Pesti Hírlap, 1882. július (4. évfolyam, 179-209. szám)

1882-07-17 / 195. szám

tejfelszínű arcukat a rózsaszínű napernyőn át szűrődő sugarak rózsásra festették. Az egyik leány a pavilion felé fordítá fejét s mosolygott, mikor észrevette a két fiatal­embert; egy pillanatra látni lehetett apró fogait, melyek hasonlók voltak a rizsszemekhez. A bárka elején egy előkelően öltözött úri­ember állt lehajolva; megkötötte sarujának fel­oldozott kötelékeit, a nap ragyogott fekete sü­vegén. A szolgák az ételneműek kiszállítására készültek. A hajószoba belsejében egy nemzeti énekesnő guggolt; bizonyosan azért hozták magukkal, hogy felvidítsa őket sétájukon, pen­gette l­i v­a­jának húrjait s éles hangon énekelt egy néprománcot. A csöndes vizen, a nyugodt levegőben tisztán hallatszottak az ének szavai. „Itt van, mondá a tündér az öregnek, két kosár, az egyik nehéz, a másik könnyű. Tidd el azt, a melyiket akarod.“ „Olyan szegény aggastyánnak, mint én vagyok, mondá az öreg, a legkönnyebb is elég nehéz. És a könnyebbet vette föl. ..A­mint a tündér megparancsolta neki, mihelyt haza­ért, kinyitotta a kosarat. Két igen szép ruha volt benne. „Gonosz felesége kérdezte, hogy honnan való a ruha, s mikor megmondta neki, az asz­­szony azt gondolá, hogy talán ő is fog talál­kozni a tündérrel. „Elment tehát a hegyoldalba s valóban látta jönni a tündért. — Te megkinoztál, — mondá neki a tündér, — mikor nálad voltam szerzetes alakjában, válassz a két kosár közül. „Az asszony a súlyosabbikat választá­s büszkén ment haza. De mikor felnyitotta a kosarat, két csúnya vörös majom ugrott ki be­lőle s fintorgatva futott el." A bárka eltűnt a vizi liliomok és Íriszek közt, behatolt az öbölbe s a korcsma előtt állt meg. Az énekes­nő elhallgatott. Boitoro gyorsan elhagyta a pavillont és a kikötő felé tartott. Miodzsin kis távolságra kö­vet é­s elbújt a fák mögé; látta társát, hogy az újonnan érkezettek felé megy, és nyájasan üdvözli őket — Ah, ah ! — kiálta az ifjú lányok fivére jókedvűen, tehát ugyanazzal a társasággal ta­lálkozunk, melylyel tavaly ? Jó napunk lesz. — Gondoltam, hogy találkozunk, — mon­da az anya, a­kinek széles arcára mosoly­gás ült. — Annak reménye hozott bennünket ide, hogy találkozni fogunk, — mondá Boitoro, egy tekintetet vetve Yamatára. — S barátja nincs itt önnel ? Azt hittem, hogy őt is láttam a pavillonban, — kérdé az ifjabb leány, ajkáig emelve köntösének bő ujjait s kissé elrejtőzve nénje mögé. A kisebbik alacsony termetű, de eleven, vidor leányka volt, mint a madár. Arany fonál­lal átszőtt kék ruhája feszesen simult csípőjére, hátul nagy csokor dudorodott, ildomosan tar­totta nagy napernyőjét fésűje fölé. Nénje szebb volt; arca komoly, méla, s szelíden árnyalt; sötét pillájú szemeiben élénk, de fájdalomra valló tűz ragyogott; mosolya szo­morú és bájos volt. Miodzsin, nevét hallván említeni, odament a leányokhoz ; tekintete találkozott Yamatáéval, de ez rögtön elfordítá tekintetét. — Itt van, — mondá az ifjabb leány nő­vérének. — Hallgass, Mizu, — mormogá Yamata, — leplezd el örömödet. Mizu kiterjeszté legyezőjét, hogy azon pil­lantson keresztül. • — Menjünk, Güten, mondá az anya, fiá­hoz fordulva, kérd meg ez urakat, legyenek szívesek velünk jönni, hogy együtt töltsük a­­ napot, mivel oly szerencsések voltunk, hogy vé­letlenül találkoztunk velük. — Tiszteletre méltó anyám, nemes Yakuna hangosan mondta azt, a­mit én csak gondoltam, felelt Fitten s mosolyogva meghajta magát az urak előtt. — Beleegyezünk, felelt Boitoro, és adja isten, hogy ne ez legyen az egyetlen nap, me­lyet együtt töltünk. Fiten vidáman ugrándozott s elfutott az erdőbe. Nemsokára az egész társaság eltűnt a sűrű bokrok árnyában, ugrándozva, vigadva, mint a­­ rabságból kiszabadult madár, a mint a párisi­­ emberek szoktak tenni, ha falura juthatnak.