Pesti Hírlap, 1883. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1883-01-14 / 14. szám
Budapest, 1883. V. évi 14. (1454.) szám. Vasárnap, január 14 .--......... .....- m....................................................................................... ■■ .................................................................. . -TT-i-Mi. av..i.T.-n-M--8.iM.T.-i .n .. ........... ... .1. —k Előfizetési árak: ___ Szerkesztési iroda: ^A m ggg Budapesten, nádor utca 7. is., X. f’ll ili »I ................. , __ |ij|n 101 Móri» lftp »zellemi rémiót illeti 9 m ^ «■ a m ■ nt m m ^ .........................1 s 20 a alS M lal jaja yj» hűektől fogadtatnak el. Xffjt* »zára helyben -4 kr. |||pSP^ ggLra I§| fig KgSSgij » |§LJp ||| |||fa EH JM Kéziratok vissza nem ftdftfeak Vidéken s fa. || N“ % M I H M M IPta 9 B§P^ Kiadóhivatal: --------- tja H AS JH BB m |9 |H B KM n B JgÜSS B Budapest, nádcr-utca 7. iiia, í Jtaj^zrerllig és a Nagrinig* almi KB jBS£jl WgtsB SS H US Kg Ht jpff (62 BiBW BMflfl Wm kuni az előfizetések és a lap )**•*'- tag, lepss lappal együtt: ■■ MIH Hi flHBft ■■ céséra Tiratkozó fel,»01wnia.sk fcs■*«., *rr.....................MM. __________ rézenéők. Khm........................» . __ _ _ .VaScO’litvA Hirdetései* POLITIKAI NAPILAP. Assf* Százalék ma adatik. A VAJA A AlXXX AJJilA ■ V . RUDOLF M08SE-nél PARIB-fc** it. Rue Notredame dee Victoir* Andrássy és Apponyi. Berlini lapok hirdetik, hogy gróf Wimpffen utóda a párisi nagyköveti széken Andrássy Gyula gróf lesz. A kombináció nem valószínűtlen. Igaz, hogy Andrássy külügyminiszter volt, de az volt Beust gróf is, mielőtt elment nagykövetnek. A párisi nagykövetség tehát nem derogálhatna Andrássy Gyula grófnak sem. Az is igaz, hogy állandóan külügyminiszterjelölt. Amikor visszalépett, a félhivatalos sajtó azt híresztelte, hogy Andrássy csak ideiglenesen távozik, akkor foglalja vissza helyét, mikor neki tetszik. Reménybeli utóda volt Haymerlenek. Az Kálnokynak. De külügyminiszteri jelöltségét egy cseppet sem rontaná el, ha időközben elmenne Párisba nagykövetnek. Kiváló szolgálatokat is tehetne ott úgy a monarchiának, mint Magyarországnak. Az ő nevéhez, bár a három császár szövetségét ő csinálta meg, oroszellenes eszme fűződik. Párisban az orosz barátság elleni tiltakozást jelentené. Társadalmi állása, tagadhatatlan ügyessége, múltja, nevének prestige-je különös befolyást adnának neki a francia irányadó körökre. Nincs magyar államférfi, aki inkább diplomatának született volna Andrássynál. Ép oly merész, mint simulékony. Szellemes és geniális. Belügyi kormányférfiúnak nem való, mert az igazgatás egyik ágában sem bír szakismerettel. A külügyminisztériumban nem okozott bajt geniális lustasága és szakavatatlansága. Dolgoztak helyette Hoffmann, Falke, Dóczy, stb. Ő csak az eszmét adta. Megcsinálta a monarchia külpolitikájának alapját, a német szövetségben. Beusttal együtt kiszorította a bécsi irányadó körökből a poroszgyűlöletet s a Sadowa miatti boszu tervét. Maga ezen tény emlékezetessé tenné működését a történelemben. Külügyminisztersége korszakalkotó volt a monarchia külpolitikájában. Amikor ellenben magyar miniszterelnök volt, szellemes könnyelműségével, geniális felületességével nem egy dolgot elrontott. Kormányozva akkor épen nem volt Magyarország. A horvát kérdést pedig tönkretette, mikor bukni engedte az Unió pártot. Az igaz, hogy egyszer négyszemközt igy szólt valamelyik horvát politikusnak : Van még egy argumentuma Magyarországnak, a fehér lapon, engedményeken és legalitáson kívül s ez az ágyú. A dolog azonban csak négy szem közt és a szónál maradt. Jött Lónyay, s a horvát ügy végleg elromlott Magyarországra