Pesti Hírlap, 1882. február (4. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-14 / 45. szám

. volt oly szabadelvű, mint a függetlenségi párt­­ kitűnő férfia. S az átalános vallásszabadság még­­ az áprilisi törvényhozás mámorában sem igtatta­ ■ tott az 1848: 20-dik törvénycikkbe. Sőt a zsi­dók kimondott emancipációja, az utcai botrányok nyomása alatt visszavonatott. Miért ? Mert a nemzet vezérei nem akarták komplikálni bajain­kat, fokozni a zavart, s mert az átalános val­lásszabadság, polgári házasság, stb. hiányát a nemzet nem érezte fájdalmasan. A gyakorlatban a vallásszabadság majd teljesen létezett, vala­mint létezik jelenleg is. Tény azonban, hogy az élet ma már kö­­vetelőbben lép fel. Szaporodnak a be nem vett vallásfelekezetek. A polgári házasság, egyházi bíróság, tanü­gy, stb kérdései parancsolólag nyo­mulnak előtérbe. A klerikalizmussal lehet egy ideig és esetről esetre fegyverszüneteket kötni. De a harc előbb-utóbb kikerülhet­enné lesz, mi­helyt a klérus irányában támasztott követelések túlmennek a gyakorlati élet s a magyar kul­túrás érdekek által igényelt mérven, s mihelyt a klérus ez igazságos és a hazafiság által parancsolt mérv irányában sem hajlandó tranzakcióra lépni. — Ha valaha, úgy most volna szükség egy Deák Ferencre, ki a kielégítésüket váró kultúrás igények tekintetében létre tudná hozni a békés megalkuvást, akinek rendithetlen sza­­badelvüségében a nemzet bíznék s mégis bizal­mat tudna kelteni a klérusban, hogy nem kö­vetel többet, mint mennyire szabályos fejlődé­sünkre okvetlenül szükség van. Jól tudjuk, hogy a magyar klérus ma épp oly kevéssé tagadja meg hazafiságát, mint nem tagadta meg a múltban. A harcot sem örömest provokálja. Amíg valamely klérusnak dús java­dalmai vannak, nem szokott fejtetőre küzdel­mekbe rohanni. A francia és olasz klérus is csak akkor tette ezt, midőn gazdag javadalmait el­vesztette. De hát a klerikális sajtó izgat már a középtanodai javaslat alkalmából is. A kormány és a törvényhozás elleni szövetkezésre buzdítja a klérust. Vajjon ez hallgatni fog-e rá, s med­dig enyagírozza magát a harcban ? E kérdéssel szemben a kormány és tör­vényhozás kötelessége óvatosan, kímélettel, de egyszersmind elszánt erélylyel menni előre. A­­ magyar ügy kultúrás ügy. Ez a két ügy egy-­­ mással szolidáris. A kultúra követelményeinek­­ eleget kell tennünk, habár ezt csak harcok árán­­ tehetjük.De csak is ezeknek.A klérusnak pedig — értve minden vallásfelekezet klérusát—hazafi­­ságától kell tanácsot kérnie. Az egyházi érdeke­ket meg kell egyeztetnie a magyar érdekekkel. S pedig lehetőleg békés után. Mindenféle har­cunk úgy is bőven van. Kultur­harcra éppen nincs szükségünk. A haza és a történelem ne­vében pedig megkövetelheti a nemzet, hogy a magyar klerikalzmus és a magyar állameszme egymással soha ellentétbe ne kerüljön. A vallás és tanulmán­yalapokra felügyelő és azok kezelését ellenőrző bizottság tegnap Mailáth György elnöklete alatt ülést tartott. Tárgyalás alá vé­tetett a számvevőség javaslata, mely szerint a tanul­mányi alap 5 és 5 és fél százalékos magyar földhitelin­tézeti záloglevelei, úgy mindkét alap földtehermentesí­­tési kötvényei eladandók volnának. Az így befolyó összeg pedig 5 százalékos magyar papírjáradéki köt­vényekbe volna fektetendő. E művelet által a tanulmá­nyi alap tőkéjét 2.464,950 írttal, a vallásalap tőkéjét 602,460 írttal lehetne szaporítani. A bizottság e konverziót azonban nem ajánlotta, miután az illető papírok kisorsolás útján úgyis név sze­rinti értékben fizettetnek ki . A bizottság ezután a pénzügyminiszter és a vallás- és a közoktatásügyi mi­niszter között folytatott tárgyalások ügyében hozott véleményes határozatot. A két miniszter ugyanis az iránt tanácskozott, hogy a vallás- és a tanulmányi alap tulajdonát tevő 6°/0-os aranyjáradék kötvények 4°/0-os arany­járadék kötvényekre konvertáltassanak. A bizott­ság véleménye szerint mindaddig míg a kötvények kény­­szerű beváltása nem áll elő, a 6°/0-os kötvények meg­­tartandók. A bizottság végül elhatározta, hogy 1880. dec. 31-ig terjedő hátralékok elválasztanék az utóbbi köve­telésektől. Ezen hátralékos összegek szintén a kétes követelések számlájára vet­tők fel. Elhatároztatott to­vábbá, hogy fizetési halasztásokat csakis három hóra és­­ akkor is csak biztosíték mell­et engedélyezhetnek az illető kezelő közegek. H­tározattá vált az is, hogy jö­vőre az alapítványi ügyészségek külön perlajstromot vezessenek a vallás és a tanulmányi alapok ügyeiről. A lajstrom mintáját a bizottság már megállapította.