Pesti Hírlap, 1882. július (4. évfolyam, 179-209. szám)
1882-07-17 / 195. szám
tejfelszínű arcukat a rózsaszínű napernyőn át szűrődő sugarak rózsásra festették. Az egyik leány a pavilion felé fordítá fejét s mosolygott, mikor észrevette a két fiatalembert; egy pillanatra látni lehetett apró fogait, melyek hasonlók voltak a rizsszemekhez. A bárka elején egy előkelően öltözött úriember állt lehajolva; megkötötte sarujának feloldozott kötelékeit, a nap ragyogott fekete süvegén. A szolgák az ételneműek kiszállítására készültek. A hajószoba belsejében egy nemzeti énekesnő guggolt; bizonyosan azért hozták magukkal, hogy felvidítsa őket sétájukon, pengette li vajának húrjait s éles hangon énekelt egy néprománcot. A csöndes vizen, a nyugodt levegőben tisztán hallatszottak az ének szavai. „Itt van, mondá a tündér az öregnek, két kosár, az egyik nehéz, a másik könnyű. Tidd el azt, a melyiket akarod.“ „Olyan szegény aggastyánnak, mint én vagyok, mondá az öreg, a legkönnyebb is elég nehéz. És a könnyebbet vette föl. ..Amint a tündér megparancsolta neki, mihelyt hazaért, kinyitotta a kosarat. Két igen szép ruha volt benne. „Gonosz felesége kérdezte, hogy honnan való a ruha, s mikor megmondta neki, az aszszony azt gondolá, hogy talán ő is fog találkozni a tündérrel. „Elment tehát a hegyoldalba s valóban látta jönni a tündért. — Te megkinoztál, — mondá neki a tündér, — mikor nálad voltam szerzetes alakjában, válassz a két kosár közül. „Az asszony a súlyosabbikat választás büszkén ment haza. De mikor felnyitotta a kosarat, két csúnya vörös majom ugrott ki belőle s fintorgatva futott el." A bárka eltűnt a vizi liliomok és Íriszek közt, behatolt az öbölbe s a korcsma előtt állt meg. Az énekesnő elhallgatott. Boitoro gyorsan elhagyta a pavillont és a kikötő felé tartott. Miodzsin kis távolságra követ és elbújt a fák mögé; látta társát, hogy az újonnan érkezettek felé megy, és nyájasan üdvözli őket — Ah, ah ! — kiálta az ifjú lányok fivére jókedvűen, tehát ugyanazzal a társasággal találkozunk, melylyel tavaly ? Jó napunk lesz. — Gondoltam, hogy találkozunk, — monda az anya, akinek széles arcára mosolygás ült. — Annak reménye hozott bennünket ide, hogy találkozni fogunk, — mondá Boitoro, egy tekintetet vetve Yamatára. — S barátja nincs itt önnel ? Azt hittem, hogy őt is láttam a pavillonban, — kérdé az ifjabb leány, ajkáig emelve köntösének bő ujjait s kissé elrejtőzve nénje mögé. A kisebbik alacsony termetű, de eleven, vidor leányka volt, mint a madár. Arany fonállal átszőtt kék ruhája feszesen simult csípőjére, hátul nagy csokor dudorodott, ildomosan tartotta nagy napernyőjét fésűje fölé. Nénje szebb volt; arca komoly, méla, s szelíden árnyalt; sötét pillájú szemeiben élénk, de fájdalomra valló tűz ragyogott; mosolya szomorú és bájos volt. Miodzsin, nevét hallván említeni, odament a leányokhoz ; tekintete találkozott Yamatáéval, de ez rögtön elfordítá tekintetét. — Itt van, — mondá az ifjabb leány nővérének. — Hallgass, Mizu, — mormogá Yamata, — leplezd el örömödet. Mizu kiterjeszté legyezőjét, hogy azon pillantson keresztül. • — Menjünk, Güten, mondá az anya, fiához fordulva, kérd meg ez urakat, legyenek szívesek velünk jönni, hogy együtt töltsük a napot, mivel oly szerencsések voltunk, hogy véletlenül találkoztunk velük. — Tiszteletre méltó anyám, nemes Yakuna hangosan mondta azt, amit én csak gondoltam, felelt Fitten s mosolyogva meghajta magát az urak előtt. — Beleegyezünk, felelt Boitoro, és adja isten, hogy ne ez legyen az egyetlen nap, melyet együtt töltünk. Fiten vidáman ugrándozott s elfutott az erdőbe. Nemsokára az egész társaság eltűnt a sűrű bokrok árnyában, ugrándozva, vigadva, mint a rabságból kiszabadult madár, a mint a párisi emberek szoktak tenni, ha falura juthatnak. (Folyt, következik.) A pénzt osztó Antikrisztus. — Egy rejtélyes idegen. — Az Antikrisztus Roawl orosz városban