Pesti Hírlap, 1880. október (2. évfolyam, 272-302. szám)

1880-10-11 / 282. szám

1910. október n. pedig egy Kvapillával. Tizenöt évig őrizte meg Kvapii neje iránti hűségét s csak ezután bolondult bele Pan­talló generalisné szobaleányába. Egy este Pantallóné sö­tét folyósóján várakozott a vén kecske szerelmes tár­gyára. Ekkor jött Pantallóné s Kvapii azon hiszemben, hogy az a szobalány, megölelte a vén generalisnét s nagy dühbe lő, mely még fokozódott akkor, midőn meg­tudta, hogy a csók nem is neki, hanem másnak volt szánva. Sietett a férjt Erdm­­a asszonynál bepanaszolni. Kropil nagy kínokat állott ki, nem mert hazamenni, s összevissza csókolta. A vén Pantellóné egy budai szállóban rejt­őzöt el. Ott találta meg egy biz­tos, ki visszavezette családjához. Itt heves jelenet fejlődik ki férj és feleség közt, mely azzal végződik, hogy Endmvia asszony egy üveg paradicsommal önti le a hűtlen férjt s ígéri, hogy ha még egyszer megtánto­­rodik, vitriollal fogja leönteni. Több tárgy nem lévén, az ülés véget ért. Megem­lítjük még, hogy a közönség a felolvasásokat élénken megtapsolta. SZÍNHÁZ és MŰVÉSZET.­ ­ „A KARÁCSONFA.“ — A legújabb párisi látványosság. — Párisi levelezőnk lapunk mai számában már meg­emlékezett a „Porte Saint-Martin“ színház legújabb látványosságáról. Párisi lapok a következőkben adnak még néhány érdekes részletet a nagy hatással előadott, habár egész téves helyszínezettel, de Magyarországban játszó darab ismertetéséből. A cselekmény, mint ez egy „tündéries látványos­ságnál“ magától értetődik, igen fantasztikus természetű. Egy vén sarkantyú­­­gyáros, a szerzők, úgy látszik azt hiszik, hogy a sarkantyugyártás Magyarországon igen jövedelmező iparág — Pálm­a grófi várt szerezte meg, melyről azt hallotta, hogy be­nne kincs van el­rejtve. Első gondja az uj birtokosnak, hogy a régi várat egészen leromboltassa. Végre egy sötét, mély pincébe jut, melyben Eucalyptus nevű varázsló azon talizmánokat adja át neki, melyek ott valamely régen elhunyt Pálm­­­ai gróf által elrejtettek. A varázsló azonban vonakodik megmondani a bitorlónak és fiának Popoffnak (ez is magyar név) e talizmánok titkait, melyek nélkül azokat használni nem lehet. E talizmánok egy hegedű és egy­­ gyufatartó. A harmadik talizmán, egy bábu, Frisk a magyar kisasszony által visszautasittatik, kit kényszeríteni akarnak, hogy Popoffhoz menjen nőül. A A talizmán Pálm­a igazi birtokosának kezébe kerül, ki a szép Friskát szereti. E bábu a látványosságban nagy szerepet játszik. Kiűzi a betolakodott bitorlókat a grófi kastélyból, mire azután a darab valamennyi személye világgá megy és a legkülönbözőbb helyeken, búcsúkon és sokadalmakon, „kék barlangokban“, az „öröm tavá­nak“ partjain stb. találkozik ismét, míg a varázs végre a darab különböző szerelmi párjai érdekében hatni, kik végül, el is veszik magukat — még pedig egy nagy­szerű apotheozis csodaszép keretében. Látni való, hogy ennél hóbortosabb cselekményt nem igen lehetett volna összetákolni. Meg kell azonban vallani, hogy e naiv szöveget, mint már párisi levele­zőnk felemlítette, igazán csodálatos kiállítással adják. Nagyszerűbbnél nagyszerűbb díszletek, gyönyörű jel­mezek és meglepő változások váltakoznak egymással. A gépezetek csodákat mivelnek. Népszínházunk meg­szerezhetné a látványosságot és azzal oly nagy sikert érhetne el, mint annak idején „Szorogoval“, vagy az „utazásokkal“. A zenét L­e c­o­q írta és többek között egy pár igen csinos couplet-t szerzett, melyeknek nem kis részök volt a darab sikerében. A ballett zenéje J *■ c­o­b­i­t­ó­l való. Van is