­­­­Az egyes uradalmak jelentést tettek az 1880. és 1881-ki években tett fizetési halasztásokról és az 1880 ik évben adott bérelengedés­ekről. Ezekre vonatkozólag a bizott­ság kimondta, hogy az elengedések egyes kivételes esetekben engedélyezhetők, de csak azon összeg ere­jéig, a­mennyit az elemi csapás okozta kár kitesz. Ezen összeg megállapításánál kulcs gyanánt az adóel­engedés szolgál zsinórmértékül. — A szent-péterúti 150 hold erdőért ígért 16 506 frt vételárt a bizottság elfo­gadhatónak véli, de csakis azon esetben, ha az erdő ki nem irtása biztosittatik. — Ezzel az ülés vé­get ért. A szabadkai szerbekről egy laptársunk nem rég azt a hírt hozta, hogy nagy mennyiségű fegyvert rejtegetnek, hogy ez a hatóságnak is föl van jelentve stb. E hírt Szabadkáról azonnal megcáfolták ugyan de arca volt, szép szeme, holló fekete haja, köny­­nyed, karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemé­ben rejlett. Elméjének természetes finomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely épen oly távol volt a kacérságtól és affektációtól, különösen jól hatottak Vörösmartyra s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor közébe lé­pett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja. Laura erről sokáig nem tudott, Vörösmarty is akaratlanul megerősítette tévedé­sét, Laura csak annyit vett észre, hogy meg­különbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szive jó indulatának tulajdonította. Vö­rösmarty 1842-ben Bajzának bevallotta titkát s igy tudta meg a leány, ki kételkedett, vájjon képes-e boldogítani Vörösmartyt s igy nem mon­dott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb jön, mit Vörösmarty kétség és remény közt szemlélt s a „Merengőhöz“ címü híres költeményét írta hozzá, mely épen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. E vers kézirata most is meg­van, a papír elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a felindulás, melyet felköltött, mindvégig élt a menyasszony, az özvegy szivében. A menyegző 1843 május 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban, mint Sallay, Vörösmarty e­gü árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedül találta az ő bálványozott tanulótársát. „Boldog házaséleté­nek szemlélése — írja jegyzetei közt — ösz­tönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve megnős­ültem. “ Eddig Gyulai. Tudva van, hogy Vörösmarty életének na­gyobb részében a nyomorral küzdött, s hogy e szomorú helyzethez életének végén még súlyos s hosszan tartó betegség járult. A szegény nő lelki küzdelme e nehéz napokban kemény pró­bára lett téve. 1855-ben nov. 19-én halt el a nagy költő s az özvegy három gyermekével jó­formán kenyér nélkül maradt. Tudva van az is, hogy e nehéz napokban a gyermekek gyám­atyja Deák Ferenc nagyszámú magánlevelek szétküldése által segített rajzok s anyagi hely­zetüket állandón biztosította. Azóta a család bol­dogul élt. Kisebbik leánya, Erzsébet, időközben meghalt, fia Vörösmarty Béla kis táblai biró lett s Ilona leánya a köztiszteletben álló s oly gyorsan országos névre emelkedett Széll Kálmán neje lett s már egy kis leánykájuk is van. Vörösmarty Mihályné halála az éjjel 2 órakor 56 éves korában következett be. Előbb már egy nagy tüdőgyuladást állott volt ki, eb­ből megmenekült ugyan, de annyira elgyöngült, hogy főleg jan. közepe óta az elgyöngülés je­lei szemmel láthatólag észlelhetők voltak rajta. Erejének fentartására mindent elkövettek, de si­kertelenül. Reáliskolai lakásán fia, Vörösmarty Béla és leánya Széll Kálmánné állandóan mel­lette voltak. Széll Kálmánné az utolsó nap is csak éjjel 12 órakor hagyta el, de alig tá­vozott tőle, fölkeltették azzal a hírrel, hogy a beteg állapota rosszabbra fordult. Mire Széll Kálmánné férjével megérkezett, a haldok­lás percei beállottak, de a végóra nem volt fájdalmas. A halál úgyszólván észrevétlenül ra­gadta ki a jeles nőt szerettei karjai közül. Temetése iránt az intézkedéseket most teszik, a temetés ideje még megállapítva nincs, valószí­nűleg szerdán délután lesz a reáltanoda­ utca 19. számú házából. A kitűnő asszony halála fölött a részvét