nézve. És habár Andrássyt kitűnő diplomatának, de rossz kormányzónak tartjuk, mégis abban a véleményben vagyunk, hogy ne menjen ő Párisba nagykövetnek. Az igaz, hogy azt sem óhajtjuk, miszerint belépjen a Tisza-kabinetbe. Nem mintha nem érne ő többet, mint politikus, Tisza akármelyik miniszterénél. De ő ressort-miniszternek egyátalán nem való. Tisza pedig nem mond le kedvéért a miniszterelnökségről. S mint egyszerű miniszter csak galibát idézne fel, ha belépne a kormányba. Tisza és Andrássy közt a viszony jó. Annak idején szolidaritást vállaltak egymásért. Tisza keresztülvitte Andrássy külpolitikáját Magyarországon, Andrássy támogatta Tiszát Bécsben és a budapesti parlamenti arisztokratikus körökben. Valóságos whig-arisztokráciát toborzott össze Tisza körül. Most pedig, miután Sennyey, a tory-arisztokrácia feje, már nem szerepel az aktív politikában, az összes aristokrácia keresi az érintkezési pontokat Tiszával. De azon kabinetnek, melyben Tisza és Andrássy ülnének, két feje, két nehézkedési pontja lenne. Sem Tisza nem intrigálna Andrássy, sem ez Tisza ellen, mégis egész bizonyosan bekövetkeznék a dualizmus a kabinetben s a szabadelvű pártban egyaránt. Lenne Tisza- és Andrássypárt a szabadelvű párt kebelében. Tiszának tehát óvakodnia kell legjobb barátjától. És ha Tisza egyszerűen csak taktikus volna, mint nem egy ellenfele hirdeti, Andrássyt elintrigálná Párisba, mint felküldte Szlávyt annak idején Bécsbe. De Tisza messzebb pillantó politikus. Jobb neki Andrássy itthon, ha az nem vágyik a kabinetbe. S Andrássy nem vágyik. Ő örökös külügyminiszterjelölt marad. Tiszának tehát nem versenytársa, de szövetségese, ki bármely válságos pillanatban ismét támogatná a kormányt. És azért azt hiszszük mi, hogy Andrássy nem megy Párisba. De mégis magyar embernek kell oda mennie. Ki lesz, vagy kinek kell a jelöltnek lennie ? Mi Apponyit, tartjuk alkalmasnak. Fiatal ember még, inkább a parlament, mint a diplomácia parkettjén járatos. De eszes, ügyes ember, hamar beletalálja magát az új viszonyokba. És Apponyit csak úgy lehet, mint politikust megmenteni, ha elküldik diplomatának. A parlamentben ferde helyzetben van. Belelovagolta magát retrográd eszmékbe és tanokba. A klerikálisok és agráriusok vezére akar lenni, ahelyett, hogy a parlamenti ellenzéket iparkodnék szervezni és vezetni. Az az irány melyben Apponyi újabban elindult, Magyarországon csak a politikai tönkre s nem a miniszteri székbe vezethet. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Verescáagin. (APe s ti H irla p” eredeti tárcája.) Egyik kezében ecset, a másikban kard. Hős és művész egy személyben. Festő, aki jeligéül azt a szót választotta, mely minden művészet legfőbb törvényét jelenti, az igazságot. Az élet hű, természetes visszatükröztetése amint legnagyobb diadala az írónak, úgy legnagyobb dicsősége a festőnek is. A gloriola övezte madonnák festésének lejárt a kora ; a közönség ma mindenütt való életet, igazságot keres. Allegorikus figurák, unalmas tájképek, melyeken rózsaszín hold süt le piros vidékekre, nem vonzanak többé. Költészetben és festészetben a nemesebb értelemben vett realizmus lába alá gyűri a túlzott idealizmust, s csak az a művész bír boldogulni, aki munkálkodjék bár tollal vagy ecsettel, megérti a kor szavát, mely mind erősebben kiáltja fülébe. .,Igazság!