Pesti Hírlap, 1881. február (3. évfolyam, 31-58. szám)
1881-02-01 / 31. szám
hhhhh hsí 1881. február 1. PESTI HÍRLAP ésoíj, Mándoki Béla színtársulata Debrecen, Miklóssy Gyula szintársulata Miskolcon, Sághy Zsigmond szintársulata Bánfy - Hunyadon, Sebők Lajos (művezető) szintársulata Gál- Szécsen, Szabó Antal szintársulata Tordán, Szegedi Mihály szintársulata Lugoson, Sztupa Andor szintársulata Maros-Vásárhely, Temesvári Lajos szintársulata Nagy-Becskereken, Várady Ferenc szintársulata Gy. Sz. Miklóson és Völgyi György szintársulata Nyitrán. * * (A magy. tud. akadémia) ma délután Lónyay Menyhért gróf elnöklete alatt összes ülést tartott, melynek tárgyát Heinrich Gusztáv emlékbeszéde képezte Klein Gyula kültag felett. A terjedelmes beszédben Heinrich Klein Gyulának, a „Geschichte des Dramas“ szerzőjének szentelt meleg emlékezést. A megéljenzett felolvasás után folyó ügyek tárgyaltattak. Jól megfizetett dilettantizmus. Bocsánat, ez kissé komoly dolog: az akadémiáról van szó. Műkedvelőket szivesen látunk a magán- és szűkebb körű társaséletben. Hiedelem okáért megdicsérjük szavallatát, énekét, rajzolmányát, zongoraverését s nyilvánvaló jóakaratáért megbocsátjuk neki azt, ami benne kontár. Sőt eltűrjük azt is, ha hébe-hóba fellép a jótékonyság jogcíme alatt adakozó önkéntes hallgatók előtt s nem kezeskedünk rajta azon mértékkel, mely a nyilvánosság hivatott szereplőit megilleti. Csak egyetlen egy tér van, hol dilettantizmust megtűrni nem szabad, hacsak a nyegleséget és slendriánt kanonizálni nem akarjuk , s e tér a tudományé. Itt nem érhetjük be hézagos ismeretekkel, segélyzett tudással, mely felületességet takar és a legszentebb ügyek kárára hint port a tudni vágyók szemébe. Aki a tudományos pályán fellép és nemcsak az emberi hiszékenységre, de a kritikára is hivatkozik szellemi portékájának forgalomba bocsátásakor, attól megköveteljük, hogy dolgozata ne fércelés, ne vásári munkának kompilált törik-szakad áru, ne irodalmi zsenge, ne minden áron irhatnámság vagy tudhatnámság, — de legyen a valódi szakismeretnek s szorgalomnak tartamilag és alakilag egyaránt megfelelő, méltó műve, mely nemcsak létezni, de számitni is akar a tudományos irodalomban. Kétszerte inkább megköveteljük az akadémiától, hogy saját kiadványaira ezt a mértéket alkalmazza, mert az akadémiai kiadványokból szokás megítélni a magyar tudományosság színvonalát s ennek szoliditása fölött őrködni az akadémia van hivatva, s persze felelős is érte. Ilyenféle dolgozat fekszik pár nap óta asztalunkon, melynek kiadásánál az akadémia — hogy enyhe kifejezéssel éljünk— kissé megfeledkezett felelősségéről s oda adta cégét, nyomdáját, pénzét egy d ie 11 an snak, hogy vele és kontár művével kellemetlen szolidaritásban álljon :a Myskovszky Viktor-féle „Bártfa középkori műemlékei“ című úgynevezett monográfiát értjük. Hogy ez opus nem a bártfai műemlékek monográfiája, ahogy elme ígéri, azt a tartalomjegyzék is bizonyítja. Találunk rengeteg értekezéseket a római erőditési modorról s terjedelmes leírást Bártfa egykori bástyáiról, melyek már nem léteznek s igy a „műemléki ” névre igényt nem tarthatnak. Egész hosszú fejezetet szentel szerző a bártfai levéltárban őrzött régi halálitéleteknek, melyekre époly kevéssé fogható a „műemlék“ fogalma, mint a dolgozat befejező