Pesti Hírlap, 1883. április (5. évfolyam, 90-119. szám)

1883-04-20 / 109. szám

Budapest, 1833. V. évi 109 (1549.) sz&n*. Péntek, április 20. Előfizetési árak: . Szerkesztési Irod»: %iíéa *YT%....................u — kr. PS 09 ímdipeitia, &i4or-vt«& 7. is., X. ffttéTf......................• • T „ — m |||| |||| »litp szellemi réasei ill*« mia&m “|** -m- ‘.til —- •. POLITIK­ÁT N A PU­ Á P «. r válj. i uvtu. hatlUAr ’kssass _____________________________________ 40­­­vue Notredwae des Vietw—: A becsületes emberek szövetsége. Üdvözöljük a függetlenségi pártot. Erélyes fellépésével régóta tartozott nemcsak önma­gának, de parlamentarizmusunknak, köz- és ma­gán­életünknek. Amikor kiveti magából a kör­anyagot, nem csak ön­magát erősíti, de egy­szersmind visszaadja parlamentünknek méltósá­gát, politikai életünknek szabadságát. Nem csak a parlamenti botrányhoz szó­lunk. Ez be van végezve. A jogtalanul megtá­madott becsületnek elég van téve. A rágalom össze van törve. A hiba helyre van hozva, a tévedés dicséretesen kiigazítva. Az üdvös reak­ció bekövetkezett. Ezelőtt büntetlenül lehetett a legszeplőtlenebb becsületet piszokkal fecsken­dezni be, senki sem törődött vele, a tömeg tap­solt, a rágalom sara a legtisztább tükörlapon is ott maradt. Innéttől ez másként lesz. Tisztító légáram­lat tört parlamentünkbe. Mint orkán zúgott azon végig, magával sodorva minden ártalmas miaz­­m­át, porba sújtva minden korhadt anyagot. En­nek a légáramlatnak, ennek az orkánnak azon­ban nem szabad a Sándor­ utcában megállapod­nia. Zúgva, viharozva kell végig rohannia az országon. Törnie, zúznia, pusztítania kell. Ugyan­azt a kínos, de üdvös munkát kell végrehajta­nia széles Magyarországon, a­mit végrehajtott a parlamentben. Meg kell tisztítania az ország atmoszféráját, mint megtisztítja az ártó ragály­tól nyári zivatar a légkört. Magyarország társadalmát veszély fenye­geti. Beleette magát organizmusába a rákfene. Ez eszi, emészti társadalmunkat, hogy szinte recsegnek-ropognak eresztékei. A korrupció egy­­felől, a rágalomiskolája másfelől iszonyú mun­kát végzett. Az, mint a lassan, de biztosan ható méreg beleette magát társadalmunk csont­jaiba s már a velőkön rágódik. Ez hajtóvadá­szatot tart a becsületre, feltúrja a sírokat, fel­tárja a család szentélyének fátyolét. Hazugság, irigység, hírvágy, mind a hét főbűn társaságá­ban, egyiptomi csapás gyanánt dúl ország­szerte, országos kalamitást idézve fel. A tiszta magyar erkölcsök meg vannak mételyezve. A nyílt homloku, lovagias, büszke magyar népben a szennyes haszonhaj­hászat, a kaján irigység, az alattomos boszú, az álutakon csavargó árulkodás, a sötétben bujdokló rágalom kezd felburjánozni. A szilárd férfijellem, szűzies asszony­erény kezd értéktelen semmivé lenni, melyet többé nem becsülnek és közprédája a rágalom jöttmentjének. Férfiak és nők állnak egész társasági kö­rök élén, a tisztelet és hízelgés tömjén füstje által körülvéve, kik csak megvetést érdemelné­nek. Viszont a rágalom kopói halálra kerge­tik a tiszta jellemet, igaz becsületet, hárompró­­bás erényt. Jól van ez, helyesen van ez ? És miért van így ? Mert a becsületes emberek eltűrik. Mert nem oly vakmerők, mint a becstelenek. Mert nem rántják le bátor kézzel a hazugság, a hipokrízis álcáját. S mert nem szállnak bátran szembe a rágalommal. Mert nem sorakoznak, nem szövetkeznek. Ezért gyakorolhat