Pesti Hírlap, 1883. április (5. évfolyam, 90-119. szám)
1883-04-22 / 111. szám
Budapest, 1983. V. évf. Ili (1551) száf*. Vasárnap, április 22. Tn&fli.tiat arm** Exerke*zte»i Iroda: *npaxeiasi u«. **mx*. ag tMUpum, limsitu 7.■.., I. «mU* ***“trn....................m m — ta. npaMfc ffig feji wh »hr M«u«mi t*um »m«. Félém. .*«•.«».. f s — s »gl AfffffiM1« ijgnL. MMMMMj mm IBB mSf am urasa közlemény intézendő. negyedévre.....................1 9 M m Egg &J| ggijg Jgggfr Bérmentetlen levelek esek is— ina tor kán............................1 . M . B® StB f»l f & 5EjT' wj Waa sü kezektől fogadtatnak el. _ . . Sb, |?§| |E8 Kéziratok vissza nem adatnak ügyes náa kelyfccm 4L kx. gggfig «gSt Jggg §«S --------- fi la” ál 111 kj S§j|ÉÉÉ B&dspest, nidcr-utca 7. ssás, A JUgjvrmiltai ilagUTilás" «M g|g 10 m IP Ül m üt S Ü1311 fH u ** * . POLITIKAI NAPILAP. fjittlék MB Utak. 40, Ka, KoMn. d„ V›«W«. Botrányhajháslat és parlamenti munka. (7.) Ennek a parlamentnek csak botrány kell, nem pedig komoly munka. Botrány kell a közönségnek, mely a karzatokat látogatja. Botrány kell a hírlapoknak, mert erre vágyik az olvasó. Csak a szenzációnak van kelete. Botrány a magánéletben, botrány a sajtóban, parlamentben : ez a tendencia. Csak így lehet feltűnni, így lehet szerepelni, így lehet olvastatni. Tehát van botrány mindig és mindenütt. Mert lennie kell. A komoly munka unalmas. Az okos fejtegetésnek bűze van. S amilyen a közönség, olyan a sajtó és parlament. A közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával főleg a parlament ellen van kifogásunk. Amikor hecc kerül napirendre, bezzeg tele van a ház, helyén ül minden ember. A karzat megtelik a leszakadásig. A napokban a Polónyi - Füzessérgügy alkalmával évek óta a legteljesebb házat láttunk , még az örökös távollevők is megkerültek. A folyosókon csak a szolgák álltak, minden honatya leülte idejét, mintha prezenc-márk várta volna kijövetelekor. Ma ellenben nem volt botrány. Csak a közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat kínlódott a napirenden. Nem törődött vele, csak néhány ember. A komoly tárgyalás elől kormánypárt és ellenzék egyaránt szökött. A tanár ment előadni, a kormánybiztos töltést csinálni, a hírlapíró szerkeszteni, az igazgatótanácsos igazgatni, a bús magyar honfi bánatát elfojtani. Akinek már épen semmi dolga sem szokott lenni, az ment ki a folyosókra társalogni. Az adótörvény felett vitatkozott a házban Hegedűs Sándor és a jó diák gyanánt a leckéről soha sem hiányzó Madarász József. Pedig hát a legfontosabb kérdésről volt szó. Arról, hogy az adókezelés Augias-istálója kitisztíttassék. Hogy az állam megtanulja az enyim és a tied közti különbséget. Hogy az állampolgár vagyona ne legyen a közegek diskréciójára bízva. Hogy önkényes ne lehessen az adókivetés és behajtás. Kétszer háromszor meg ne exequálhassák Pétert saját lefizetett, vagy épen Pál tartozásáért. Hogy az amúgy is súlyos állami és községi adók a gyalázatos kezelés miatt ne legyenek százszor sajtóbbakká. Szóval a legfontosabb közérdekről volt szó. Arról, hogy halálos méreg és boszúság nélkül exisztálni lehessen ebben az országban, megszűnjenek azon boszantások, melyekért a közeg többnyire nem, hanem a rendszer felelős. És mintha csak Szapáry elengedné az országgyűlési képviselők adóját, annyira nem törődött ezek legnagyobb része a kezelési reformmal. Vagy mintha országgyűlési képviselő még sohasem lett volna