általános. PESTI HÍRLAP Szabadka város hazafias szerbjei ezzel nem elégedtek meg, hanem e vád elhárítása végett tegnap külön nép­­gyűlést is tartottak. A harctérről. A Krivosjéből Ledenice elfoglalása óta újabb har­cok híre nem érkezik. Az elmúlt éjjel érkezett hivata­los jelentés is csak veszteségeinket sorolja föl. Ledenice és környékének elfoglalása eltűnőleg csekély áldozatot, két halottat és 18 sebesültet követelt. Ellenben most már bizonyos az is, hogy Hosz­­t­i­n­e­k ezredes dandára nem foglalta el D­r­a­g­a­­­j­t, mint azt egy részről hiresztették. Hosz­­tinek hadoszlopa febr. 9-én Castelnuovóból szintén elkez­dett ugyan, még pedig nem Dragall, hanem Risano felé előrenyomulni, de az előnyomulás e napon csak R­e p­a­­­i­g sikerült, melyet csapataink harc nélkül meg is szállottak. Mi történt azóta, a felől ma estig semmi hír. A Zelesnica-völgyében, a felső Hercegovina határán február 10-én délelőtt csapa­­taink T­r­n­o­v­a mellett szintén jelentékeny diadalt vívtak ki. Trnova Szerajevótól délre a Zagorje felé ve­zető út közép részén már Boszniában fekszik, ugyanazon a vonalon, melyen Hotze ezrades a Kraljina ellen nem rég vonult. A trnovai ütközetben csapataink számereje mint­egy 700 főre tehető s az elért eredmény katonáinknak valóban becsületükre válik. A harc makacs voltát meg­magyarázza azon körülmény, hogy a fölkelők magas­latokról támadtak s hogy a küzdelem tárgyát képező állás a szerajevó focsai összeköttetés jelentékeny pont­ját képezi. Ezen eseményből megtudjuk azt is, hogy a Ze­­lesnica völgyét egészen a határszéli Rogojig, Szerajevó­­ból kiindult csapataink erősen megszállva tartják, kö­­vetkezőleg oly előnyök birtokában vannak, melyek a zagorjei bandáknak Bosznia és Szerajevó felé való működését mindenkorra lehetetlenné teszik. * Bisa­nóban a bocchei fölkelőknek egy uj hadi kiáltványuk forog. Az érdekes okirat, — e nemben már a második, — cyril betűkkel van nyomva s mint szé­lén olvasható Rómából került ki. Ezen utóbbi tételt azonban senki sem hiszi el, miután a nyomtatvány belgrádi származásra vall. Az elsőt Getinjében nyomták. Az új proklamáció Montenegró és Szerbia egyesítése végett életre­­halálra menő harcra tüzel­ő Ausztria-Magyarországot becsmérlő kifejezések között a nagy Szerbia ábrándjai­val argumentál. Az írást úgy látszik egy titkos pánszláv­­bizottság bocsájtotta ki, melynek a dalmát kikötő­váro­sokban is vannak ügynökei. * A montenegrói üzelmekről a P. Sl. katonai tudósítója Raguzából febr. 8. kelettel a következőket jelenti: A hercegovinai határszélen ropogó fegyvertűz a fekete hegyek közt hatalmas visszhangot keltett s föl­­riasztotta a zsákmányra éhes „keselyüket.“ Többször volt ugyan szerencsénk Nikita fejedelem méltá­nyosságáról és lejális biztosításairól szólanánk; azon­ban ettől eltekintve a dolgok igazi állásához képest mégis kereken ki kell nyilatkoztatnunk, hogy a h­e­r­­cegovinai-bocc­ei lázadás ál­landó elnyomását csak Monte­negró alávetésével bírjuk el­érni. E mondás jelentőségéről és horderejéről teljesen tudomásunk van s nem is­mertük volna kockáztatni, ha a Cetinjében és Grahovában végbemenő dolgok felől nem lennénk kellőleg értesülve, mely értesülésünk két­ségtelenné teszi, hogy az okos politikusok és a gondol­kozó emberek száma Montenegróban, az angol pénzzel is támogatott pánszláv agitáció behatása alatt úgy ol­vad össze, mint a napfényre kitett k­ósvaj. Ha már most, a­mi egyébként magától értetődik, a fölhasznált tekintélyes katonai erőnek sikerül Herce­govinában és a Krivosjében a fölkelést lebirkózni, ön­kénytelenül az a kérdés fog fölmerülni: „E­z a­z­után?“ A kolomposok és izgatók bandáikkal, mihelyest rosszul megy az üzlet, átmenekülnek a montenegrói ha­táron és ott­­ belebbeztetnek. Ezek az internált embe­rek azután melegen fogják odaát tartani az Ausztria- Magyarország ellen való gyűlöletet, a montenegróiak pedig a monarchia minden jövendőbeli ellenségének elő­őrsi szolgálatokat fognak teljesíteni. Ezek tényleges körülmények, melyeket szépíteni nem lehet. És mi következik mindezekből ? * A londoni „Times“ nagy érdeklődéssel kíséri a hercegovinai eseményeket. Imént egy vezércikkben is méltatta az okkupárt területek „igazgatását.“ Az alapos cikk sok keserű igazságot mond a bécsi közös kormány szemébe, íme egy kis mutatvány belőle. 1882. febuár 14

Next