szakaszában közölt bártfai krónikára, melyet szerző levéltári adatok alapján elég szorgalommal állított össze, de melynek sokkal kevesebb műtörténeti értéke van, mint egy rajztanári diplomának. A „krónika“ hűségesen előadja, hogy Bártfával melyik esztendőben mi történt, ki volt községi biró, mikor dühöngött a pestis és cholera, mikor tartottak az orvosok és természettudósok vándorgyűlést és banquettet, melyik napon foglalta el Paskievics, számot ad a búza áráról, sőt köztudomásra hozza azt is, hogy Bártfán 1879-ben nagy tűz volt. Szerző teljesen félreismerte a „középkori műemlékek“ jelentményét, midőn ily címen ekkora rendezetlen levéltári adathalmazt tálalt a közönség elé, — de félreismerte s megsértő a közönséget is, midőn feltételezte róla, hogy a levéltár porát „középkori műemlék“ címén ennek szemébe fujhatja. Rösteljük, hogy az akadémia oda adta magát szerzőnek fújtató gyanánt. A „monográfia“ pár használható és értékes műtörténeti adatai még nem adhattak szerzőnek jogcímet, hogy belőlök par force kötetet akarjon felfújni. A mű tartalma tehát absolute nem felel meg címlapjának, beosztása pedig ügyetlen dilettáns kezekre vall, melyek szándékosan higyták meg a dolgozat anyagát s toldák meg haszontalan pótlékokkal, hogy mentül több évet tegyen ki a „kötet“. Ha aztán türelmét felnyergeli valaki és végig léptet azon a tekervényes utón, mely a szerző eszmemenete akar lenni, minden lapon meggyőződik róla, hogy szörnyű rész útra tévedt, hol szakavatott kalauz helyett rész csevegőre bízta magát, ha a vezetésre csak önismeret hiányában merhetett vállalkozni. Idézetekre ezúttal nincs terünk, de állításunkat a mű minden lapja bizonyítja. Szerző furcsa fogalmait a tudományos bizonyítási eljárásról legtalálóbban jellemzi az a „műmelléklet“, melyet az akadémia a dolgozathoz nagy költséggel kiállított. E melléklet phototypicus másolata akar lenni Bártfa város egy régi rajzának és terepviszonyainak, voltakép pedig nem egyéb, mint a szerző által rekonstruált rajza Bártfa 1768-ki tájképének, hozzácsatolásával egy modern katasztrális térképnek. S ezt a rajztanári quodlibetet az akadémia „műemlékkarton“ gyanánt mellékli egy „műtörténeti monográfiához“. De nemcsak a beosztás és anyag-feldolgozás, maga a styl, az előadás, ez a legprimitívebb kelléke egy akad. kiadványnak, se állja e műben a kritikát. Szerző a kötet kinyújtása okáért sokat cseveg, sokat áradozik, kerülgeti a tárgyat, kitér előle, majd visszacsap reárendszer és formaérzék nélkül. Sőt — rösteljük kiírni — még a magyar szyntaxis felől nincs tisztában. Exempla sunt odiosa. A tudományos kontár s a politikai csepvevő egy ágról szakadtak. Föltételezzük az akadémiáról, hogy e szomorú termék csak adeministratív „félreértésből“ csúszott a monumenták közé. Jövőre pedig ne értse félre hivatását, ne ösztöndíjazzon a ma régészeti kutatásokra szánt cse- Hatvan perc egy báli tudósító életéből. (Farsangi karcolat.) Délelőtti tíz óra lehetett, midőn az éj fáradalmai után felocsúdtam álmomból. Gargonlakásom dolgozószobának nevezett helyiségébe vonultam át pongyolám bevégzése után, s kellemes baritonomat „a thea, angolok itala“ kezdetű dalocskával iparkodtam szellemileg kiköszörülni, anyagilag pedig a szamovárban gőzölgő theával rendbehozni, midőn gyors kopogás után felsütött fő, s