kétszeres exekució, dupla fizetési meghagyás s „adóügyi tévedés“ áldozata. Ezt az apathiát azonban akkor sem lehetne érteni. A honatyák nem saját magukat és saját érdeküket képviselik, hanem választóikat, a nemzetet. Azon nemzetet, mely nem az adók nagysága — fizetni már megtanult, — de a hallatlanul rossz kezelés miatt háborog. A választóknak jó lesz megfigyelniük, ki teljesíti képviselői kötelességét, s hogy ezt tehessék, a hírlapoknak kis nyilvántartást kellene időnként, a fontosabb tárgyalások alkalmával, közre bocsátaniuk. Közel vannak a választások, hadd tudják meg a választók, kik teljesítik képviselői kötelességüket és kik nem. Akkor majd nemcsak a botrányra, de a komoly munkára is lehet kapni emberi eleget. A legfontosabb reformkérdések nem tárgyaltatnak félig üres ház előtt. A kormány javaslatát mi átalánosságban nem helyeselhetjük. De ha valahol, itt lehetne, a részleteknél, a tapasztalatból merített okos indítványokat előterjeszteni. A javaslat alapelve az, hogy az állam csak oly védelemben részesüljön, mint az egyén. Az adókezelésben ezt még soha sem proklamálták nálunk , sőt eddig az egyént a mindenható, korlátlan állam ellenében nem védte semmi. Igaza soha sem volt. Ezt az alapelvet azonban a részletes intézkedések labirintján következetesen keresztül kell vinni, nehogy az elv pusztán a papiroson maradjon s a zaklató adókivetési és behajtási eljárás tovább is fentartassék. A másik elv, hogy a kezelés egyszerűre tétessék, a közegeknek nagyobb hatáskör jusson, de egyszersmind nagyobb felelősség is. Ez elv gyakorlati értékét szintén a részletes intézkedések próbálják meg. A pénzügyi bizottság máris igen helyes módosítást indítványozott. Megtagadta az adófelügyelőktől azon jogot, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóját ezek szabják ki. Ezt a hatáskört visszahelyezte az adókivető bizottságok kezébe. Az érdeklett polgároknak az adókivetésre lehető befolyást kell engedni. Az adókivető bizottságokat tehát még inkább az érdekképviselet alapjára kellene helyezni. De sajnos, hogy amikor országszerte általános a panasz adómizériáink miatt, képviselőink nagy része kerüli az alkalmat, hogy részt vegyen oly fontos javaslat tárgyalásában, mint a szőnyegen forgó. Kitérnek a komoly munka s a választóikkal szemben vállalt kötelezettség elől s csupán egy törpe kisebbséget hagynak vergődni a javaslattal. Ott vannak minden „affaire“-nél, hol mint szereplők, hol mint figyelmes nézőközönség. De amikor tanulmányozni kellene valamely kérdést, érvekkel harcolni hibás javaslatok ellen és rést állani a polgárok legfontosabb anyagi érdekeiért , akkor ezek az urak mindenütt inkább föllelhetők, csak a házban nem. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Londoni tárcalevél. — AP e s t i H i r l a p* eredeti tárcája. — London, ápr. 18. Tavaly ilyenkor az itteni zenei világ rendkívül érdekes saison előtt állt. Saison alatt itt tudvalevőleg a május 1-től júl. 31-ig terjedő időszakot értik. Akkor a szokásos olasz operán kívül két német operatársulatot is vártak, melyek a Wagner-zene népszerűsítését tették feladatukká. A kilátásba helyezett hangversenyek száma régió volt, úgy hogy józanul ítélő emberek már előre látták a reakciót, mely a zenei élvezetekkel való túlterhelést követni fogja. A következés igazolta őket. Az egyik német vállalat 10 ezer fontot vesztett, a másik tönkre ment. A visszahatás még ma is érezhető. A