Pesti Hírlap, 1882. április (4. évfolyam, 90-118. szám)
1882-04-20 / 108. szám
Budapest, 1882. IV. évf. 108. (1189 ) Szám, Csütörtök, április 20 Szerkesztési iroda: Előfizetési árak. Bidapesten, nádor-utca 7. sz., I..a**, Xgési évre. k* BM ||||^^ részét illető náBá«» 'LL:: «: POLITIKAI NAPILAP e ...... A VAJ-jJL A livrvl A 1 ill iJjJTl RUDOLF MOSSE-nél PARIS-ban, Százalék nem adatik. 4», Rue Notredame dee Victoirn. j _ . . . . .. és Bzombiteu a képtár. vsaésznapokon I tokent—l-Igi — Oratágil képsem Svesteti távollétiben mindig megtekinthet«. — xvapiar. j Jjatnivaioa. d,e fölváltva a gyűjtemények | társulat tárlata. (Sugirut, saját ház.) — Közvágóhíd a norokeárint végén, a vfwj Csütörtök róm. kath. Sulpiczius Nemzeti museum. (Museum-kömt.) valamelyike ; a könyvtár pedig minden Magyar tudományos akadémia. (Vereno Jémesett. — Városkái a régi a városkán* „ protestáns Sulpiczius ! Nyitva: d. e. »—1 óráig, hétfőn ée can- hétköznapon »—1-ig. — OwaágOS képtár ! zeef-tér, eeját hán.) — Iparmuzeum. (Sugár- téren, az osj a Lipót-utcában 34. sz. z. — i. Görög-orosz Herold ) törtökön a természet- és néprajzi-tár . (Eszterházy-fére) az akadémia palotájái »t, & képzőművészeti társulat háza.) — Városi vigadó (redoute) az aldtwMore&. —* ____[kedden és pénteken az ásványtár: szerdánban. Nyitva: vasárnap, szerdán és pén- Királyi vár 68 várkert Budán, az udvar | Állatkert a városligetben. ____ A mai szám tartalma: Andrássy opponál. — Politikai hírek —Politikai szemle. — Fővárosi ügyek. — Szinházégés Angliában. — Színház, zene, képzőművészet. — Blaha Lujza Debrecenben. — Tudomány, irodalom. — Távirat. — Legújabb. — Sport. — Napi hírek. — Nyilttér. — Szinlapok. — Közgazdaság. — Tárca . A csecsebecse-gyermek. — A mellékleten: Barkaroll. (Hangjegy.)—Loisset Emilia. — Küzdelem egy medvével. — Öngyilkosság máson. — Mexikói banditák. — Vakmerő szökés. — Egy rettegett amerikai rabló. — Regénycsarnok: Bűnvirág (62 folyt.) — Vegyes. — A budapesti értéktőzsde. — Tárca : Az elveszett kulcs. — Fiume ügye a horvát országgyűlésen. — Az osztrák delegációból. — Törvényszéki csarnok. — Kivonat a hivatalos lapból. Andrássy opponál. (Tk.) A volt külügyminisztert cserbenhagyta a providencia. Mert azt ugyan nem láthatta előre, hogy ő még valamikor magamagának opponálni fog. Pedig hát bekövetkezett az a csoda. Andrássy gróf opponál; opponál pedig épen annak a politikának, melyet az ő fürtös feje eszelt ki, az államfér fiúi genieje inaugurált. Opponál, de persze a maga módja és a helyzet követelményei szerint. Mert opponálni sokféleképen lehet. Úgy is lehet, hogy az ember az ellenlábasának összeszidja az apja teremtését s azt mondja szemébe, hogy szamár, — meg azután úgyis lehet, hogy az ember ezer bocsánatot kér, ha még lélekzeni bátorkodik, minden szép, minden jó, ami történik, csupán csak egy icike-picike körülmény volna talán mégis jobb, ha egy kicsit máskép volna, legalázatosabb és legigénytelenebb véleményünk szerint. Andrássy gróf Hiedelmet ismerő és becsülettudó, sima, udvarias államférfiú; nem szidja össze senkinek az apja teremtését, nem mondja senkinek szemébe, hogy szamár. Sejti is, hogy ez esetben olyan volna az, mintha csak a tükörbe mondaná. Mindezeknél és még sok egyéb okoknál fogva tehát ő excellenciája a lehető legszelídebben opponál, de opponál. És ez nagy dolog ! Ő tőle a legszelídebb gáncs is nyom a latban annyit legalább, mint