elég festői, szép és bizarr ballett a darabban. A gyönyörű jelmezek rajzait Gré­­v­i­n, a „Journal amusant“ és a „Journal pour rire“ híres rajzolója készítette. * (W­i­l­t­n­é utódai.) Egyik helyi lap­ban olvassuk : Az opera igazgatósága gondoskodott, hogy Wittné asszony távolléte alatt a drámai hősnők szakmakörét lehetőleg betöltse. Két vendég­művésznőt szerződtstetett, kik jó névvel bírnak és a­mint hallat­szik , szép színpadi jelenségek. Az első : B o r s i de G i­u­­­i asszony, ki először már e hó 19 én föllép a „Faust“-ban , második vendégjátéka pedig az „Álarcos bál“-ban lesz. Ő november végéig fog itt énekelni. De­cemberben Wisiak Emma vendégszerepel, ki a múlt télen Nápolyban nagy asszony hatással működött. Januárban már Willné asszony tér vissza s három hónapig marad itt. * (A „nagy gyermeke­k“-e­t). Gon­­dinet új bohózatát, melyről lapunk mai tárcája szól, Bécs számára kizárólagos joggal két bécs színház vá­sárolta meg : a városi- és a Carlszinház. Érdekes kér­dés most az, hogy kinek fog az előadás joga odaítél­­tetni: Bukovicsnak-e vagy Tevelének? Mert Molnár egy kicsit poéta is. „A szín­pad és titkai“ című könyvében még pusztán szakember volt. De abban a műben, mely most előttünk fekszik, vannak szinte lírai lendülettel írt részletek, egyes fejezetek pedig egészen no­vellisztikai alakban jelennek meg előttünk. A­mint mondtuk, az egész könyvön vörös fonálként vonul végig a szerző egyénisége. Ha valakire, úgy­­ rá alkalmazható a buffoni sza­bály, hogy a styl — az ember. Ez a styl épen olyan izmos és erőteljes mint szerzője. Az egyes kifejezésekben, úgy mint az egész mű előadásában egy erőmű­vészt látunk. A legizmo­sabb nyelv ez, a­melyet képzelni lehet. S ezzel ki van mondva fölötte az ítélet: a jó és rossz egyaránt. Nélkülözi finomított nyelvünk kelle­mes szófordulatait, könnyű elmésségeit és fran­ciás dhic-jét. Erőtelj ügyesség nélkül. Egy óriás, a­ki nem tud tornázni. Izmok ruganyosság nél­kül. Humora is, hogy úgy mondjuk, vaskos, szinte túlangolos. A­miben határozott nagy haladást látunk eddigi műveivel szemben, az­­ Ítélete mű­­vésztársairól. Bölcs mérsékletet tanúsít és igaz , mértékkel osztogatja dicséreteit és gáncsait. Az emlékiratok előttünk fekvő része a szerző pályáját csak a világosi gyásznapig raj­zolja, s így az egész műnek csak mintegy be­vezetését képezi. Érdekkel várjuk a következő köteteket. FECSKE. PESTI HÍRLAP Petőfi és szülei: „Visszaemlékezések Petőfi Sándorra“ cím alatt közöl­tük­ Mészáros István egy terjedelmes köz­leményt a „Vasárnapi Lapok“-ban. A cikkben rendkívül sok új és érdekes adat van, melyekből sietünk egyet­­mást közölni, azon viszonyra vonatkozólag, mely Petőfi és szülei közt állott fenn. Szerző ez elbeszéléseket Kissné Révesz Zsófia asszonytó’ ''állotta, kinek édes atyja rákoskeresztúri mészáros ^^..ter volt. Hogy Petőfi mennyire szerette és tisztelte az ő édes anyját, — írja a „V. Lapos“ — legjobban bizonyít­ják saját költeményeiben olvasható idevágó nyilatkoza­tai. Mert Petőfi mint mindenben, úgy gyermeki szivé­nek érzéseiben, ezek kinyilatkoztatásában sem hódolt a konventionális világ felfogásának. És Petőfi amilyen fo­kozatban haladt h­őnevének tetőpontjára, és oly foko­zatosan adott kifejezést szülei iránt érzett szeretetének. Hogy atyjára haragudott volna, hogy az iránt nem vi­seltetett volna a kellő tisztelettel, gyöngédséggel, a­mint ezt sokan egy pár költeményéből szeretik kima­­gyarázgatni, nem áll. Hogy Petőfi világot, embert meg­vető óráiban, feldúh kedélyével néha kikelt atyja nagy szigorúsága ellen, ezt semmi