megjelent. Legalább úgy írják egy smolenski újságnak. Az Antikrisztus külsejét illetőleg épen olyan, mint más becsületes ember, csak a lelke nem olyan, mint a mienk, és épen erről ismert rá néhány ottani bölcs. Foglalkozását leginkább a jótékonyság képezte. Naponta nagy néptömeg jelent meg nála ss kinek-kinek, amennyire szüksége volt, pénzt osztott ki, teljesen beérve azzal, hogy neveiket jegyzőkönyvébe bevezette. Ennek folytán aztán a legváltozatosabb hírek terjedtek el róla. Némelyek határozottan azt állították, hogy ő más vallásu ember s azért jött, hogy a polgárokat az igazság útjáról eltérítse; mások pedig úgy vélekedtek, hogy bizikelme meg van bolodulva; a legbölcsebbek azonban tovább mentek és kijelentették, hogy ez nem más, mint maga az Antikrisztus. Bizonyítékot is tudtak felhozni. Egy asszony ugyanis 25 rubelt kapott egy tehén vételára fejében. A pénzt hazavitte, egy fazék alá rejtette, nem feledkezvén meg a pénzre és fűzőkre keresztet vetni, ami aztán teljesen meg is nyugtatta. De mennyire meg volt lepetve, midőn másnap a pénz nem volt többé helyén! Nem volt más, mit tenni, mint visszamenni a tisztátlan szellemhez ... És ő, az átkozott, mikor megpillantotta, még jószót nevetett rajta, hogy pénzét ellopták, aztán még megsajnálta s újból pénzt adott neki, még pedig valamely nagyobb bankjegyet, s megparancsolta neki, hogy váltsa föl, vagyis, hogy ezt az ördögi papirost, a mi keresztény pénzünkért cserélje fel. Ugyanakkor hire járt, hogy ő belevág az emberek kis ujjába, hogy vérükkel áldozzon. Emlegették, hogy nem jó tréfára venni a dolgot, mert az egész lakosságot veszedelem fenyegeti. És csakugyan akadtak olyan emberek is, kik elmentek az illető úrhoz, hogy tőle magyarázatot kérjenek. A magyarázat kevés szóból állott. Csak annyit mondhattak neki, hogy magaviselete nagyon feltűnő, mire ő azt válaszolta, hogy ez csak azoknak lehet feltűnő, a kik hozzá vannak szokva idegen jószágot eltulajdonítani, a magukéval pedig soha elő nem állani. A kiváncsiak erre csak ajkaikba haraphattak s aztán haza csoszogtak. A rejtélyes idegen addig folytatta működését, amíg pénzében tartott. Mikor ez aztán kifogyott, nem jött hozzá többé senki s teljesen elfelejtették. De egy valaki még sem feledkezett meg róla, még pedig nem más, mint a házigazdája, akinek szintén sok pénzt adott. Ez aztán csupa hálából elkergette a jámbor Antikrisztust. REGÉNY-CSARNOK, öröüszös férj. Irta: Dosztojevszki Tivadar. Az orosz eredetiből fordította: Timkó Iván. (Folytatás.) 15 ÉS nem tekintve elragadtatására, mind mélyebben elmerült gondolataiba. „Még agyon kínoz Lizával, — ez világos ! És Lizát is agyon gyötri. Ezzel vérig boszant engem. Hm.. .kétség kívül nem engedhetem meg az önkényü beavatkozást, gondolá hirtelen. De ime, már tizenkettőre jár és ő még sincs itt. Sokáig, egész fél egyik várakozott. Unalma nőttön-nőtt. Truszocki Pavlovics Pál nem jött. Végre azon régen kínzó gondolat, hogy szándékosan és pedig épen azért nem jön, mert nem akar ma is, mint tegnap szemrehányásokat tenni, s kihozta sodrából: „Ő tudja, hogy tőle függök, és mi történik most Lizával! Hogyan jelenjek meg nélküle?“ Végre nem uralkodhatva magán, ebéd után egy órakor, maga ment el Pokrovba. Az illető számnál tudtára adták, hogy Truszocki az éjjel nem volt otthon és csakis reggeli kilenc órakor tért lakására, majd alig egy negyedórás otthonlét után ismét távozott. Veljcsaninov Truszocki Pavlovics Pál ajtajában állott és kezében tartva a kilincset, hallgatódzott, mialatt majd gépiesen felnyitá,majd ismét betevé az ajtót. Magához térve, távozni készült és Sziszpevna Máriához vezetteté magát. De ez meghallván hangját, készséggel jelent meg előtte Ez jó öreg, „nemes érzelmű nő“ volt — mint Velycsaninov nevező, midőn üzenetek küldésére használta fel. Röviden tudakozódva arról, hogyan vitte el tegnap a leánykát, Sziszpevna Mária csakhamar Truszocki felől kezde beszélni. „Ha nem lett volna oly gyermekes, már rég elűzte volna őt. A fogadóból is elűzték, mert nagyon gyalázatosan viselte magát. Nem bűne, hogy éjnek idején nőt hozott a házhoz, figyelemre nem méltatva, hogy már értelmes leánykája van! Lármázott, hogy : „ez — ha akarom — anyáddá lesz !