küszöbön álló saison nem sok kecsegtetőt nyújt a művészetek kedvelőinek. Az idei zenei menü a legsoványabbak egyike. Legnagyobb nevezetessége az olasz opera lesz, mely május elsején kezdődik s 12 hétig tart. De még e hagyományos, régóta dive stagione sem kecsegtetheti magát fényes üzlettel. Már évek óta letűnt a coventgardeni dalműhöz csillaga. A kereslet és kínálat nagy természeti törvénye szerint ítélve, az olasz opera, úgy látszik, vesztett régi kedveltségéből. Mindazonáltal nem szabad elhamarkodva ítélnünk, hanem tekintetbe kell venni, először, hogy az itteni olasz opera üzérek kezeibe került, kik egyrészről nem fordítanak rá kellő gondot, mert figyelmük megoszlik ezen és hasonló amerikai vállalataik közt s másrészt ügyes manipulációval monopóliumot tudtak maguknak biztosítani; továbbá az utóbbi években elég hiányos előadások is sokat ártottak a vállalatnak, úgy hogy ha vezetői nem iparkodnak a tavaly két német dalműtársulat kitűnő előadásaival versenyre kelni, úgy a Coventgarden-színház jövője csakugyan igen szomorú. Tény az, hogy nem az olasz opera, hanem csak az itteni olasz dalműtársulat hiányai és gyengéi ellen van a londoni közönségnek kifogása. Bevezetésül a saisonba az évenként megjelenő Carl Rosa-féle társulat angol dalműelőadásai tekinthetők a Drurylane-színházban. Ennek azonban május elsejéig pusztulnia kell. Érdeme, hogy hosszú idő múlva ismét egy eredeti angol operát vitt a közönség elé, a „Golombát“, melynek szövegét Hueffer Ferenc, a Times zenekritikusa írta, zenéjét pedig, mely elég csinos és vonzó, A. Mackenzie. Hanem azért valami különöset e „nemzeti“ operáról egyáltalán nem mondhatni. Annál többet egy épen nem „nemzeti“, de nagyon is külföldi kuriozitásról, mely itt már hónapok óta köti le úgy a nagy közönség, mint a tudományos világ figyelmét s melyről már bizonyosan önök is hallottak. „Kraot“ értem, azt a hét éves leányt, ki a Darwin-féle elmélet helyességét — hogy t. i. az emberek a majomtól származnak — van hivatva bebizonyitni s kinek a Royal Aquariumban való mutogatásával Farini úr, ez az európai Barnum, jobb üzletet csinál, mint valamennyi opera társulat Wagner Rikhárddal. Krao valóban figyelmet érdemel. Ez egy szőrös gyermek. De nem természeti tünemény, mint volt pl. miss Pastrana stb, hanem hason alkatú egész néptörzsből való, mely éjszaki Borneo Laos nevű államában él s középhelyet foglal ember és majom közt. Már félszázaddal ezelőtt látott a brit követ a birmai király udvarában ily majom embert; húsz évvel később egy másik brit követ látta annak két ivadékát, leányát és unokáját. A birmai király a laosi uralkodótól kapta őket ajándékba. Minthogy több utazó is irt már le ily szőrös testű, majomhoz hasonló embereket. Farini évek óta nagy figyelemmel foglalkozott e tárgygyal s végre Sachs Edvvint oly megbízással küldte Birmába és Siamba, hogy hozzon neki egy ily majom-embert. A veszedelmes misszió azonban nem sikerült , — erre Bock Károly hires keleti utazó vállalta el a nehéz feladatot, de neki is, csak második expedíciója alkalmával sikerült egy házaspárt Laosban leánygyermekükkel együtt elfogni. Az apa azonban meghalt, az anyát a laosi király visszatartotta s igy Bock csak a gyermeket hozhatta Londonba, hol kiszolgáltatta Farininek. A Bock által „Krao“ szülőiről fölvett fényképek emberi vonásokat s majmokra emlékeztető mozdulatokat tüntetnek fel, hogy a test egészen Mai számunk 200 Mait tartalmaz.