terrorizmust az a törpe kisebbség, mely szerencsére törpe kisebbség. Ezért nem áll polcán a becsület és erény. Ezért öli el a dudva a nemes növényt. De a dolgon változtatni kell. A becsületes embereknek fel kell ébredniök apáthiájukból. Szövetkezni­ök, harcolniok kell. Le kell rázniok a hazugok igáját, meg kell törniök a vakmerők terrorizmusát. Üdvös és jogos, sőt szükséges forradalmat kell végrehajtaniok , a becsületes többség forradalmát a hitvány kisebbség ellen. Fel kell vonulniok szilárdan, harcolniok kell kí­méletlenül. Reformálniok kell a magyar társa­dalmat. A hivalkodó bűnt le kell lökni bitorolt polcáról. A gyanúsítás és rágalom terrorizmusát le kell sújtani a nyílt őszinteség és becsület bá­tor arcának tekintete által. Majd minden társa­ságnak, városokban és falvakon, meg vannak a maga hipokritái és vakmerő terroristái. Nem szabad kímélni sehol őket. Az álszentek, bitorolt tekintélyek álcájának le kell hullania, a becsü­letre vadászóknak meg kell semmisülniük a be­csületes emberek sújtó ítéletének terhe alatt mindenütt. A derék férfiak ligájának ki kell ter­jednie az egész országra, mint kiterjed a gono­szoké. Végezni kell velük. A korrupciót, hipokrízist, rágalmat ki kell űzni minden társasági körből. A kaszinókból, olvasó- és társaskörökből ki kell hallatk­ozni. A k­i­n­é­z­é­s hatalmasabb fegyver a kilövés­nél. Akitől minden tisztességes ember elfordul, jobban meg van ölve, mintha a becsület meze­jén golyó találta volna. A tisztító viharnak nem szabad megálla­podnia az irodák ajtajánál sem. A bürokratika légköre különösen tele van tehetséget és jelle­met ölő miazmákkal. Az árulkodást, az irigysé­get, a rágalmat, a haszontalanoknak a derékek ellen való áskálódását itt is sújtani kell. A besú­gókat, intrigánsokat a megérdemelt pellengérre kell állítani. A tisztességes férfiak az irodákban teremtsenek korszellemet, mely elöli a hitvá­nyokat. Az üdvös mozgalomnak át kell hatnia egész társadalmunkat. A parlament ezúttal jó példával ment elő. Kormány, kormánypárt és ellenzék megtette kötelességét. A parlament lég­köre szinte villamos, annyira tele van egészséges ózonnal. Ezt a fordulatot, ezt a harcias kedvet fel kell használni egész társadalmunk megtisz­títására. Elhiszszük, hogy a mi társadalmunk nem rosszabb, mint más társadalmak. A magyar tár­sadalomnak azonban j­obbnak kell lennie. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A szerb metropolisban. — A „P­e­s­t­i Hírlap“ eredeti tárcája. — Hajónk egészen az ős Nándorfehérvár sán­céi alatt úszott; a kerék köpülte habok felcsap­tak a Nyebojsze-torony falára ; megolvashattuk gyalog szemmel a hegyen magasló színház ab­lakait : miképen állhattuk volna meg tehát, hogy be ne tekintsünk, ha csak pár órára is, s meg ne nézzük sötét szemű vis-á-visnkat ? Amint bejártuk csángó testvéreinknek új honát, összeállottunk négyen — akár egy ta­rokk-kompánia — felültünk a Temesen pihenő hajóra, mely a pancsovai álmodozókat Belgrád­­ba viszi s hozza onnan kétszer napjában. A­­temes színét alig borzolta a zugó nyu­gati szél; amint azonban kiértünk a Dunára, hatalmas hullámokba csapódott a hajó orra; a töltésen végig" fehérszürke port kergetett a szél, mely sűrü fátyollal vonta be innen az egész síkságot, tub­an a hegyeket. A sáros habok fel­csaptak a hajószoba ablakaira, homályba bur­kolva a szűk helyiséget, melynek