egyébnek, csak világfájda­lomtól zsibongó és felizgatott lelkének szabad tulajdo­nítanunk. Petőfi szerette, tisztelte atyját is, mert Petőfi félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig ki­tért­­ atyja elől, mikor ez botot vagy kést fogott rá magával nembiró perceiben, mindig menekült. Petőfi Te­hát nem mert dacolni atyjával, még akkor sem, mikor ez megtagadva tőle még a kenyeret is. Petőfi Sándor tűrte atyja szigorúságát, éhezett miatta — de azért folyvást szerette, tisztelte, mert bántotta saját önérzetét, hogy nem tudott szerezni szüleinek, hogy azok kényel­mesen megélhessenek. Petőfi sokszor az apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, ennek haragját kikerülje . Pesten laktakkor sokszor volt kény­telen a „szedres kert“­be*) kijárni és ott élősködői szedren. Petőfi azért újra meg újra visszatért a szülei házhoz. Szive, lelke sokkal jobb, sonkás nemesebb volt, mintsem hogy dacolni akart avagy tudott volna atyjával. De hogy P. édesanyja iránt érzett szeretetét még a legelkeseredettebb állapotában se érti semmi sértő gondolat, bizonyosan tudjuk. És valóban, Petőfi az ő anyja iránt érzett szeretetét, szivének szentek szentjében hordta a hova nem férhetett be soha semmi rész gondolat. Az igaz is,,hogy az öreg Petrovicsné­­nál soha anya méltóbban és hálásabban még nem paza­rolta szeretetét gyermekére. És soha gyermek még nem viszonozta anyjának szeretettét melegebben vissza, mint P. Sándor. Sándor — mint K.-né beszéli — akár ment, akár jött, mindig össze-vissza csókolgatta édesanyját, a­kit vagy „édesanyáménak vagy csak ,,anyáménak szólított. Anyja pedig őt „édes fiam“-nak, „Sándor fiam“-nak vagy csak „Sándor“-nak szólította. Ha pedig mások­nak beszélt róla, akkor az öreg Petrovicsné mindig az Őrj Sándor fiáról beszélt. Sándor csókjait anyja is viszo­­nozta, mindanynyiszor ha jött Sándor, édes­anyja elébe szaladt, ráborult és igy csókolgatta össze fiának,­­ orcáját. És akkor, a mikor megérte Petőfi, a mi után 1846-ban sóvárgott lelke, hogy együtt, boldogságban éljen szüleivel — a jó öreg szülők teljesen el voltak telve az ő Sándor fiukkal. Ekkor már az öreg Petro­­vics is szerfelett boldognak érezte magát. Hogy is né­ha meggondoljuk, hogy közös ebédjük után az öreg Petrovics, rágyújtva pipájára s feltéve okuláréját, kén­­­nyelmes kanapéra dőlt — és igy olvasta fia halhatatlan költeményeit. „Bezzeg nem mondja most, hogy beszennyeztem nevét — erősíti meg Petőfi. *) Az új lófuttató helyen. Az öreg Petrovicsné nem ért rá, Sándor fia köl­teményeinek az olvasásába soha sem. Neki annyi sok szöszmötölni, tenni, rakodni valója volt mindig, hogy­­ ülni is alig ért rá. Főzött, varrt, mosott, vasalt az ő­­ Sándor fiára, a­ki már ekkor csinosan és tisztán öltö­­­­zött, vasalt, hófehér ingnyakkal és kézelővel, gondozott hajat és bajuszt hordott. Mikor itt készült hagyni Pestet, hogy felcsapjon katonának, édes­anyja sírva, csengve kérte, hogy na hagyja el őket, mert mi lesz ő belőlük. Petőfi lelke­sülve ezt felelte rá : „Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.“ A jó anyát, a szerető hitvest megtörte a lelkében folyvást sajgó, életet emésztő fájdalom. Elvesztette hű társát, az ő jó apjukját, aggodalomban élt két jó fia miatt, a­kik messze tőle a kész veszedelem szörnyű karjaiban voltak. Megtört összetöpörödött a szenvedő asszony s beletántorgott nyugvó helyébe, hogy onnan soha többé fel ne keljen és a honnan örökké csendes helyére, a koporsóba emeljék szerettei. Az öreg Petrovicsné Reveszéknél betegedett meg. Betegsége csak egy hétig tartott. És fiai nem hit­ték, hogy nagy szomorúságnak néznek elébe. Kissné elbeszélése szerint Budavár ostromával esik össze az öreg Petrovicsné betegsége, halála. Innen magyarázza ki azt, hogy Petőfi miért nem­ lehetett ott édes­anyja haldoklásánál és hogy ezért kellett neki mint kis­lánynak udvarosukkal átmenni B­u­­d­á­r­a, hogy megvigye a hírt P. S.