Pesti Hírlap, 1883. október (5. évfolyam, 270-300. szám)

1883-10-19 / 288. szám

Budapest, 1883. V. évf 288. (1728.) szám. Péntek, október 19 „„ .... Szerkesztési iroda.: Előfizetem az&K. mrej...?. Mg WS B«4*p»«ea, aidotate* 7. II., tmét* . agési évre •.•••...1*0* KhI koré a lap szellemi részét illeti minde» ■ félévre. • s • •<••• * ■ *•■ 1 b pngem W&Ki PYN gw mai man közlemény intézendő. MrOTI HiBI AD '■%^'zr vidéken G fa. H H 11 EH H? Ü «j Bwk 88®"^ Kiadóhivatal: _____ HB E£ jjjj Hj rag |y| jfiy Hg EK «S ||| I&Smxk mi Budapest, nidor-utea 7 síim. i ».p....... él I Nierrilig“ sínt Hl fjS]KU Wv ü? ül lü ül Ist K3 fa fejgaga ghmSafc H köré az előfizetések és a lap szétktn ^«a*7 képes lépjél egyűtt: HB GB ■* ■ ■ ■■ *■ ■ désérs vonatkozó felszólamlésok in •gésa érre.....................SO frt. ^ POLITIKAI NAPE AP.IlS)a-a átazalék mm adatik A AUUU AU1A Rudolf MOSSE-nél PARis-b«, * ________________________________________________v. ____________40 > ®ue Notredame des Victoires. A csángó pénz. A botrány megvan. Botrány, a minőnek szégyene még nem érte a magyar sajtót. A „Függetlenség“-nél jelentékeny összegben vesztek el csángó pénzek. Oly könyöradományok, melyek a legszebb nemzeti célra folytak be, s melyeknek rendeltetési helyekre való juttatásuk a csángók országszerte viszhangzó nyomora miatt a lehető legsürgősebb volt. A „Függetlenség“ volt az a lap, mely ezt a nyomort leginkább hirdette, s követelte az állam és a társadalom gyors segélyét. És mégis ugyanez a „Függetlenség“ mulasztotta el a nála begyült könyöradományok beszolgáltatását. Sőt nem csak mulasztott, hanem tett is. Ugyanezen „Függetlenség“ tette azt, hogy a begyült pénzek egy részét ki sem mutatta. A kimutatott 2741 írtból a büntetőper megindítása előtt csak 550 irtot, 1091 irtot pedig a per megindítása után napok múlva küldött el a csángó-bizottsághoz. 1100 írt ugyanezen „Függetlenség“ kiadóhivatalában felhasználtatott a lap céljaira. Ez utóbbi összeg lefizetve még most sincs. Amikor az ügyészség és rendőrség rátette kezét a „Függetlenség“ kiadóhivatalának könyveire, a hiány és az elszámolás azonnal kitűnt , de egyszersmind kitűnt az is, hogy a pénz nincs meg, s a csángók számára az egyelőre el nem küldhető. Nem csak rendetlenség, hanem a világ minden törvénye szerint bűntett ez. Sikkasztás, mely annál súlyosabb erkölcsi és jogi beszámítás alá esik, mert nemcsak közpénzeken, hanem kenyöradományokon követtetett el. Több, mintha az oltártól idegenítették volna el a kelyhet, mert akik a csángókat rövidítették meg, a nyomor szájából vették ki a kenyeret. Pirul az arcunk, hogy ez megtörténhetett. S van okunk a pirulásra. A magyar sajtó ellen sok kifogást lehetett eddig is emelni, az azonban örök dicsőségére válik, hogy szegény, de becsületes volt. A társadalom nagy hibái és erkölcsi epidémiái közepett fentartotta érintetlenségét. És most egyszerre kitűnik, hogy a közadakozásból begyűlt pénz egy magyar lapnál hűtlenül kezeltetett, s hogy abból még a legfőbb pressió, a bűnvádi per pressiója alatt sem térült meg egy jelentékeny összeg. Már maga az botrány, hogy a gyorssegély céljából adott filléreket hatósági exekucióval kell behajtani. Az pedig épen jellemezhetlen, vagy a helyzetet nagyon is jellemzi, hogy a csángó számla kiegyenlítése tényleg és teljesen még a hatóság beavatkozása után sem történt meg. Büntetőjogi szempontból ezt sikkasztásnak htják , mert a begyűlt közpénzeket nem szabad üzérkedésre fordítani, vagy épen elkezelni úgy, hogy eltűnjék. A kódex 355. § -a nem ért tréfát. A ki a birtokában, vagy birtoklatában levő idegen, vagy ingó tárgyat jogtalanul