annak végében tulajdonosa, tolul be ajtómon. — Én Ugroó Boldizsár vagyok, az éjjel lezajlott elitebál egyik rendezője scotillon-előtáncosa. — Igen örvendek, ha már a korhelyleves után méltóztatik lenni, szívesen szolgálok egy csésze beával. — Kérem, csupán egy hibájára akartam figyelmeztetni, azért . . . — Ugroó úr igen udvarias, ha csupán egy hibámra szíves reflektálni. — Röviden, uram, nekünk némileg érdekünkben áll, hogy ne csupán a bál folyjék le kitűnő rendben, de hogy a róla szóló tudósítások is elárulják azt, hogy egy jó sikerült bállal van dolga amint önök nevezik: nyájas olvasónak. A „Napi Ujság“-ban, melyben ön írja a báli tudósításokat, oly, hogy úgy mondjam, baklövés követtetett el, mi igazán úgy a bál, mint a bevett körökben olvasott lap reputációján érzékeny csorbát ejt. Kérem, a hölgyek névsorának összeállítása teljesen el van hibázva. Mert bármily demokratikus is a kor áramlata, létezik bizonyos rangsorozat a bálvendégek közt. Akik tavaly már előfordultak a báli tudósításban, azok rangot nyertek, az új nemzedék pedig az elsőbbséggel bírók után következhetik. S ön előre írja a fris hajtást, után közli folytatólag a rangidősebb kisasszonyok és delnők névsorát. Ilyen dalrendszer mellett az is megtörténhetik, hogy kik a tavalyi lisztában elsők voltak, vagy négy év múlva nem hogy aranyhroznának, hanem a megnyúló névsor fináléját fogják képezni. Az előtáncos úr el akarta épen mondani a rangelsőbbség elméletét, midőn új kopogás hallatszik ajtómon. — Szabad! Tisztes, de látszólag dühös matróna lépett be. — Uram, a „Napi Újság“ szerkesztője kezeit mosván, azt mondotta, hogy a báli tudósítás az önműves önhöz utasított. — Parancsoljon velem Nagysád! — Bocsánat Ugroó úr! — Korolyné Eulália vagyok, a lap rendes előfizetője. — Lapunkra nézve kiváló szerencse, ily előfizetőkkel bírhatni . . . — Én azért nagyobb előzékenységet vártam volna öntől. Leányom Ella, ki tegnap megjelenésével valódi szenzációt csinált. (nem azért mondom, mert anyja vagyok), kimaradott a mai jelentés névsorából . . . —■ Bizonyosan nyomdai tévedés lesz asszonyom, azok a szedők, a szórakozott korrektor ... tart, mikor a legény szülei a leányos háznál pálinka-iszogatás közben, sok oláh eredetű ceremóniák közt, megegyeznek. Az esketés előtt a násznép a lányos háznál összegyűl s az udvarban két átellenes székre leültetik a vőlegény anyját és a menyasszony apját. Ekkor az előbbihez a vőlegény lép oda s ebbe térdelve megcsókolja kezét, hasonló módon tesz a menyasszony a vőlegény apjával. Ennek elvégeztével előveszik a menyasszony sütötte nagy perecet s azt a legénkék közé dobják, melyből nagy dulakodások közt mindegyik igyekszik egy kis darabra szert tenni. Majd megindul a menet a templomba : elől megy a menyasszony és vőlegény, utánok a legénkék hadonásznak hosszú botokkal, következik a kucsma tele arany és ezüst pénzekkel. A lányok csapatja után pedig a holmival megrakott szekér indul, melyre sok ceremónia közt az elindulás előtt rakodnak fel. Esküvés után a vőlegény házához mennek, hol újra kezdik az előbbieket. Ezt követi még egy pár napig tartó dinum dánum, miközben táncolnak, dalolnak, de mindig oláhul és oláhosan. Így végződik többnyire a korában kötött viszony , a lakodalomig azonban néha egy-két esztendő is elhúzódik, miközben ritka