-nak, hogy meg­halt édes­anyja. Innen magyarázza ki Kissné azt is, hogy az öreg Petrovicsné minden ágyulövésre megkérte őket, hogy vigyék le őt a pincébe, mert ő fél az ágyú­golyótól. Kissné át is ment Budára, a mai vasút-híd tájé­kán kis csolnakon. Azért kellett nekik ily nagy ke­rülőt tenni, mert Buda várából folyvást ágyúzik. Féltek tehát, hogy rájuk is rálőhetnek. Petőfit tiszttársaival találta a hírtvivő kis leány. Petőfi István épen ekkor őrjáraton volt. A félénk kis lány még félénkebben merte megmondani P.-nek a a lesújtó hirt, a mit a mint megtudott P. elkezdett zo­kogni, kardját kérte s meghagyva tiszttársainak, hogy István öcscsét tudósítsák, azonal csolnakba ült s jött át Pestre — édes anyja kiterített teteméhez. Fájdalmában megdöbbenve, Csak nagy nehe­­zen tudta elfojtani nagy keserve hangos kitö­rését. Fájdalma csak akkor tört ki, mikor jó anyja kihűlt tetemére ráborulva végig borzadt rajta az iszonyú, fagylaló fájdalom. Petőfi rábukott anyjára, csókolgatta s zokogva kapta fel és szorította magához azt, a­ki neki mindene volt. „Nincs már nekem senkim“ — ezt mondogatta P. s anyja hült tetemét visszaeresztve elkezdett a szobában nagy léptekkel, zúgolódva jár­kálni. Majd újra odament anyjához s levágott annak ha­jából egy fürtöt s szemfedeléből, koporsójából egy-egy darabot. Egyszerű márványkő a jelölőjük, a­melynek szembe néző lapján csak két kezetfogó aranyos kéz s alatta ez a sokat, de nagyon sokat jelentő mondás áll : „Itt nyugszik a legjobban szeretett apa s a leg­jobban szeretett anya.“ Petőfi, mikor itt hagyta utoljára Pestet, meg­hagyta Reveszéknek is, hogy a s­ikere valamikor fel ne írják atyjának, vagy anyjának nevét, mert kikeres­tetné s kihányatná a német poraikat, porait a Petőfi Sándor szüleinek, Liszt Ferenc Weimarban. (Emlék idei nyaralásából.) A zongora király a nyarat rendszerint s legszíve­sebben a wein­ari herceg udvaránál tölti, hol az agg zene-titánnak saját udvartartása van. Olvasóink bizo­nyára szívesen veszik, ha kitűnő hazánkfiáról s udvará­ról kis ismertetést közlünk . A mester kiváló zenészekből egész kis nemzet­közi kört alakított magának Weimarban s a boldogok, kikre a választás esik, mind a fejedelmi park felé siet­nek a találkozás szokott órájában. A kis kertajtó az időtájt folyvást nyilik-csukódik s csattanásáról hallja a környék, hogy most a bűvös zenéjü „doktor“ vendégei érkeznek. Kevéssel 4 óra után a társaság teljes. S a ze­nei társalgás azonnal vagy egy quintettel megkezdődik. Minden szem a mesterre tapad, amint zongorájánál he­lyet foglal. Mellette Alfonzo Bendano nápolyi művész ül, s ez a Liszt zeneudvarának legimpozánsabb alakja. Egész lelkével figyel a mester játékára, számára nem vész el a legfinomabb árnyalat sem. A szellemes fordu­latoknál szemei lelkesülten ragyognak, s arcizmai rhytmikus vonaglásban fejezik ki szive elragadtatását a szép andanték alatt. A darabbal és az előadással maga a mester is meg van elégedve, mert néhány részt ismé­teltet s a zongorapartiét maga végzi. Kis szünet következik, mely alatt többféle cso­­portozat támad, az ítészek megteszik megjegyzéseiket vagy üdvözlik a szerzőket. Az egyszerű fekete öltöze­tében is előkelő, szellemesen halvány arcú W. báróné .

Next