Pesti Hírlap, 1883. szeptember (5. évfolyam, 241-269. szám)

1883-09-01 / 241. szám

e­ lek, a­mikor az utcai szedett-vedett tömeg pil­lanatnyi szeszélye érvényesen határoz az állam­­hatalom tettei, azok törvényessége fölött, vagyis nem egyéb, mint a meztelen anarchia. A má­sodik járhat ugyan kellemetlenségekkel, de bízni lehet az eljáró közegek belátásában, higgadtsá­gában és lojalitásában, hogy kellemetlenségek­kel járni nem fog. De még ha járna is : oly esetekben, mikor az állam tekintélyének ily flagráns megsértéséről van szó, ettől sem sza­bad visszariadni, mert az állam tekintélyének föntartása oly tekintet, mely minden egyéb fö­lött dominál. „A­mi a horvátok aggályait illeti, azok érvényesítésének megvan a maga fóruma,­­ de az nem az utca. Ott a közös országgyűlés, a­hol a horvát képviselők is jelen vannak , nyílt kifejezést adhatnak aggályaiknak. Mi azo­kat meg fogjuk hallgatni és biztosíthatjuk őket, hogy a neheztelt kérdés megoldása körül pa­naszra nem lesz okuk; úgy lesz az megoldva, a­mint a törvény s a két nemzet közti testvéri viszony követeli.“ Ilyen formán terjeszthette az esetet a ma­gyar miniszterelnök a korona elé. És a korona azt mondta rá, hogy „az a helyes, az bírja a fejedelmi akarat szentesítését, a mit ajánlottál.“ Gróf Pejacsevich László is jelen volt a miniszterek azon tanácskozásán, melyen ez az uralkodó elnöklete alatt kimondatott. És gróf Pejacsevich László úgy találta akkor, hogy csak­ugyan ez a helyes, ez az egyedül lehetséges megoldás. És vállalkozott erre a megoldásra. Csak azt kötötte ki, hogy ne mint horvát bán, hanem mint olyan hajtsa végre, a kinek ez a korona részéről egyenesen parancsoltatik. És erre megjelent a báni méltóságról való lemondását elfogadó legfelsőbb kir. kézirat, mely gróf Pejacsevich Lászlót egyelőre a báni teendők további vezetésével bízza meg, egyúttal meghagyván neki, hogy a miniszteri tanács ha­tározatát végrehajtsa. Pejacsevich beleegyezett, elvállalta ezt. Sőt, mint hírlik, kifejezte meggyőződését, hogy a letépett címerek visszahelyezése katonai asz­­szisztencia nélkül is megeshetik. Azzal, a ma­gyar királyt és a magyar kormányt abban a hitben hagyva, hogy rendes mederben van a dolog, leutazott Zágrábba. Zágrábban az alatt a tartománygyűlésen többségben levő nemzeti párt tagjai értekezletet tartva, nyilatkozatot tettek közzé, melyben saj-Egyszer volt érdekes ez a lap — azt is meg­ta­láljuk még keserűim. — Ejk­ö­veti ellen Tisza — én is élni akartam már egyszer a sajtószabadsággal. Nem szeretem, hogy ilyen ez a helyzet, de a címe­reknek kint kell lógni. — De hátha a muszka van mögöttük ? — Mindegy! Azért a címerek még­is oda­férnek a falakra. — Szapáry hibázta el — szól bele Pod­­maniczky — de kérlek alásan, micsoda vadgon­dolat is az, hogy valaki fináncokkal kezd ma­gyar hódító hadjáratot ? Hiszen a finánc itt­hon se kell senkinek! Hát még Horvátországban hogy kellene ?! — Aztán legalább — télen csinálta vol­na ! szól Tisza mosolyogva, — mikor nagy fagy van. De nem nyáron! Hiszen ilyenkor minden ember krawalt csinál, mert szép csillagos es­ték vannak, jól esik fenn lenni. Decemberben akár a hátukra is kiragaszthatta volna Dávid a táblácskákat. — Hát persze, persze, Szapáry hibázta el a dolgot. — Azzal hogy a téli dolgot elcserélte nyá­rinak. Megérdemelné . . . — Meg az, hogy oda küldjem most — horvát bánnak. Ezenközben órájára néz a miniszterelnök : — Hohó ! Már tizenegy ! Menjünk urak! Frici fizesd ki a kapucineremet! nálatukat fejezik ki az utcai zavargások fölött, de egyúttal kijelentik, hogy a zavargó tömegek jogukban voltak, a­mennyiben egy törvénytelen cselekedetet akasztottak meg. E nyilatkozattal a nemzeti párt elvben magáévá tette a címer­­szaggatók