Pesti Hírlap, 1883. szeptember (5. évfolyam, 241-269. szám)

1883-09-18 / 257. szám

Budapest, 1883. ____________________ V. évf. 257. (1697.) szám ____________________________Kedd, szeptember 18 . .................... i mii- ■ m m « mm* —1 1 — ' " »■• 11 ' 1 11 ' 11,11'■ 11 Előfizetési árak: _ , Szerkesztési Iroda, én# u frt — k*, BgggK M M Budapesten, lidor-uto* 7. u., L MMtafc. * .............................* » * E§3 jfcjg mmmmm MM ENj ■ w^m HM amm koatenaeny mteeendo. »eg7»devrs..............• • 8 » 80 » E&l KEfSJESai Ifi SU Crefi Bérmentetlen levelek eaak 1—ere' 9gJ ker».........................1 „ at a Rgj BhPVh ml aj HmB HE H H kezektől fogadtatnak el. .sim helyben l fa. PPEST B pSSblS g BLJK 9 |3|g JELKéeiretok vl.eaa nem »Urnák vidéken G fa. lg |H g g F. P fi |Pf§ H b11 Kiadóhivatal: -------- tg El Pl jpg By E9 Bfa feji §|| ige §3 jjgUB B Budapest, nádor­ utca 7. b­án, & Jtíl-itMZig él a Nagyvilág* dal LJ teLfcjar El S fáj g P hová az előfizetések és a lap nélkü lágy képű lappal együtt: ■■ Mi M MP ■M Ma Ml délére vonatkozó felszólamlánk ka - ,___ . tézendök. mgésa évrt..................80 írt. ____ fUirre .­­..............lt - __ . _ á-'lílWnT/tN Hirdetések : POLITIKAI NAPILAP. aa eziztlék ntr­ ad^lK A ■ V . . „ RUDOLF MOSSE-nil ilTi'ii ■ wsssm nrr a a. ■ ..............masam Feltűnő jelek. Szerb­ia még úgy hat hét év előtt is, a monarchiánk elleni agitációknak egyik főfészke volt. Emlékezhetünk, a gyűlöletnek mekkora tengerét árasztotta széjjel Szerbiában az utazó rubel, mely Mihály belgrádi metropolita kezein keresztül elgurult. De Risztics bukott, jött Pr­­iacsonácz; Mihály érseket elcsapták, jött Theo­­dozius; a kereskedelmi, a vasúti szerződések megköttettek s az eddigi ellenséges helyett, oly hangulat kezdett lábra kapni a szerb királyság­ban, mely lojalitás tekintetében mi kívánni va­lót sem hagy hátra s a különös jó indulat min­den lépten nyomon nyilatkozik. Szerbia meg­szűnt muszka akna lenni monarchiánk ellen, sőt Milán legutóbbi bécsi és mostani berlini útja után bízvást remélhetjük, hogy védvára lesz, mint volt egykor, mikor Nándorfejérvár falán tört meg kelet hatalma. Szerbia jól tudja azt, hogy tőlünk államiságát nem szükség féltenie s Milán király bízvást támaszkodhatik a közép­­e­urópai békeszövetségre, mely, hogy szívesen fo­gadja őt, bizonyítja az, hogy ő az első szerb uralkodó, a kinek az osztrák magyar közös had­seregben egy ezrede van. És hogy Milán király hálás tud lenni a szives fogadásért, melyben részesült, mutatja az, hogy Catargi tábornok nemrég vitte meg Bis­marck hercegnek királya megbízásából a fejér sasrendet, a legmagasabb kitüntetést, melyet Szerbia osztogat. Szerbiából tehát sikerült kivernünk az orosz befolyást, biztonságot szerezni ez oldal felől ön­magunknak s békés fejlődhetés alapköveit rakni le Szerbiának. Oroszországnak itt most nincs keresni valója. Romániában is, mely még hón­apok előtt tüzet okádott ellenünk, fenyegetett Dácia vissza­állításával s csörtette a kardot és poharat, egé­szen más húrokat pengetnek, mióta Károly ki­rály bejárta Bécset, Berlint, ő ugyan alkotmá­nyos uralkodó s népe akaratának alá kénytelen rendelni a magáét, ha ellenkeznének , de tagad­hatatlan, hogy udvar és kormány Romániában is hatalom s amannak érzülete, ennek politikája ott is irányadó a nemzeti közvéleményre. S no­ha Románia két nagyhatalom közé ékelt hely­zeténél fogva sokszor kénytelen olyanforma po­litikát játszani, a­minőt Erdély játszott a német és török birodalmak között : kétségtelennek lát­szik, hogy a legutóbbi fordulat a monarchiánk­nak kedvező s Cogolniceanu jelentősebb siker nélkül teszi meg lázító körútját ellenünk. Most már a Bukarest erődítésére megrendelt tömér­dek millió