dolog, hogy egymástól elválnának, ha mindjárt nem is dicsekszik a leány venusi szépséggel. A csángók közt általában szép lányt alig lehet látni, többnyire alacsonyak, szőkék s hamar elhervadnak. A férfiak se nagyon izmosak, jóval felülmúlják őket a székelyek, kik a csángókról, mint korcs magyarokról, csak fitymálva beszélnek. Már java poharazás közt találtunk ilyen csángó mulatozókat, kik mihelyt megláttak bennünket, azonnal kezünkbe nyomták a poharat és végig kellett hallgatni áldásaikat s még azon felül fenékig kiüríteni a rossz lőrét; a visszautasítás nagy sértés lett volna, „tiszteszszég kedvéére ki kell üríteni a poharat, mondogatják. Tartott ez azonban, ameddig tartott, a csángó atyafiak eleinte tisztességesen viselték magukat, később azonban gonosz félreértés következtében csakhamar kikopott az emberségünk. A ravasz román nótárius ugyanis, mihelyt meglátott bennünket a kántornál, rossz szemmel nézett ránk s különös figyelemmel kisérte azt, hogy mi, csángókkal beszélgetve, folyvást jegyezgetünk. Fúrhatta még oldalát az is, hogy a szép Anikó inkább igyekezett a mi kedvünkbe járni, mint az övébe. Ennek köszönhettük azután, hogy a faluban hiresztelni kezdte a jámbor csángók közt, hogy mi kémek vagyunk és hogy rosszban törjük a fejünket. „Is z po n“ — terjedt el a csángó faluban s az együgyü emberek rémülve kezdtek tőlünk elfordulni, ha fekete táblájú jegyzőkönyvünket meglátták. Háromféle véleményen terjedtek e hír rólunk hamarjában a faluban: némelyek iszpionoknak tartottak bennünket, kik háborút hirdetni jöttünk el; mások pedig úgy gondolták, hogy fekete táblájú jegyzőkönyvünkbe a csángókat írjuk be, hogy ha majd háború lesz, számon lehessen őket kérni. Mások ismét igézőknek tartottak bennünket. Erre az adott alkalmat, hogy útitársam, Munkácsi, valamelyik korcsmában egy csángó asszony csecsemős gyermekére talált nézni és ez oly rossz vért csinált, hogy azonnal igézés vádja alá helyezték, mely elől három füldre köpéssel szabadulhatott meg. E balvélemények, melyeket a ravasz nótárius keltett, a már kissé ittas csángókban, anynyira gyökeret vertek, hogy még a népszerű kántor sem tudta azt eloszlatni. Leginkább Jánoszka bá, ijedt meg, kinek pedig egy pár óra előtt is nagy kegyében voltunk, s a kántornak meg is mondta, hogy azért adta ki magát előttünk oláhnak, hogy ha majd a háború kiüt, kikerülhesse a katonaságot, mennyire dicsekedett a kántornak, hogy így rá szedett bennünket az Istenadta. Ezek miatt lehetetlenné vált tovább is ott maradnunk, hol aránylag még legeredetibb magyarosságot találtunk a többi csángó telepekhez képest; másnap korán reggel odébb kellett állanunk, mert tartottunk tőle, hogy a ravasz nótárius nem fogja ennyivel beérni és amint lassan kint el-elmaradozott tőlünk a kis csángó falu, annál jobban kezdtek feltűnni a háta mögött felmagasló óriási bércek és az előtte folydogáló csángó Szeretl. A falu határán túl, amint a dús kalászok fedte térségeken ballagtunk, még egyszer feltűnt előttünk egy csángó. Jánoszka bá’ volt az, ki, mihelyt meglátott bennünket, kalapját lobogtatva kiáltott felénk: „Iszten nyugissza meg magikat.“ Kunos Ignác. 3 kély alapból elkapatott művedvelőket s ne vontasson a magyar tudomány Ikonjába olyan fa-lovakat, milyen ez a szerencsétlen „Bártfa középkori műemlékei.“