Pesti Hírlap, 1881. február (3. évfolyam, 31-58. szám)

1881-02-01 / 31. szám

­hhhhh­ hsí 1881. február 1. PESTI HÍRLAP és­o­íj, Mándoki Béla színtársulata Debrecen, M­i­k­l­ó­s­s­y Gyula szintársulata Miskolcon, S­á­g­h­­y Zsigmond szintársulata B­á­n­f­y - H­u­n­y­a­­d­­o­n, Sebők Lajos (művezető) szintársulata G­á­l- Szécsen, Szabó Antal szintársulata T­o­r­d­á­n, Szegedi Mihály szintársulata Lugoson, Sztupa­­ Andor szintársulata Maro­s-V­ásárhel­y­­, Temes­­vári Lajos szintársulata Nagy-Be­cskere­ken,­­ V­á­r­a­d­y Ferenc szintársulata Gy. Sz. M­i­k­l­ó­­­­son és Völgyi György szintársulata N­y­i­t­r­á­n. * * (A magy. tud. akadémia) ma délután Ló­­nyay Menyhért gróf elnöklete alatt összes ülést tartott, melynek tárgyát Heinrich Gusztáv emlékbeszéde ké­pezte Klein Gyula kültag felett. A terjedelmes be­szédben Heinrich Klein Gyulának, a „Geschichte des Dramas“ szerzőjének szentelt meleg emlékezést. A meg­­éljenzett felolvasás után folyó ügyek tárgyaltattak. Jól megfizetett dilettantizmus. Bocsánat, ez kissé komoly dolog: az aka­démiáról van szó. Műkedvelőket szivesen lá­tunk a magán- és szűkebb körű társaséletben. Hiedelem okáért megdicsérjük szavallatát, énekét, rajzolmányát, zongoraverését s nyilvánvaló jóakaratáért megbocsátjuk neki azt, a­mi benne kontár. Sőt eltűrjük azt is, ha hébe-hóba fellép a jótékonyság jogcíme alatt adakozó önkéntes hallgatók előtt s nem kezeskedünk rajta azon mértékkel, mely a nyilvánosság hivatott szereplőit meg­illeti. Csak egyetlen egy tér van, hol dilettantizmust megtűrni nem szabad, hacsak a nyegleséget és slen­­driánt kanonizálni nem akarjuk , s e tér a tudo­mányé. Itt nem érhetjük be hézagos ismeretekkel, se­­gélyzett tudással, mely felületességet takar és a leg­szentebb ügyek kárára hint port a tudni vágyók sze­mébe. A­ki a tudományos pályán fellép és nemcsak az emberi hiszékenységre, de a kritikára is hivatkozik szellemi portékájának forgalomba bocsátásakor, attól megköveteljük, hogy dolgozata ne fércelés, ne vásári munkának kompilált törik-szakad áru, ne irodalmi zsenge, ne minden áron irhatnámság vagy tudhatnám­­ság, — de legyen a valódi szakismeretnek s szorgalom­nak tartamilag és alakilag egyaránt megfelelő, méltó műve, mely nemcsak létezni, de számitni is akar a tu­dományos irodalomban. Kétszerte inkább megköveteljük az akadémiától, hogy saját kiadványaira ezt a mértéket alkalmazza, mert az akadémiai kiadványokból szokás megítélni a magyar tudományosság színvonalát s ennek szoliditása fölött őrködni az akadémia van hivatva, s persze fe­lelős is érte. Ilyenféle dolgozat fekszik pár nap óta asztalunkon, melynek kiadásánál az akadémia — hogy enyhe kifeje­zéssel éljünk­­— kissé megfeledkezett felelősségéről s oda adta cégét, nyomdáját, pénzét egy d i­­­e 11 a­n s­­n­a­k, hogy vele és kontár művével kellemetlen szoli­daritásban álljon :a Myskovszky Viktor-féle „Bártfa középkori műemlékei“ című úgynevezett monográfiát értjük. Hogy ez opus nem a bártfai műemlékek mono­gráfiája, ahogy elme ígéri, azt a tartalomjegyzék is bi­zonyítja. Találunk rengeteg értekezéseket a római erő­­ditési modorról s terjedelmes leírást Bártfa egykori bás­tyáiról, melyek már nem léteznek s igy a „műemléki ” névre igényt nem tarthatnak. Egész hosszú fejezetet szentel szerző a bártfai levéltárban őrzött régi halálité­­leteknek, melyekre époly kevéssé