mikor Szilágyi Dezső neki dűl a majoritásnak s izzé-porrá töri azt hatalmas argumentumaival. Mert Szilágyi Dezső et comp. soha se lelkesültek a bosnyák okkupáció iránt, ha tehát most elszörnyednek az azzal járó áldozatok fölött, az csak természetes, mert logika, amit előre lehetett látni. De Andrássy szerelmes volt Boszniába úgy, mint Hercegovinába, hangos trombitaszóval kürtölte annak megszállását a legbölcsebb politikának, kifeszített mellel ígérkezett érte elvállalni és viselni a felelősséget s a világ emlékezhetik még nagyhangú próféciájára: „majd két esztendő múlva beszéljenek azok, akik ma elkárhoztatnak ; tudom istenem, igazat ad nekem akkor az egész világ s be fogja látni, mekkora bölcseség rejlett az okkupációban!“ Ezt mondta három év előtt. Ha tehát most azt tapasztaljuk, hogy abban a politikában, melyben oly rendületlen bizodalma volt, nem hogy az egész világ helyeselné, de már ő maga is talál valami nem kedvére valót: hát az már olyan dolog, amire a magyar ember azt szokta mondani, hogy nagy sor ! Pedig hogy nagyon, de nagyon nem tetszik neki a dolog, azt tisztán és félreérthetetlenül kinyilatkoztató a delegáció tegnapi ülésében. Igen is, a delegációban, a „mintaintézményben“. Megkockáztatá azt az indiskrét kérdést, ha a kormánynak szándékában áll-e a megszállott tartományokban keresztül hajtani az újoncozást? — ami miatt köztudomás szerint a lázadás legfőképen kitört. Mert ezt nem tartja, úgymond, helyesnek. Számolni kell az ottani lakosság szokásaival, gondolkozásával s inkább önkéntes csapatokat toborozni külön a keresztényekből, külön a mohamedánokból. Az ujoncozás erőszakolásával a meghódítandó nép csak még inkább elidegenül, aztán milyen költséggel, mennyi sérelemmel jár! Igaz, hogy a rendelet egyszer kihirdettetvén, ha most elejtik, az nem fogja emelni a monarchia tekintélyét, sőt a felkelők látni fogják, hogy nem hiába ragadtak fegyvert, de mégis a viszonyokhoz alkalmazkodást ajánlja. Lám, Angol, Franciaország sem szervezik gyarmataikat az anyaország mintájára. Andrássy, egy szóval, igen okosan beszélt. Nagy igaza van. Az az egy kalap alá vonás, az az uniformisba gyúrás, az a mindent egyenlővé osztrákosítás, — ebbe fog elpusztulni Ausztria. Még Oroszországnak is van annyi sütni valója, hogy a Kaukázusból származó csapatait meghagyja a maguk valóságában cserkeszeknek s a kozákra nem erőszakolja rá a pickelhaubét. Csak az osztrák katonai körök hétemeletes butasága szereti jobban, ha fehér waffenrockban elpáholják, mintha honvédattilában, vagy bosnyák opankában győzne. A volt külügyminiszter tehát bölcsen teszi, ha a mindent a glammtreich dagasztó teknőjébe csömöszölő hagyományos bornirtság ellen szót emel. De vájjon felszólalásának nem volt-e egyéb célzata is ? Nekünk egészen úgy tetszik, hogy igen is volt. Mióta ő kijelenté, hogy okkupacionális politikáját igazolni fogja rövid időn a jövő, azt kell tapasztalnia, hogy az idő nagyon is ké- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A csecsebecse-gyermek. (Coppé Ferenc rajza.) Midőn a magas pénzvilág megtudta, hogy a szép Tichlerné érdekes állapotban van, első pillanatban elcsodálkozott. Nem tartották ilyesmire képesnek Tichlert, ezt a vastag pénzes zacskót, aki noha túl volt az ötvenen,egészen fiatal nőt vett el.Minek is nősült meg, mikor csak az imént építtetett a Prony utcában kis palotát pártfogolja, Cavalier Lujza — valódi