tégla nem kelt „kínos benyomást“ Bécsben, mint hónapok előtt s azt, hogy az épí­tőanyag szállítását most újabban lázasan sür­getik, — oly jó szemmel nézik, mint akik tud­ják, hogy abból is minekünk épül majd véd­­falunk. Bulgáriában, igaz, a muszka az úr. Csak tegnap jelent meg Sándor fejedelem manifesztu­­ma, melyben az orosz minisztereket megtartja s a notabelek bizottságát uj alkotmány­terv ki­dolgozására összehívja. De tudjuk, hogy e muszka alkotmánynak a bolgár fejedelem és a bolgár nemzet minden erejével ellene szegült s hogy ugyan e fejedelmi kiáltvány Bulgária ön­állóságát is fen­tartani ígéri. Az ország forrong az elégületlenségtől a muszka rablógazdálkodás és kancsuka kormány miatt. Az u. n. liberális pártot az orosz tábornokoknak sikerült szétrob­bantani, de nem megsemmisíteni, még össze­verődhetnek elemei, a régi nemzeti alapon , a helyébe lépett konzervatív párt pedig ma nagyobb ellensége az orosznak, mint előde volt s nyíltan vádolják az orosz lapok, hogy az osztrák-magyar szövetséget keresi. A telt kehelybe csak néhány keserű cseppet töltsön még az orosz, megérheti, hogy egész Bulgária, fejedelmével élén, nyílt föl­ -s kelésben lesz ellene, elűzi a muszka katonai és polgári szipolyokat s azon veszi magát észre az orosz, hogy Bulgária, melyet saját hadi operá­cióinak szánt bázisul egy ellenünk viselendő há­ború alkalmára, még jó, ha rá nézve csak el­veszett s nem fordul támadólag ellene. Mert még az is megtörténhetik. A szabadságát féltő Bul­gáriának és fejedelmének támaszték kell az orosz elnyomás ellen s azt csak mi nálunk ke­resheti. És hogy nem keresné hiába, mutatja az, hogy I. Sándor, Bulgária fejedelme, atyjának f­ő­jubileuma alkalmából, szintén ezredese lett egy osztrák-magyar dragonyos-ezrednek. Ezek örvendetes jelek önmagukban véve. De összefüggésükben az európai konstellációval egyenesen arra vallanak, hogy monarchiánk szükségét érzi külső erődökkel venni határait körül. Számításba veszi egy nagy háború eshe­tőségét és pedig Oroszországgal s diplomáciája feladatává tette úgy osztani meg a játszmát, hogy az ő kezeibe jussanak, a­kik e nélkül az orosz kezében válhatnának ütőkké. Egyenként e délkeleti kis országok alig lehetnének ellenünk hadviselő felek, de együtt már számot lennének, orosz szövetségben pedig t­á­n ő­k döntenék el a hadjárat sorsát. Nagy súlyt kell tehát fek­tetni a jelen pillanatban maguk tartására s min­den lehető módon érdekkörünkbe vonni őket, mert egy kipróbált jó barát csak egy ember, de egy ellenségből vált jó barát már kettőt számit. S örülnünk kell, ha diplomáciánk ellenségekből, vagy ellenség szövetségeseiből igyekszik szerezni A „PESTI HÍRLAP’ TÁRCÁJA. Utolsó szerelem. (Történeti vígjáték, 4 felvonásban. Irta D­ó­c­z­i La­jos. Grill Károly kir. udv. könyvkereskedése Buda­pesten.) — A »P­e­s­t­i H­i­r­l­a­p­ eredeti tárcája. — Régen várt a közönség művet nagyobb izgatottsággal, mint éppen Dóczi Utolsó szerelmét. Hogy az igazat őszintén megvalljuk, nem csupán a tiszta művágy vezérelte a közönséget kíván­ságában. Tagadhatatlanul érdekelte az is, hogy milyen lehet Utolsó szerelme annak, kin­k első szerelmi „Csók“-ja tizenkét év előtt oly érdeke­sen csattant el s a ki a Múzsa ez első csókját, mint maga mondja, tizenkét évi kö­nnynyel vi­szonozta ; de fel volt benne költve s tán még jobban a chronique scandaleuse-ben való lapoz­gatás vágya is, melylyel e my genesise össze­köttetésbe került. Hiába, emberek vagyunk s a mindennapi pikantéria jobban természetünk, mint az abszolút szép. Olyanok vagyunk, mint az elrontott gyomrú gourmand, ki be sem veszi a barna házikenyeret, hanem osztrigára, kaviár­ra áhítozik. A dráma története maga is drámai volt. Két egyenrangú hős jött