fogható a „műemlék“ fogalma, mint a dolgozat befejező szakaszában közölt bártfai krónikára, melyet szerző levéltári adatok alap­ján elég szorgalommal állított össze, de melynek sok­kal kevesebb műtörténeti értéke van, mint egy rajzta­nári diplomának. A „krónika“ hűségesen előadja, hogy Bártfával melyik esztendőben mi történt, ki volt köz­ségi biró, mikor dühöngött a pestis és cholera, mikor tartottak az orvosok és természettudósok vándorgyű­lést és banquettet, melyik napon foglalta el Paskievics, számot ad a búza áráról, sőt köztudomásra hozza azt is, hogy Bártfán 1879-ben nagy tűz volt. Szerző telje­sen félreismerte a „középkori műemlékek“ jelentmé­­nyét, midőn ily címen ekkora rendezetlen levéltári adat­halmazt tálalt a közönség elé, —­ de félreismerte s meg­sértő a közönséget is, midőn feltételezte róla, hogy a levéltár porát „középkori műemlék“ címén ennek sze­mébe fujhatja. Rösteljük, hogy az akadémia oda adta magát szerzőnek fújtató gyanánt. A „monográfia“ pár használható és értékes mű­­történeti adatai még nem adhattak szerzőnek jogcímet, hogy belőlök par force kötetet akarjon felfújni. A mű tartalma tehát absolute nem felel meg címlapjának, be­osztása pedig ügyetlen dilettáns kezekre vall, melyek szándékosan higyták meg a dolgozat anyagát s toldák meg haszontalan pótlékokkal, hogy mentül több évet tegyen ki a „kötet“. Ha aztán türelmét felnyergeli valaki és végig léptet azon a tekervényes utón, mely a szerző eszme­menete akar lenni, minden lapon meggyőződik róla, hogy szörnyű rész útra tévedt, hol szakavatott kalauz helyett rész csevegőre bízta magát, ha a vezetésre csak önismeret hiányában merhetett vállalkozni. Idézetekre ezúttal nincs terünk, de állításunkat a mű minden lapja bizonyítja. Szerző furcsa fogalmait a tudományos bizonyítási eljárásról legtalálóbban jellemzi az a „műmelléklet“, melyet az akadémia a dolgozathoz nagy költséggel kiállított. E melléklet phototypicus má­solata akar lenni Bártfa város egy régi rajzának és terepviszonyainak, voltakép pedig nem egyéb, mint a szerző által rekonstruált rajza Bártfa 1768-ki tájképének, hozzácsatolásával egy modern katasztrális térképnek. S ezt a rajztanári quod­libetet az akadémia „műemlék­karton“ gyanánt mellékli egy „műtörténeti monográ­fiához“. De nemcsak a beosztás és anyag-feldolgozás, ma­ga a styl, az előadás, ez a legprimitívebb kelléke egy akad. kiadványnak, se állja e műben a kritikát. Szerző a kötet kinyújtása okáért sokat cseveg, sokat áradozik, kerülgeti a tárgyat, kitér előle, majd visszacsap reárend­­szer és formaérzék nélkül. Sőt — rösteljük kiírni — még a magyar szyntaxis felől nincs tisztában. Exempla sunt odiosa. A tudományos kontár s a politikai csepvevő egy ágról szakadtak. Föltételezzük az akadémiáról, hogy e szomorú termék csak adeministratív „félreértésből“ csúszott a mo­­numenták közé. Jövőre pedig ne értse félre hivatását, ne ösztöndíjazzon a ma régészeti kutatásokra szánt cse- Hatvan perc egy báli tudósító életéből. (Farsangi karcolat.) Délelőtti tíz óra lehetett, midőn az éj fáradalmai után felocsúdtam álmomból. Gargonlakásom dolgozószo­bának nevezett helyiségébe vonultam át pongyolám be­végzése után, s kellemes baritonomat „a thea, angolok itala“ kezdetű dalocskával iparkodtam szellemileg kikö­szörülni, anyagilag pedig a szamovárban gőzölgő theá­­val rendbehozni, midőn gyors