­­ (Folyt, következik.) A pénzt osztó Antikrisztus. — Egy rejtélyes idegen. — Az Antikrisztus Roa­wl orosz városban meg­jelent. Legalább úgy írják egy smolenski újságnak. Az Ant­ikrisztus külsejét illetőleg épen olyan, mint más becsületes ember, csak a lelke nem olyan, mint a mienk, és épen erről ismert rá néhány ottani bölcs. Foglalkozását leginkább a jótékonyság képezte. Naponta nagy néptömeg jelent meg nála s­s kinek-kinek, amennyire szüksége volt, pénzt osztott ki, teljesen beérve azzal, hogy neveiket jegyzőkönyvébe bevezette. Ennek folytán aztán a legváltozatosabb hí­rek terjedtek el róla. Némelyek határozottan azt állí­tották, hogy ő más vallásu ember s azért jött, hogy a polgárokat az igazság útjáról eltérítse; mások pedig úgy vélekedtek, hogy biz­ikelme meg van bolodulva; a legbölcsebbek azonban tovább mentek és kijelentet­ték, hogy ez nem más, mint maga az Anti­krisztus. Bizonyítékot is tudtak felhozni. Egy asszony ugyanis 25 rubelt kapott egy tehén vételára fejében. A pénzt hazavitte, egy fazék alá rej­tette, nem feledkezvén meg a pénzre és fűzőkre keresz­tet vetni, ami aztán teljesen meg is nyugtatta. De mennyire meg volt lepetve, midőn másnap a pénz nem volt többé helyén! Nem volt más, mit tenni, mint visszamenni a tisztátlan szellemhez ... És ő, az átkozott, mikor megpillantotta, még jószót nevetett rajta, hogy pénzét ellopták, aztán még megsajnálta s újból pénzt adott neki, még pedig vala­mely nagyobb bankjegyet, s megparancsolta neki, hogy váltsa föl, vagyis, hogy ezt az ördögi papirost, a mi keresztény pénzünkért cser­élje fel. Ugyanakkor hire járt, hogy ő belevág az embe­­rek kis ujjába, hogy vérükkel áldozzon. Emlegették, hogy nem jó tréfára venni a dolgot, mert az egész lakosságot veszedelem fenyegeti. És csakugyan akadtak olyan emberek is, kik elmentek az illető úrhoz, hogy tőle magyarázatot kérjenek. A magyarázat kevés szóból állott. Csak annyit mondhattak neki, hogy magaviselete nagyon feltűnő, mire ő azt válaszolta, hogy ez csak azoknak lehet feltűnő, a kik hozzá vannak szokva ide­gen jószágot eltulajdonítani, a magukéval pedig soha elő nem állani. A kiváncsiak erre csak ajkaikba haraphattak s az­tán haza csoszogtak. A rejtélyes idegen addig folytatta működését, amíg pénzében tartott. Mikor ez aztán kifogyott, nem jött hozzá többé senki s teljesen elfelejtették. De egy valaki még sem feledkezett meg róla, még pedig nem más, mint a házigazdája, akinek szintén sok pénzt adott. Ez aztán csupa hálából elkergette a jámbor Antikrisztus­t. REGÉNY-CSARNOK, öröüszös férj. Irta: Dosztojevszki Tivadar. Az orosz eredetiből fordította: Timkó Iván. (Folytatás.) 15 ÉS nem tekintve elragadtatására, mind mélyebben elmerült gondolataiba. „Még agyon kínoz Lizával, — ez vilá­gos ! És Lizát is agyon gyötri. Ezzel vérig boszant engem. Hm.. .kétség kívül nem enged­hetem meg az önkényü beavatkozást, gondolá hirtelen. De ime, már tizenkettőre jár és ő még sincs itt. Sokáig, egész fél egyik várakozott. Unal­ma nőttön-nőtt. Truszocki Pavlovics Pál nem jött. Végre azon régen kínzó gondolat, hogy szándékosan és pedig épen azért nem jön, mert nem akar ma is, mint tegnap szemrehányáso­kat tenni, s kihozta sodrából: „Ő tudja, hogy tőle függök, és mi történik most Lizával! Ho­gyan jelenjek meg nélküle?“ Végre nem uralkodhatva magán, ebéd után egy órakor, maga ment el Pokrovba. Az illető számnál tudtára adták, hogy Truszocki az éjjel nem volt otthon és csak­is reggeli ki­lenc órakor tért lakására, majd alig egy ne­gyedórás otthonlét után ismét távozott. Veljcsa­­ninov Truszocki Pavlovics Pál ajtajában állott és kezében tartva a kilincset, hallgatódzott, mialatt majd gépiesen felnyitá,majd ismét betevé az ajtót. Magához térve, távozni készült és Sziszpevna Máriához vezetteté magát. De ez meghallván hangját, készséggel jelent meg előtte Ez jó öreg, „nemes érzelmű nő“ volt — mint Velycsaninov nevező, midőn üzenetek kül­désére használta fel. Röviden tudakozódva arról, hogyan vitte el tegnap a leánykát, Sziszpevna Mária csakhamar Truszocki felől kezde beszélni. „Ha nem lett volna oly gyermekes, már rég elűzte volna őt. A fogadóból is elűzték, mert nagyon gyalázatosan viselte magát. Nem bűn­e, hogy éjnek idején nőt hozott a házhoz, figye­lemre nem méltatva, hogy már értelmes leány­kája van! Lármázott, hogy : „ez — ha aka­rom — anyáddá lesz !