzát, gyűjtött róla egy pár, részben ellentmondó anekdotát és aztán a nagy brittet olasz színpadra viszi, hogy vándoroljon­­ városról városra. Az úgynevezett biografikus szin- I darab iránt ellenszenvvel viseltetem : „Salvator Roza“, „Boccaccio“, „Garrik Bristolban“ tüskék­­ a szememben és azt hiszem, nem magam va­ i­gyok ez idyosiukrasiában. — A­ki nem tud érdekes darabot írni, elő­vesz egy híres em­bert, a szókat kiforgatja, tudatja az illetővel mi fog történni halála után, úgy rendezi, hogy sej­telmei és jóslatai teljesüljenek, — úgy tesz mint Nagy Frigyes, mikor felkiáltott: „Fiaim! Most megyünk a hétéves háborúba!“ . . . Aste „Shakespeare“ drámájába az első fel­­­­vonást 1584-ig a másodikat 1586-ig és a követe­l­kezőket 1598, 1604, 1613-ig vezeti. Hosszabb előszóban Shakespeare végrendeletéből közöl rész­leteket, megbotránkozva emeli ki, hogy Shakes­peare családját Stratfordban nagyon ritkán láto­gatta meg, nejének egy ágyon kívül semmit sem hagyott, és mint családfő egyáltalán igen sok kifogás alá esik, úgy hogy ő (Tito ur) kényte­len volt a költő jellemét megjavítani. Eredeti eszme az, hogy Calibant is drámája szereplő személyei közé sorozza. Caliban, már rég nem Hai szamunk 8 oldalt tartalmaz.

Next