sötét levegőjét még jobban sürite két, rác kereskedő csempé­szett szerb dohányának füstje. Zajosan alkudtak egy kép felett. Neszük felkeltő kíváncsiságunkat. Értem­, nem értettük őket, mert kalauzunk, a pancsovai német lap derék magyar szerkesztője is csak annyit tanult meg szerbül a bánáti rác városban, a­mennyi épen elég arra, hogy meg ne érthessék, s így ő sem tudott felvilágosítást adni. És szerény magam is, jóllehet elég ideig nyomta vállamat a Philippovics-regiment rüsztungja, még­sem ha­ladtam sokkal többre a szerb nyelvtudomány­ban, mint hogy devojka azt jelenti: leány. Annyit azonban tudtak németül a jó em­berek, hogy megértethessék velünk, kinek ábrá­­zatjára alkusznak. Furcsa véletlen. Épen mikor magyar tele­pülőket viszünk a rácok lakta földre, a hajón annak a képén veszekesznek, aki először telepí­tett szerbeket Magyarországba. Csernovics Arzén szerb pátriárkának 1710- ből származó arcképe volt. Ő hozta be a múlt század elején az első szerb telepeseket, így be­szélték ők. De kegyeletük értéke nem haladta meg a harminc forintot. Ennyiért készek lettek volna mind a ketten lemondani a képről a mi ja­vunkra, a kínáló is meg az alkuvó is. Ezalatt kikötött a hajó Szerbia partján. A szigmás címerpajzs, a piros-kék-fehér zászló tu­­data, hogy már külföldön vagyunk. Kék köpö­nyeges rendőrök átveszik igazolványunkat, s ez­zel ki van mondva a „szabad!“ A vár mellett, egy keskeny utcán kapasz­kodunk fölfelé. Meredekségét lépcsők szelidítik. Apró házak szegélyzik, némelyikén még meglát­szik a török eredet, rücskös cserépteteje, pará­nyi ablaka rávall. Az utca, ha már hason­lítani akarunk, legjobban hasonlít a pozsonyi zsidó­ utcához. Maga a város azonban jóval kis­­sebbszerű mint Pozsony, melyért valószínűleg nagyon szívesen elcserélnék. Külsejére nézve ta­lán Kolozsvárral lehetne párhuzamba állítani. Ennek azonban nemcsak barátságosabb, de előbb kelő is a jellege, kisvárosias színezete da­cára. Hanem Belgrád fekvése irigylésre méltó. A fellegvár alatt egyesül a Száva torzsalkodó árja a Duna méltóságosan hömpölygő hullámai­val. A két folyó félhold alakban övezi a várost. Hátra tekintve, Szerbia legmagasabb csúcsát, az Avala-hegy búbos fejét pillantjuk meg, balra az Obrenovics Mihály meggyilkolásáról híres Top­­csider sötétlik. Köröskörül, mint egy kúp körül vonulnak a házak gyűrűi. Nem messze tőlünk ra­gyog a székesegyház aranyos tornya. Itt ismét a pozsonyi vár és a székesegyház jut eszünkbe, majdnem oly arányban áll az is a vártól, a mé­lyebben fekvő domb derekán. Ez az a templom, melynek oszlopai a múlt őszszel Markovics Helén pisztolyának durra­nását visszhangozák. Azóta szigorúbb szemmel tartják nem annyira az idegeneket, mint a bel­grádiakat. Kedvenc nemzeti ékességüket, a birka­­­nyúzó kést sem szabad oldalukon hordani, mint azelőtt. Láttunk ugyan egy marcona alakot, a­kinek oldalán fityegett a szirerre kötött kés , de ez valószínűleg valami kemény nyakú atyafi lesz, kivel nem akar, talán nem is mer kikötni a policát és nincs is szükség megrendszabá­­lyozni. De átalában tilos a kés mutogatása. Bementünk egy fegyverkovácshoz — majd minden utcán van egy,­­ hogy belgrádi emlé­kül valódi szerb késeket hozzunk. Egy karcsú, csontnyelű késre hamar megalkudtam. A kom­pánia többi tagjai apróbbakat vásároltak, melyek Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.

Next