kopogás után felsütött fő, s annak végében tulajdonosa, tolul be ajtómon. — Én Ugroó Boldizsár vagyok, az éjjel lezajlott elitebál egyik rendezője s­cotillon-előtáncosa. — Igen örvendek, ha már a korhelyleves után méltóztatik lenni, szívesen szolgálok egy csésze b­eával. — Kérem, csupán egy hibájára akartam figyel­meztetni, azért . . . — Ugroó úr igen udvarias, ha csupán egy hi­bámra szíves reflektálni. — Röviden, uram, nekünk némileg érdekünkben áll, hogy ne csupán a bál folyjék le kitűnő rendben, de hogy a róla szóló tudósítások is elárulják azt, hogy egy jó sikerült bállal van dolga a­­mint önök nevezik: nyájas olvasónak. A „Napi Ujság“-ban, melyben ön írja a báli tudósításokat, oly, hogy úgy mondjam, baklövés követtetett el, mi igazán úgy a bál, mint a bevett kö­rökben olvasott lap reputációján érzékeny csorbát ejt. Kérem, a hölgyek névsorának összeállítása teljesen el van hibázva. Mert bármily demokratikus is a kor áram­lata, létezik bizonyos rangsorozat a bálvendégek közt. A­kik tavaly már előfordultak a báli tudósítás­ban, azok rangot nyertek, az új nemzedék pedig az elsőbbséggel bírók után következhetik. S ön előre írja a fris hajtást, után közli folytatólag a rangidősebb kisasszonyok és delnők névsorát. Ilyen dalrendszer mellett az is megtörténhetik, hogy kik a tavalyi lisz­­tában elsők voltak, vagy négy év múlva nem hogy aranyhroznának, hanem a megnyúló névsor fináléját fogják képezni. Az előtáncos úr el akarta épen mondani a rang­­elsőbbség elméletét, midőn új kopogás hallatszik aj­tómon. — Szabad! Tisztes, de látszólag dühös matróna lépett be. — Uram, a „Napi Újság“ szerkesztője kezeit mosván, azt mondotta, hogy a báli tudósítás az ön­műve­s önhöz utasított. — Parancsoljon velem Nagysád! — Bocsánat Ugroó úr! — Korolyné Eulália vagyok, a lap rendes elő­fizetője. — Lapunkra nézve kiváló szerencse, ily elő­fizetőkkel bírhatni . . . — Én azért nagyobb előzékenységet vártam volna öntől. Leányom Ella, ki tegnap megjelenésével valódi szenzációt csinált. (nem azért mondom, mert anyja va­gyok), kimaradott a mai jelentés névsorából . . . —■ Bizonyosan nyomdai tévedés lesz asszonyom, azok a szedők, a szórakozott korrektor ... tart, mikor a legény szülei a leányos háznál pálinka-iszogatás közben, sok oláh eredetű ce­remóniák közt, megegyeznek. Az esketés előtt a násznép a lányos ház­nál összegyűl s az udvarban két átellenes székre leültetik a vőlegény anyját és a menyasszony apját. Ekkor az előbbihez a vőlegény lép oda s eb­be térdelve megcsókolja kezét, hasonló mó­don tesz a menyasszony a vőlegény apjával. Ennek elvégeztével előveszik a menyasszony sü­tötte nagy perecet s azt a legénkék közé dob­ják, melyből nagy dulakodások közt mindegyik igyekszik egy kis darabra szert tenni. Majd megindul a menet a templomba : elől megy a menyasszony és vőlegény, utánok a legénkék hadonásznak hosszú botokkal, következik a kucsma tele arany és ezüst pénzekkel. A lányok csapatja után pedig a holmival megrakott sze­kér indul, melyre sok ceremónia közt az elindu­lás előtt rakodnak fel. Esküvés után a vőlegény házához mennek, hol újra kezdik az előbbieket. Ezt követi még egy pár napig tartó dinum­ dánum, miközben tán­colnak, dalolnak, de mindig oláhul és oláhosan. Így végződik többnyire a korában kötött viszony , a lakodalomig azonban néha egy-két esztendő is elhúzódik, miközben ritka