nevén Navet Eliz, — a tavalyi álarcos menet egyik híres alakja számára ? De Tichler nagy kópé volt és jól tudta, mit tesz, midőn Páris legjobb hirű pénzváltói egyikének vejévé lett, aki ugyan majdnem szegény volt, mert leányának nem adott több hozományt, mint kétszázezer frankot, de Tichler azért mégis pompás üzletet csinált, midőn becsületesen szerzett kevés pénzt vegyített gyanús forrásokból eredő milliói közé. Épp most, hogy asztalánál, melynél fiatal neje elnökölt, ülni látta a bank főembereit, szürke szakállába nevetett, eszébe jutván az idő, a midőn mint házaló zsidó, aki csak az imént érkezett meg Frankfurtból, bejárta a párisi diáknegyed szűk utcáit, két három nadrággal a vállán és egy pár régi csizmával a kezében. Kétségkívül sokba, nagyon sokba került neki ez a fényűzési cikk: ez a szép nő. A szabó vagy az ékszerész számlájának láttára gyakran fintorította az orrát, de azonnal eszébe jutott a jó üzlet, melyet új összeköttetései révén sikerült csinálnia és ilyenkor vigyorogva mondá : „Ez mind tiszta nyereség!“ De semmi sem ért föl boldogságával, melyet akkor érzett, midőn neje azt jelentette neki, hogy atyai örömöknek néz eléje. Azzal a büszkeséggel, mely oly jól illik hasonló körülmények között az ötven évhez, fogadta a fiatal üzéreket, kik neki a tőzsde előcsarnokában szerencsét kívántak. Ellenben a kedves kis bahó Tiehlerné nehezen bírt megbarátkozni az anyaság gondola-ával. Hogyan! ? Kis babája legyen neki, a finom, kék szemű párisi nőnek, aki ebédjeihez oly kihívó, szívalakúan kivágott ruhaderekat gondolt ki. Anya legyen ő, a kotillonok királynője, aki egy jótékonysági vásár alkalmával huszonöt Lajos-aranyával fizette meg fejenként az engedélyt, hogy megcsókolhassák gömbölyű karjának barna bőrét, ott egészen fönn, ahol a hosszú svéd keztyű véget ér ! Az öreg Baderné, a Saint-Honoré külváros legrosszabb nyelve, aki Tiehlerné esküvője napján azt mondotta: „Ez a nő ötven éves korában igen tiszteletreméltó lesz“, — az öreg Baderné most fennen hirdette, hogy az ilyen „szélcsap“, — hogy egyebet ne mondjon — képtelen lesz anyai tisztének teljesítésére. De nem volt igaza. A vén Sybilla jóslata nem teljesült. Legalább eleinte úgy látszott, hogy nem fog teljesülni s Tiehlerné erős fiúgyermeknek adott életet. A francia trónörököst sem fogadták nagyobb ceremóniával, mint a kis Gusztávot. Az igaz, hogy a midőn kimosdatva, megfürösztve, bepólyázva, anyja mellé tették a vak, fogatlan, ráncos, vörös bőrű kis jószágot, a fiatal asszony felkiáltott: „Nagy isten ! milyen csúf!“ De az anyai ösztön csakhamar fölülkerekedett és az érdekes beteg igazi bensőséggel csókolta meg az újszülöttet, akinek arca olyan volt, mint egy vén akadémikusé. Az atya kitűnően viselte magát. Illő gyöngédséget tanúsított neje és gyermeke iránt, sőt — uram bocsá’ — még a tőzsdéről is elkésett egy negyed órával, pedig aznap fontos találkozója volt Sedelmayer kulisszierrel, a szép szakállú szemitával. — Hol van a dajka ? —kiáltá a betegágyas amint a fiatal akadémikus legelső nyöszörgését hallotta. A dajka ott volt. Már előre kiválasztotta az orvos. Picardi nő volt, iszonyú csípőkkel, rémséges mellel , nagy fejkötőt és virágos kartonruhát viselt. — Ön borzasztóan néz ki, kedvesem... De majd eligazítják. Azonnal hozzá is fogtak. A szobaleány, aki asszonyával a breton tengerparton volt, Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.