“ „Te — folytatá — nem vagy leányom, hanem . . . — Mit beszél ön! — riadt föl Velycsaninov. — Magam hallottam. Ha részeges, az csak megbocsátható, de hogy oly érzéktelen, hogy a gyermekkel, ki ha kiskorú is, de már mégis értelmes, mit sem törődik, az már meg sem menthető. A leányka sír, látom, egészen tönkre tette őt. Tegnap ez udvaron nagy bűntettet követtek el; a nép azt beszéli, hogy egy biztos vagy ilyféle egyén, tegnap a vendéglőben szobát bérelt és másnap reggel felakasztva találták. Mondják, hogy elpazarolta a rábízott pénzt. A nép összefutott, csak Truszocki Pavlovics Pál nincs otthon, a gyermek minden felügyelet nélkül jár, majd utána nézek, hát ott látom a folyosón a nép között, hol az akasztottat nézte. Gyorsan elvezettem onnan. Mit gondolsz ?— szólok hozzá. — És egész testében remegett, megfeledkezett, alig hogy ideért — lerogyott. Vergődött, vergődött, míg végre magához tért. Görcsöket kapott-e, nem tudom, de attól az időtől fogva, betegeskedni kezdett. Megtudván ezeket Truszocki, megtépázta, s nem hogy vigasztalta volna, még inkább megcibálta s miután boszuját kitörté, ijesztgetni kezdé a leánykát: „Én — mondá — miattad szintén felakasztom magam ; épen arra a zsinórra, arra az ablakfára, amire már horgot is akasztott. A lányka majdnem öntudatát vesztő, jajveszékelni kezdett, kezecskéivel átkarolta és fuldokolva rebegő: „Nem fogok lármázni, nem fogok, soha.“ Nagy szomorúság, nagy csapás ez! Habár elő is volt készülve valami különösre, Velucsaninovot ez elbeszélés mégis anynyira meghatotta, hogy nem is akart annak teljes hitelt adni. Sziszoevna Mária még sok mindenfélét beszélt össze, például egy eset adta elő magát, mely alkalommal ha Sziszoevna Mária nem lett volna, Liza az ablakon vetette volna ki magát. Truszocki Pavlovics Pál ittasan kijött a szobából és folyton e kifejezést mormogta : „Agyonütöm, mint a kutyát, agyonütöm !“ Velycsaninov kocsit bérelt és Pogorilucevékhez indult. A kocsi még el sem hagyta a várost, máris meg kellett állania a keresztután a csatorna hídjánál, melyen épen temetés ment át. A hídnak mindkét oldalán fogatok torlódtak össze és megállták a néptömeget. A temetés gazdag volt, a kocsik hosszú sorban követték egymást. Az ekként egymást követő kocsik egyikéből Velycsaninov Truszocki Pavlovics Pált pillanta meg. Nem is hitte volna, ha Truszocki Pavlovics Pál maga nem hajol ki a kocsi ablakából és mosolyogva nem int feléje kezével. Észre lehetett venni, hogy örült, hogy Velycsaninovot felismerte. Velycsaninov kiugrott a kocsiból és nem tekintve a néptömeg szorosságára és arra, hogy Truszocki Pavlovics Pál hintója már a hídra ment át, a hintó ablakához futott. Truszocki Pavlovics Pál egyedül ült. — Mi történt önnel, — kiáltá Velycsaninov. — Miért nem jött el? Hogyan került ide ? — Tartozásomat rovom le, ne lármázzon, ne lármázzon, tartozásomat rovom le, — mondá vigyorogva Truszocki. — Mihajlovics István őszinte barátom földi maradványát kisérem a sírba! — Ízetlenség, ön ittas, esztelen ember! — kiáltá még erősebben a pillanatra zavarba jött Velycsaninov, — lépjen ki azonnal és üljön hozzám. Azonnal! — Nem tehetem, tartozásom . . . — Kilököm innen! — kiabálá Velycsaninov. — De én lármázni fogok! lármázni fogok ! — mondá vigyorogva Truszocki Pavlovics Pál, és mintegy játékot űzve, a hintó túlsó szögletébe húzódott. — Vigyázz, vigyázz, megfojtják ! — kiáltá a rendőr. Valóban a hídról való lejövetnél egy idegen hintó, mely a menetet megszakította, nagy lármát idézett elő. Velucsaninov kénytelen volt tovább állani; fogatok és a nép