dolog, hogy egymástól elválnának, ha mindjárt nem is dicsekszik a leány venusi szépséggel. A csángók közt általában szép lányt alig lehet látni, több­nyire alacsonyak, szőkék s hamar elhervadnak. A férfiak se nagyon izmosak, jóval felülmúlják őket a székelyek, kik a csángókról, mint korcs magyarokról, csak fitymálva beszélnek. Már java poharazás közt találtunk ilyen csángó mulatozókat, kik mihelyt megláttak ben­­­­nünket, azonnal kezünkbe nyomták a poharat és végig kellett hallgatni áldásaikat s még azon felül fenékig kiüríteni a rossz lőrét; a visszauta­sítás nagy sértés lett volna, „tiszteszszég k­e­d­v­é­­­é­re ki kell üríteni a poharat, mon­dogatják. Tartott ez azonban, a­meddig tartott, a csángó atyafiak eleinte tisztességesen viselték magukat, később azonban gonosz félreértés kö­­vetkeztében csakhamar kikopott az emberségünk. A ravasz román nótárius ugyanis, mihelyt meg­látott bennünket a kántornál, rossz szemmel né­zett ránk s különös figyelemmel kisérte azt, hogy mi, csángókkal beszélgetve, folyvást jegyez­­getünk. Fúrhatta még oldalát az is, hogy a szép Anikó inkább igyekezett a mi kedvünkbe járni, mint az övébe. Ennek köszönhettük azután, hogy a faluban hiresztelni kezdte a jámbor csángók közt, hogy mi kémek vagyunk és hogy rosszban törjük a fejünket. „Is z p­­­o n“ — terjedt el a csángó faluban s az együ­gyü emberek rémülve kezdtek tőlünk elfordulni, ha fekete táblájú jegyzőkönyvünket meglátták. Háromféle véleményen terjedtek e hír rólunk hamarjában a faluban: némelyek iszpionoknak tartottak bennünket, kik háborút hirdetni jöt­tünk el; mások pedig úgy gondolták, hogy fe­kete táblájú jegyzőkönyvünkbe a csángókat ír­juk be, hogy ha majd háború lesz, számon le­hessen őket kérni. Mások ismét igézőknek tartottak bennün­ket. Erre az adott alkalmat, hogy útitársam, Munkácsi, valamelyik korcsmában egy csángó asszony csecsemős gyermekére talált nézni és ez oly rossz vért csinált, hogy azonnal igézés vádja alá helyezték, mely elől három füldre­ kö­­péssel szabadulhatott meg. E balvélemények, melyeket a ravasz nótá­rius keltett, a már kissé ittas csángókban, any­­nyira gyökeret vertek, hogy még a népszerű kán­tor sem tudta azt eloszlatni. Leginkább Jánoszka bá, ijedt meg, kinek pedig egy pár óra előtt is nagy kegyében vol­tunk, s a kántornak meg is mondta, hogy azért adta ki magát előttünk oláhnak, hogy ha majd a háború kiüt, kikerülhesse a katonaságot, mennyire dicsekedett a kántornak, hogy így rá szedett bennünket az Istenadta. Ezek miatt lehetetlenné vált tovább is ott maradnunk, hol aránylag még legeredetibb ma­gyarosságot találtunk a többi csángó telepekhez képest; másnap korán reggel odébb kellett álla­­nunk, mert tartottunk tőle, hogy a ravasz nó­tárius nem fogja ennyivel beérni és amint las­­san kint el-el­maradozott tőlünk a kis csángó­ falu, annál jobban kezdtek feltűnni a háta mö­gött felmagasló óriási bércek és az előtte foly­­dogáló csángó Szeretl. A falu határán túl, amint a dús kalászok­ fedte térségeken ballag­tunk, még egyszer feltűnt előttünk egy csángó. Jánoszka bá’ volt az, ki, mihelyt meglátott bennünket, kalapját lobogtatva kiáltott felénk: „Iszten nyugissza meg magikat.“ Kunos Ignác. 3 kély alapból elkapatott művedvelőket s ne vontasson a magyar tudomány Ik­onjába olyan fa-lovakat, milyen ez a szerencsétlen „Bártfa középkori műemlékei.“

Next