“ „Te — folytatá — nem vagy leányom, hanem . . . — Mit beszél ön! — riadt föl Velycsa­ninov. — Magam hallottam. Ha részeges, az csak megbocsátható, de hogy oly érzéktelen, hogy a gyermekkel, ki ha kiskorú is, de már mégis értelmes, mit sem törődik, az már meg sem menthető. A leányka sír, látom, egészen tönkre tette őt. Tegnap ez udvaron nagy bűn­tettet követtek el; a nép azt beszéli, hogy egy biztos vagy ilyféle egyén, tegnap a vendéglőben szobát bérelt és másnap reggel felakasztva ta­lálták. Mondják, hogy elpazarolta a rábízott pénzt. A nép összefutott, csak Truszocki Pav­lovics Pál nincs otthon, a gyermek minden felügyelet nélkül jár, majd utána nézek, hát ott látom a folyosón a nép között, hol az akasztottat nézte. Gyorsan elvezettem onnan. Mit gondolsz ?­­— szólok hozzá. — És egész testében remegett, megfeledkezett, alig hogy ideért — lerogyott. Vergődött, vergődött, míg végre magához tért. Görcsöket kapott-e, nem tudom, de attól az időtől fogva, betegeskedni kezdett. Megtudván ezeket Truszocki, meg­tépázta, s nem hogy vigasztalta volna, még inkább megcibálta s miután boszuját kitörté, ijesztgetni kezdé a leánykát: „Én — mondá — miattad szintén felakasztom magam ; épen arra a zsinórra, arra az ablakfára, a­mire már horgot is akasztott. A lányka majdnem öntu­datát vesztő, jajveszékelni kezdett, kezecskéi­vel átkarolta és fuldokolva rebegő: „Nem fogok lármázni, nem fogok, soha.“ Nagy szo­morúság, nagy csapás ez! Habár elő is volt készülve valami külö­nösre, Velucsaninovot ez elbeszélés mégis any­­nyira meghatotta, hogy nem is akart annak teljes hitelt adni. Sziszoevna Mária még sok mindenfélét beszélt össze, például egy eset adta elő magát, mely alkalommal ha Sziszoevna Mária nem lett volna, Liza az ablakon vetette volna ki magát. Truszocki Pavlovics Pál ittasan kijött a szobából és folyton e kifejezést mor­mogta : „Agyonütöm, mint a kutyát, agyon­ütöm !“ Velycsaninov kocsit bérelt és Pogoriluce­­vékhez indult. A kocsi még el sem hagyta a várost, már­is meg kellett állania a kereszt­­után a csatorna hídjánál, melyen épen temetés ment át. A hídnak mindkét oldalán fogatok torlódtak össze és megáll­ták a néptömeget. A temetés gazdag volt, a kocsik hosszú sorban követték egymást. Az ekként egymást követő kocsik egyikéből Velycsaninov Truszocki Pav­lovics Pált pillanta meg. Nem is hitte volna, ha Truszocki Pavlovics Pál maga nem hajol ki a kocsi ablakából és mosolyogva nem int feléje kezével. Észre lehetett venni, hogy örült, hogy Velycsaninovot felismerte. Velycsaninov kiugrott a kocsiból és nem tekintve a néptömeg szoros­ságára és arra, hogy Truszocki Pavlovics Pál hintója már a hídra ment át, a hintó abla­kához futott. Truszocki Pavlovics Pál egye­dül ült. — Mi történt önnel, — kiáltá Velycsani­nov. — Miért nem jött el? Hogyan került ide ? — Tartozásomat rovom le, ne lármázzon, ne lármázzon, tartozásomat rovom le, — mondá vigyorogva Truszocki. — Mihajlovics István őszinte barátom földi maradványát kisérem a sírba! — Ízetlenség, ön ittas, esztelen ember! — kiáltá még erősebben a pillanatra zavarba jött Velycsaninov, — lépjen ki azonnal és üljön hozzám. Azonnal! — Nem tehetem, tartozásom . . . — Kilököm innen! — kiabálá Vely­csaninov. — De én lármázni fogok! lármázni fo­gok ! — mondá vigyorogva Truszocki Pavlovics Pál, és mintegy játékot űzve, a hintó túlsó szögletébe húzódott. — Vigyázz, vigyázz, megfojtják ! — kiáltá a rendőr. Valóban a hídról való lejövetnél egy idegen hintó, mely a menetet megszakította, nagy lármát idézett elő. Velucsaninov kényte­len volt tovább állani; fogatok és a nép

Next