cselekedetét. A túlzó Starcsevich-párt, természetesen, örömmel üdvözölte a nemzeti pártot a maga talaján s még inkább bátoritá a renitenciára a magyar állam ellen. Pejacsevich visszatérve, az egyesült pártok deklaránsaival beszéli meg, megtegye-e, a mi­nek megtételét kormánynak és koronának föltét­lenül megígérő ? Egyszer tanácskozás és hatá­rozat tárgyává téve azt, a­mi fölött többé ta­nácskozni és határozni nem lett volna szabad, s természetes, hogy a rezultátum nem lehetett egyéb, mint az, hogy a volt bán ne váltsa be a kormánynak és koronának adott ígéretét. S erre következett aztán a bánnak a ma­gyar miniszterelnökhöz intézett ama famózus sürgönye, hogy ő a minisztertanács határoza­tait alkotmányos uton nem tartja végrehajtha­­tóknak. Ezzel a bán is követte a nemzeti párt példáját, elvileg ugyanarra az álláspontra he­lyezkedvén, melyről kiindulva, a zágrábi cső­cselék letépte az állam címerét s kijelentvén, hogy a korona parancsának engedelmeskedni, noha megígérte, eszébe sincs. És ezzel a horvát nép, a horvát politikai pártok és a volt horvát bán—nevezzük a gyermeket a maga nevén — a pártütés talajára léptek. Épen úgy, mint 1848-ban. Nem hiába írta egyik horvát újság csak a minap, hogy a horvát ügynek Jellacsicsot kivéve, senki sem tett olyan szolgálatot, mint Pejacsevich. Most már az a kérdés, hogy a magyar kormány megkísértsen-e még a horvátokkal szemben más módokat, ha lehetne még ilye­neket fölfedezni, avagy úgy bánjon el velük, mint pártütőkkel? Tisza Kálmán bécsi útjának az eredmé­nye lesz erre a válasz. Mert nincsen benne semmi kétség, hogy a magyar miniszterelnök a legmesszebb menő fölhatalmazások kieszközlé­­séért utazott most Bécsbe. Megkapja-e várjon ? Azt hiszszük, hogy ez kétség irgya nem lehet. A korona akkor, mikor beleegy­ezett abba, hogy a leszaggatott címerek mindenekelőtt visz­­szahelyeztessenek, annyira enyagírozta magát a magyar kormány álláspontja mellett, hogy e kérdésben ennek vereségét a magáénak kell te­kintenie. Az pedig mégis csak különös egy dolog lenne, ha azt lehetne mondani, hogy egy de­monstráló utcai tömeg elől a korona meg­­retirált. De még ha nem volna is, mint a­hogy van, kötve a korona, s teljesen szabadon kel­lene határoznia, azt csak nem lehet feltételezni róla, hogy két baj közül, — mert most már csak erről lehet szó, — a nagyobbat válassza. Az európai feszült helyzettel szemben most egyet kellene érteni a monarchia minden népé­nek, mert a belzavarok korábban zúdíthatják nyakunkra a kültámadást, mint sejthetnők. De ha már kikerülhetetlen, hogy a nehéz időben bajunk legyen idebenn ; a monarchia szempontjából mégis csak kevesebb veszedelem három horvát vármegyének az utcai zavargása és lármája, mint volna esetleg annak a Ma­gyarországnak a fölháborodása, melynek külháború esetén a legvégsőkig menő erőfeszítése nélkül nincsen az a Bismarck és német szövetség, mely ezt a monarchiát a végveszedelemtől meg­mentené. Ezt meg fogják gondolni Bécsben s ebből következtetjük egész bizonyossággal, hogy Tisza Kálmán onnan a kívánt eredménynyel jön haza. A büntető törvénykönyv revíziója ügyében a törvényhatóságok egymással merőben ellentétes nyilatkozatokat tesznek, így több törvényhatóság az irányban tett előterjesztést a kormányhoz, hogy a büntető törvénykönyv életbeléptetése előtt a közigaz­gatási hatóságok illetékességi körébe tartozott ki­­hágási ügyek, ezek illetékességi körébe, a bíróságok­tól visszahelyeztessenek. Ezen kérdésben közelebb Szepes megye közönsége odanyilatkozott, hogy a fentebbi irányban való intézkedést annál kevésbbé tartja időszerűnek, mert ezen törvény még sokkal rövidebb idő óta van életben, mintsem a gyakorlat annak egyes részeiben hiányos voltát már eddig kétségtelenül