“ Verescsagin, az az orosz festő, kinek művei most vannak kiállítva a műcsarnokban, minden izében naturalista. Már akkor, midőn kezdő korában egyik francia tanítója biztatta, hogy másolgassa csak a képtárak gyönyörű munkáit, szinte öntudatlanul érezte, hogy jobb lesz neki másolgatnia a természet még gyönyörűbb remekeit. És nem is másolt soha egyebet; abból az elvből indult ki, hogy az igazán jó festmény úgyis többé-kevésbbé csak másolata a valónak; minek hát másolni másolatot, mikor hozzájuthatunk az eredetihez is? Jól festeni csak az tud, akinek rendkívül éles megfigyelő tehetség jutott, ezért csodálja az ember pál. Zola leírásait, melyekben szinte páratlan megfigyelő tehetség nyilatkozik. Verescsagin is ennek a tehetségnek köszönheti legnagyobb mérvben sikereit, csakhogy ő e tehetségét nem fordította, mint francia szellemi rokona, az ocsmánynak visszatükröztetésére. Bizonynyal akad majd festő is, aki vállalkozik pl. arra, hogy lefessen egy bélpoklos embert, de ez ép oly kinövése lesz a művészetnek, amilyen kinövése pl. Zolának az a jelenete, melyben egy kórházi szülést rajzol a lehető legigazabb színekben. A naturalizmusnak nem az a lényege, hogy előszeretettel foglalkozzék az undorítóval; festheti a rátat, de nem annak legalsóbb rendű válfajait. Verescsagin sohase lépi át azt a határt, melyet a művészet elé örök törvények szabtak. Amit fest, méltó is ecsetjére. Ő a csataképek embere, s mint ilyent a franciák elkeresztelték orosz Neuvillenek. De ezzel nem Verescsaginnak, hanem Neuville-nek hízelegtek, akit az orosz művész ha kompozíciót illetőleg nem is, de színezés tekintetében minden esetre felülmúl. Verescsagin semmit sem fest, amit nem látott saját szemeivel. Elment harcolni vad tatárok ellen, nem kötelességből, hanem azért, hogy maga előtt lássa mindazt, amit vásznán meg akart örökíteni. Valamennyi művén keresztül bizonyos tendencia vonul ; ő nem fest olyan képeket, melyekben két sereg vitézül összecsapva, nagy hősiséggel vagdalja egymást. Ő nem glorifikátora a háborúnak ; úgy festi, amilyen valóban, a maga iszonyaival, a maga megrendítő, vérfagyasztó jeleneteivel. Ezek a jelenetek pedig jobbára a csata előtti és a csata utáni jelenetek. Ott van például az a képe, melynek címe „A roham előtt.“ Az orosz csapatok már megkezdték a tüzelést, és most feleletre várnak, de a török ágyuk még nem szólnak. A katonáknak hasra fekve kell bevárniuk az ellenséges golyók süvítő válaszát. Ott kuporodnak össze egy kis töltés mögött, visszafojtott lélekzettel várva, mikor csap le közéjük a halál. Ahány arc, annyiféle érzelem van rajtuk kifejezve. Az egyik busán, merev szemekkel bámul a földre, látszik rajta, hogy valakire gondol, akitől nagyon nehezen esett elszakadnia. A másiknak arcvonásai elkeseredettséget, a harmadikéi elszántságot, a negyedikéi tompa közönyt, az ötödikéi irtózatot tükröznek. Mind egyforma, egy ruházatú közkatona, s ebben az egyformaságban mennyi változatosság! Menjünk néhány lépéssel odább, s megtaláljuk a „A roham után“-i jelenetet. Az óriási vásznon tömérdek sebesült ül, áll és fekszik. Annyian vannak, hogy tán még egy-két napig el kell várniok, míg orvos vagy betegápoló kezei közé kerülhetnek. Valóságos lethargiával tűrik szenvedéseiket, jobb szeretnék, látszik, ha már mindennek vége volna! Van a képen legkevesebb száz alak, húszharminc csoportban , s mégis mekkora gond, mekkora minutiosus aprólékoskodás nyoma van mindegyik képen! Mennél tovább nézi az ember, annál több szépséget fedez fel rajta. Verescsagin túltezi magát az „iskola“ szabályain, zseniális merészséggel alkot újat, meglepőt, hatalmast. Igaz, hogy ennek a képnek sincsen központja, nincs egységes kompozíciója, de ki gondol itt ezekre ? Mikor ahova tekint az ember, mindenütt a technikai virtuozitás egy-egy remekére akad! Hogy áll ott az a marcona tekintetű, sugár legény, akinek áll a köré fehér kendő van kötve! Fehér kendő. .. Fehér volt valamikor, — de most már piros lett a rajta keresz- Mai számunk 20 oldalt tartalmaz.