Pesti Hírlap, 1883. május (5. évfolyam, 120-149. szám)
1883-05-29 / 147. szám
14. réyira fekvő faluba menni lakni, ami pedig nem épen kellemes. Gleichenberg épen ellentéte Marienbachnak. Emez a világ összes soványságainak, amaz a kövérségeknek találkozója; ide hízni, oda fogyni mennek az emberek. A soványságnak oly tarka csoportjai láthatók itt, szinte csodálkozom, hogy nem jutott még egy-egy vállalkozó szellemű angolnak vagy amerikainak eszébe kiállítást rendezni velük. Nem volna érdektelen, ha mindjárt nem is valami gyönyörű látvány lenne. Mert minden tíz emberre esik egy egészséges, a többi mind beteg. Bizony az nem igen kellemes látvány, mikor reggelenkint megkezdődik a népvándorlás s annyi beteget lát az ember egy csoportban. De ha már itt vagyunk, lássuk a kúrát s általában az itteni életet. A főkúra a levegő. Oly üde, pompás, hogy sok beteg már ettől is meggyógyul, felüdül. Mire az óra elüti a reggeli hét órát, már mindenki talpon van s tömegesen tódulunk a szép kúthoz. Megkezdődik az ivás. De „murri“ nélkül. És iszunk, kiki orvosa rendelete szerint. Az egyik „Constantine“ nagyherceget szerencsélteti s kap hozzá savót; a másik vegyiti a hideg Constantint melegítettél ;emez „Emma“ kisasszony vendége, mig a negyedik a „Johannisbrunn“ felé gravitál. így iszunk három pohárral háromnegyed óráig s e közben kellemes sétatourokat teszünk a parkban. Mikor ettől megszabadulunk, mennek a torokbetegek „gágogni.“ — Gargarizálnak, s mikor odaáll ilyen hat ember, olyan hangversenyt rendeznek, mint nálunk esténkint a pocsolyák békái. Ismét félórai séta és utána reggeli. A legnagyobb rész az istállónak tart, hogy frissen mindjárt fejés után igya a két-három pohár tejet. Olyan itt az istálló, mint nálunk egy középfajta vendéglő étterme. Akik nem találkoztak a kútnál, találkoznak az istállóban. A reggelit ismét séta követi és ezután jó a kúra folytatása. A vendégek egy része elmegy a meleg inhalációba, a másik rész a hidegbe, mások ismét a „Zerstaubung“-ba tartanak, emitt pedig a ,,Respirations-Apparate-hoz; csoportok rajzanak a fenyő s egyéb meleg fürdőbe is, továbbá a hidegbe. Miben áll a kúrák mindegyike, arról, — ha szerkesztő úr megengedi s a kedves olvasót érdekli — arról jövőre írok.*) Mai levelem keretébe csak még néhány sort akarok foglalni a szórakoztatásokról. A fürdőigazgatóság, mely dicséretére legyen mondva, mindent megtesz, a mit csak a betegek és vendégek érdeke megkíván, gondoskodott arról, hogy szabad időnkben se eljön az unalom. Eddig D’ Orsay Alfréd gróf volt az igazgató, most ennek elhalálozása következtében W of Gur követte őt, a társaság volt pénztárnoka. Derék, becsületes ember és rokonszenves alak. Rendkívül előzékeny és minden tekintetben tevékeny. De lásuk csak a szórakozásokat. Kezdjük a hasznosnál. Menjünk az olvasóterembe. Ott aztán vagy 170 hírlap áll a közönség rendelkezésére, amelyek között minden nyelv kellőkép van képviselve, úgy hogy senkinek sem lehet panasza. Számunkra is van vagy hét-nyolc lap. Pesti Napló, Egyetértés, Pesti Hírlap, Fővárosi lapok, Magyarország és Nagyvilág, Bolond Istók és Borsszem Jankó. Innen elmehetünk a „Cur-Salon“-ba. Ez csaknem oly nagy, mint az Európa szálloda nagy terme és hangversenyek, társas mulatságok, bálok, stb. helyiségéül szolgál; e mellett van a zongoraterem s legutolsó — a társalgó, vagy mint mi nevezzük „trics-track“ terem — melyben természetesen mindig vannak nők. De van ezenkívül naponként háromszor meglehetős zene, van színház , melyben június 1-én kezdődnek meg az előadások, hetenként egyszer jótékony célú tombola. A szórakozásokhoz kell még számítanunk a kirándulásokat is. S most eleget írtam volna mára. De mégsem ! Még az orvosokról nem írtam. Ilyen is van nyolc és ezek között egy derék magyar ember, a magyar betegek orvosa : dr. Ivándi Ármin. Az „Annahof“ a lakása, onnan árasztja tudománya áldásait betegeire s odairányul a sok beteg áldása. De most már csakugyan elég. Jövőre a notabilitásokról, kúrákról s más érdekes dolgokról. Szterényi József: VEGYES. — (A távirati huzalokat) egész Angliában földalattiakká akarják átváltoztatni, mivel a földfeletti táviró-huzalokon gyakran meg van szakítva a közlekedés. A kereskedelmi kamarák, melyek e követeléssel lépnek föl, egyúttn azt is kívánják, hogy szállítsák le a táviró-díjakat. Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy az angol távirati szolgálatban 87.222 Daniel-, 56.420 Leclanda- és 21.846 bicromat-elem van alkalmazásban. (A női ruha-reform kérdése) megint nagyon élénken foglalkoztatja a londoni társas köröket. Nemrég volt meg az a kiállítás, melyen ,,racionális“ női öltözeteket mutattak be a közönségnek, de bizony a sok mindenféle női szoknya és női nadrág közt egyet sem találtak elfogadhatónak. Leginkább egy rövid, fekete atlaszból készült nadrágruha tetszett, mely mellé piros selyemharisnyát, övvel összeszoritott kis kabátot és piros mellényt kellene hordani. A ruha elég csinos, de csak kis lányoknak való. Felnőtt leányok aligha szánják rá magukat, hogy nadrágban járjanak. — (Petroleumhordó — papirosfal 1.) Már ha vasúti síneket gyártanak papirosból, miért ne lehetne hordót is ? s mért épen petroleumhordót ne? Egy amerikai ember megkezdte a dolgot, pátenst kért lefedezésére és egész társaság alakult mindjárt, mely azt ki fogja zsákmányolni. A társaság gyárat fog építtetni, melyben naponkint legalább néhány ezer papirhordó készül majd el. E papiroshordók teljesen átdatlanok és különösen pótolják a tölgyfahordókat. Természetes, hogy áruk is sokkal kisebb. *) Szívesen látjuk. Szerk. PESTI HÍRLAP, 1883. május 29. REGÉNY-CSARNOK. A megbélyegzett. Regény. Irta: JULES de GASTYNE. (Folytatás.) 3) Eljártak hozzá, hogy narancsot vegyenek tőle és lássák ... és nézték, hogy eszik, azért hogy fogait bámulják. Eleven piros ajka volt, élénk és fényes, mint a gránátmag . . . Gyönyörű gyermek volt. Honnan jött ? Honnan származott ? Valóságos gyermek volt a ragyogó nápolyi ég alatt, üde és enyhe, aki egész nap a verőfényben sütkérezett. Azután nőtt és gyarapodott, szebb lett, bőre fehérebb színt váltott, haja hosszabb és sötétebb jön, szép kékes zománcu haját sokszor meg akarták venni a kereskedők. De ő mindig visszautasító ajánlatukat. Többre becsülte haját, mint az aranyat, melyet érte ígértek. Nem szeretett. Nem tudta, mi a szerelem, jóllehet körülrepkedték őt a leggazdagabb nápolyi ifjak. Egy nap azonban fölébredt szerelme. Egy nagy fiú, broncszinarcú, mint ő, tüzes szemű, finom bajuszszal árnyalt ajkakkal, lépett hozzá s vett tőle néhány narancsot. Különös módon nézett rá és sokáig csevegett vele. Szépen volt öltözve. Hercegnek és gazdagnak mondá magát. Azt állitá, huszonhárom éves. A leány rendkívüli gyönyört talált e csevegésben s mikor a fiatalember eltávozott, úgy érezte, mintha nagyon bánná eltávozását. Nem tudta miért, de nagyon szerette volna őt látni. Másnap ismét eljött. Este volt, viharos este. Biborszegélyü felhők fedték az eget. Egész nap rettenetes hőség uralkodott és a nap parázszsá izzította a falakat. A fiatal ember nagyon félénknek és megindultnak látszott. — Hogy hívnak ? kérdé a leányt egyszerre. — Zagsranának. — Csinos név. Akarsz szeretni ? ő megreszketett, mint a nyárfalevél, mikor e szavakat hallotta s félénk pillantást vetett rá. A csábitó folytatá: — Ha akarsz szeretni, elmegyünk mind a ketten. Együtt fogunk élni. Elvesztek és gazdagok leszünk. Ugyanekkor aranyakat csörgetett zsebjében. Nem az arany csábította el a leányt. Mi szüksége van az aranyra ? . . De az ifjú szeme, melyet rászögezett, átjárta egész testét. — És önt hogy hívják ? kérdé a fiatal embertől. — Venerosi hercegnek. — Hová megy ? — Rómába. Nem lennél boldog, ha Rómát láthatnád? A leány nem felelt, hanem félrelökte