összeütközésbe egy­mással : az akadémia bíráló bizottsága a nem­zeti színház drámabíráló bizottságával. Vájjon, melyiknek lesz igaza ? vájjon melyik bukik el ? vájjon kit ér a blamage, Csikyt-e, Dóczyt-e? vagy tán egyiket sem, hanem kibúvik előle mindkettő tisztességgel. A mű megjelente már megadta rá félig a választ. Félig, mert drámai műnek mindig csak félig érdeme, ha a könyv­ből olvastatja magát, igazi életképességét csak a színpad mutatja. Éppen azért praejudikálni nem is akarjuk azt, a­mit a színházi előadás nyúj­tani fog s csupán arról fogunk szólni, a mit a könyv tár elénk. Laczfi Apor István, erdélyi vajda, kit a király különös kegyelme vitt fel már kora ifju­­juságában e magas méltóságra, csélcsap Don Juan, férjek félelme asszonyok veszedelme. Ke­gyeli Erzsébet királyné is, ki az ország első hölgyével, Drugeth Máriával akarja összeháza­sítani. Persze a hóditó ifjú, kinek még nő ellen nem állott, s épen e miatt a nőkről nem igen hízelgő véleménye van, nem igen akarja magát annak a veszélynek kitenni, melynek ő tett már ki annyi férjet s nem hajlandó a király s királynő együttes kívánságát teljesíteni. De ellene dolgozik ez óhaj teljesültének még jobban Bubek nádor, ki már is féltékeny szemmel tekinti a királyi ke­gyeltet s fél, hogy e házasság létrejöttével gaz­dagságával együtt hat­alma is túl nagy foka emel­­kedhetik Megkísért tehát mindent, hogy e házas­ságot lehetetlenné tegye , s felhasználja e célra Laczfinak bor között ejtett sértő szavait, me­lyeknek éle Mária ellen irányult. A király, ki­rályné, Mária hallja a Laczfinak szemébe dobott vádat s haragra gyűl mindenik. Laczfi egyenes, kiválóan büszke jellem, ki érzi, hogy méltatlant követett el s kinek fájnak is elejtett sértő sza­vai ; érzi, hogy bűnös s bünhödést szab ma­gára. A sértés az volt, hogy nem merné meg­kérni Mária kezét, mert fél, hogy­­ ideadná. Bünhödésül szabja magára, hogy megkéri tény­leg Mária kezét s ha az mint természetes, sőt bizonyos, hogy vérig sértetvén általa — mert Mária époly kiválóan büszke jellem, mint Laczfi — megtagadja tőle, lemond minden kitüntetésről, tisztről, világi remény- s örömről s mint köz vi­téz hagyja el az udvart s megy bolyongni or­szág-világgá. Mária, a női méltóságában vérig sértett, büszke Mária kezében tartja sértője sorsát. Nem szereti Laczfit, de jobban ismeri, mintsem ne tudná, hogy fogadását híven fogja megtartani. Tán büszkesége nem engedi, hogy ily áldozatot elfogadjon; tán az udvart s az országot nem akarja ily lovagtól megfosztani, nem tudjuk, de azon pillanatban ő is elhatá­rozza magát és­­ elfogadja Laczfi felajánlott kezét, mi fölött maga Laczfi sem képes a meg­lepetés al­ját elfojtani. Laczfi megesküszik, hogy ha nem is első, de utolsó szerelme ez s híven fogja visszahozni a velencei háborúból, melybe ép indul s melyből visszatérve, tartják meg az esketőt . . . íme az expozíció. Tagadhatatlanul a drá­­maiságnak oly egészséges, jóravaló magját rejti magában, melyből valódi drámai összeütközés teremhet. Két egyenes, büszke, hajthatatlan jel­lem, kik között az egymással érintkezés csakis összeütközést szülhet, a király és udvar előtt adott szóval egymáshoz láncolva örökre, egy egész életen át. A maguk, önként adott szava köti őket, ki sem bújhatnak alóla, nem is küld­hetnek ellene. A sors kikerülhetetlen hatalma hozta őket egymáshoz, ha küzdhetnek, csakis egymás ellen tehetik. S mi lesz e küzdelemből ? Egyerejű, egyenlő ellenfél mind a kettő, erős mint a vas, hajolni nem fog, de törni sem csu­pán az egyik, csak együtt, mindketten. S nem tehetnek róla­­ a sors, a fatum ! De hát csak­ugyan az-e? hisz akkor ez nem igazi dráma. Az embernek szabad akarata van, kényszerű­en Mai számunk Id oldalt tartalmaz.

Next