kitüntethette volna, másfelől pedig azt sem tartja célszerűnek, hogy a különben is túl­­halmozott közigazgatási hatóságok jogkörébe a ki­­hágási ügyek visszahelyeztetvén, ezen túlhalmozott­­ság ez által öregbittessék. Cseh lapok ítélete A prágai Národni Listy és Cseszké Noviny a magyarországi zsidóelle­nes és horvátországi magyarellenes zavargásokról úgy írnak, mintha Szent István koronájának biro­dalma már felbomlása felé közelednék. A Nár. Listy a felkelt magyar parasztságnak a katonasággal ví­vott több győzedelmes csatájáról tud mesélni s a budapesti lapok táviratait vezércikkében úgy állí­totta össze, hogy minden olvasónak azt kell hinni, hogy Magyarországon valóságos polgári háború tört ki. A zavargások alkalmából mindkét nevezett lap Tisza Kálmán szorult helyzetéről i­ s mindkettő le­hetségesnek hiszi, hogy Tiszát e zavargások meg­buktatják, mert szerintük már most sem ura hely­zetének, a­mennyiben nem tudja a zavargásokat megfelelő rendszabályokkal megszüntetni. A lengyelek ellen. A lembergi kis-orosz „Djelo“ „Az egyetértés kulcsa“ című cikkében, ha­tározott állást foglal el a lengyelek ellen s egyúttal kinyilatkoztatja, hogy a kis-oroszok jelszava : ,,az orosz nemzeti eszme.“ A lengyelek nyomják a gácsországi kis-oroszokat, de a kis-orosz nemzet jobb jövőjében erősen bízik, amely épúgy mint a lengyeleké 1, a szlávságban keresendő s a szlávok­­kal érhető el. A lengyelek megtámadják Katkovot az oroszországi lengyelek sorsa miatt, de Katkov azonnal a gácsországi kis-oroszokkal válaszol ne­kik. Elég sajnos , de mi sohasem fogjuk úgy mint a lengyelek, közönyösen, sőt örömmel nézni, hogy a szláv vér közös ellenségeink gyönyörködtetésére folyjék. Nem akarunk mások fölött uralkodni, csak a testvéries barátságot kívánjuk rokonainktól. Mi kisoroszok azon cément akarunk lenni, mely az északi szlávságot a többivel össze fogja kapcsolni. PESTI HÍRLAP, 1883. szeptember 1 POLITIKAI SZEMLE. A salzburgi minisztertalálko­zásról mindössze annyit tudni eddig, hogy a két államférfiu találkozása s további érintkezése igen barátságos, hogy a tanácskozásokat már tegnap délután elkezdték s ma folytatják és hogy végül Kálnoky az eredeti tervtől eltérőleg egész Bismarck távoztáig marad Salzburgban s csak azután tér vissza Bécsbe , a mi ismét vi­lágos bizonysága annak, hogy a találkozás nagy­­fontosságú politikai esemény. A találkozás célját illetőleg legelterjedtebb s legtermésze­tesebb felfogás — jegyzi meg a P. Lloyd — hogy az csak a monarchiánk és Német­ország közti viszonynak az adott alapon való továbbfejlesztése lehet. A francia külügyminiszter és Peyron ten­gernagy tegnap a minisztertanácsnak részletes előterjesztéseket tettek a Hitében folyta­tott tárgyalásokra vonatkozólag. Ezek szerint a szerződés pontozatainak tervezete kö­rülbelül egy hónap múlva a kormány kezében lesz. A szerződésben a már ismeretes határoz­­mányokon kívül egyezményszerűleg ki lesz mondva, hogy Binh-Thuam tartomány, Anam előbbeni tartozásainak kiegyenlítéséül Franciaor­szágnak engedtetik át; hogy Saigon és Hanoi között optikai táviró állíttatik fel; hogy Ton­­king valamennyi tartományának főbb helyeire re­­sidensek küldhetők, kiknek egyúttal elegendő fran­cia hadierő bocsáttatik rendelkezésükre ; a fran­cia kormánynak joga leend a vörös­ folyó hosszá­­­ban a szükséghez képest erődítéseket emelni és őrszemeket állítani ; a francia rezidens, Hueben azon szabadalommal fog bírni, hogy az uralko­dónál személyes kihallgatásban részesülhessen ; és hogy a vámok kizárólag Franciaország által fognak kezeltetni. A kereskedelmi forgalmat és vámeljárást további értekezletek fogják szabá­lyozni Champeux Huebe meghatalmazott kö­vetté neveztetett ki. Az anami királynak és

Next