a narancskosarat s belekapaszkodott a fiatalember karjába. Elmentek . . . Zagfrana nagyon későn tudta meg, hogy ki volt ez a Venerosi herceg . . . Komornyik volt egy nápolyi hercegnél és Leporellónak hívták. Volt némi műveltsége, emellett eszes ember volt, de minden szenvedélyt és bűnt is fel lehetett találni benne. A pénzt pedig mi módon szerezte ? A herceg neje, kinél szolgálatban állott, egy legalább negyvenöt éves és már nem csinos aszszony el volt ragadtatva szépsége által és ezt éreztette vele. A komornyik hasznára fordította az asszony szerelmét, mert drágán megfizetteté magát s mikor már jó csomó pénzt gyűjtött, megszökött s mert szüksége volt szerelemre, nem akart egyedül szökni, magával vitte Zagfranát, akinek szépsége elbűvölte. A szerelmesek egy hétig voltak Rómában, azután Monacoba utaztak. Leporellót nagyon bántotta a dicsvágy. Egy nápolykörnyéki jövendőmondó asszony azt jósolta neki, hogy egyszer igen gazdag lesz és herceg, mint gazdája. Mindjárt hozzálátott jó sorsának megalapításához s a szerencse annyira kedvezett neki, hogy pár nap alatt hatszáz ezer frankot nyert a kártyán. Volt neki nagy lelkiereje. Abba hagyta a játékot s visszatért Rómába Zagfranával. A jóslat első része teljesült. Gazdag lett... Az a herceg, akinél előbb szolgált, úgy vette meg címét. E fölfedezésnek rendkívül örült. Gazdája azért vette meg aranyon címét, hogy elszeresse egy gazdag bankár leányát, aki minden áron arisztokrata felesége akart lenni. Leporelló, elbódíttatván a nem remélt szerencse által, utánozni akarta régi gazdáját. Miért ne lehetne ő is herceg, mint az ? Most már elég pénze volt, hogy megvalósítsa álmát. Megvette a címet és elment Franciaországba, az egyetlen országba, hol az exotikus hercegeknek még van némi varázsuk. Venerosi herceg névvel szállt egy fogadóba, azzal a címmel, mely után annyi ideig ábrándozott. Zagfrana, a kis lazzarone, a szegény narancsárus leány, Venerosa hercegné lett. A szolgák mély fejhajtással üdvözölték és a fogadó legszebb lakosztályában lakott. Nagy fényben éltek és gyakran beszéltettek magukról. A herceg nagylelkű és bőkezű volt. Az olasz koldusleány gyorsan átváltozott párisi dennővé. Mióta nem hentergett a napon, egészen megfehéredett. Nagyon szép, bámult szépség lett. A herceg, aki óvatos ember volt, öt részre osztotta pénzét. Az első költekezés után maradt neki ötszázezer frankja. Ez százezer frankjával épen öt évre volt elég. Azt gondolá, hogy nincs szüksége többre öt évnél, hogy nevével és összeköttetéseivel, melyeket Párisban teremteni fog, megalapítsa szerencséjét. Az első év, melyet Franciaországban töltött, valóságos mézes hét volt. A herceg imádta a hercegnét, vagyis inkább Leporello imádta Zagfranát. Ennek szépsége csakhamar ismert lett és az imádók tömegesen rajzották körül, a mi nem tetszett a hercegnek, ki szörnyű féltékeny volt, de annyira szerette nejét, annyi bizalmat helyezett belé és oly boldognak érze magát, hogy félelme hamar eltűnt. Sőt nemsokára Zagfrana talált okot a panaszra. A gazdag herceg, ki igen vallásosnak mutatkozott és a trón meg az oltár védőjéül szerepelt, Leporello végre nagyon kevert társaságba kezdett járni. Mindenféle férfi és női ismeretséget kötött. Nagyon csábító volt. Megtartott valamit a komornyik szolgálatkészségéből, csakhogy az a jelen helyzetben nem volt egyéb mint túlhajtott udvariasság. Megkínálták igazgatói állással egy katholikus banknál, melynek ő is alapítója volt. Szívesen elfogadta. Ez már állás volt . . . Néhány hivatalos személy megérteté vele, hogy e téren nagy pozícióra tehet szert, csakhogy törvénytelen viszonya hátrányára van. A dicsvágy nagyobb volt a hercegben, mint a szerelem. Eltökélte, hogy elválik Zagfranától, nem ugyan véglegesen, csak hivatalosan. Értesítő a lehető legkíméletesebben a net eltökéléséről. A világ megkövetel bizonyos előítéleteket. (Folyt. köv.)