eltulajdonítja, sikkasztást követ el, s az eltulajdonítás be van végezve, ugyanazon paragrafus szerint, mihelyt a bizlaló a dolgot elidegeníti, elhasználja, vagy más módon azzal, mint sajátjával rendelkezik. Aki pedig felhatalmazás nélkül kölcsön ad, vagy üzletbe, s épen saját üzletébe fektet idegen pénzt, az azzal mint sajátjával rendelkezik. A pénz ugyan helyettesíthető dolog. Nem in specie, hanem csak in genere tartozik azt megőrizni a a bizlaló. De mikor a pénz nem csak in specie, hanem in genere is elvész, azaz, mikor előkövetelik azt, kitűnik, hogy nincs meg, hát akkor büntetőjogilag, in thesi, nincs kétség a sikkasztás fenforgása iránt. A jelen gyakorlati esetben a törvény alkalmazása a bíróság dolga. Minket az eset nem annyira a büntetőjog, mint a közerkölcs és a magyar sajtó becsületének szempontjából érdekel. S mint ilyen felett nincs elég haragos szava méltatlankodásunknak, hogy azt kifejezzük. Ha egy társadalomban elharapódzik a sikkasztás, ez is nagy baj, melyet irtani, a társadalom testéből a kóranyagot tüzesvassal ki kell égetni. De mikor a közadakozás pénzei kezeltetnek el hűtlenül, s a közkézen levő adatok szerint, ez az eset forog fenn, akkor a baj elmérgesedése éppen nyilvánvaló. Ha pedig a közönség adakozását közvetítő lapnál történik ez, akkor a baj legnagyobb, mert megrendíti a hitet a közönségben maga a közönség őre, a sajtó iránt. És mikor ily legfőbb fokra hágott az erkölcsi ragály, akkor az inkriminált lap, a „Függetlenség“ szerkesztője, Verhovay Gyula, hogy a gálád üzletben való részességét tagadja, amit eddig senki sem állított s ártatlanságát bizonyítsa, melyet eddig senki sem támadott meg, maga az ügyészség és rendőrség sem, a leghevesebb rekriminációkra fakad, a legtúlzóbb invektívákkal támadja meg Kozma Sándor főügyészt, aki pedig nem tett egyebet, mint csak kötelességét teljesítette. Mint üldözés, az antiszemitizmus miatti üldözés, mint Kozma részéről való személyes boszú áldozatát tünteti magát fel, ő, Verhovay Gyula, aki soha sem volt a megtámadott, hanem mindig a támadó s akivel szemben az ügyészség és a jelen eset alkalmából különös kíméletének jelét adta. Verhovay Gyula ugyanazon lapnak felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa, melynél a csángó pénz elkezeltetett. És az ügyészség még sem irányozta az előnyomozást Verhovay Gyula A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Udvari történetek — Szegedről. I. Az ezerkettedik éjszaka. Díszruhás leventék selyemben bársonyban állták el a táncteremmé varázsolt színház előcsarnokát. Robogó fogatokról aranycsipkés főkötéjü, karcsú menyecskéket, délceg fehérruhás kisasszonyokat emeltek le a fényes lovagok é s csodálatos, valamennyien magyarul beszéltek. Bent a teremben csak úgy nyüzsgött a sokaság. A páholyokból csipke, mousselin, virágok és női arcok virítottak a szemnek. A földszinten a görbe magyar kardok zörögtek kevélyen. . . . Szegény öreg kardok, sok száz esztendeje nem volt már nekik ilyen élénk beszélgetésük egymással! Hogy szégyelték magukat a frakkok! Milyen gúnyosan csikorogtak a kordován csizmák. Milyen hatalmasan zörögtek a csattok, a menteláncok és az övék ! Hogy restelkedtek a hadnagyok, hogy nem ruházkodhatnak csinosabban ! Mikép irigyelték a generálisok, hogy nem lehetnek a megyei aljegyzők! S mindezek a csodák valóban megestek, ezen az ezerkettedik éjszakán. A tánc nem kezdődött még meg. Minek is ? Elég mulatság lesz egy éjszakára egymást nézni. Fel s alá hullámoztak az emberek, kezet szorítva s egymást elöl hátul megnézve. Mert a festett grófok és hercegek igen kiváncsiak voltak egymásra. Igazi gróf is volt ugyan egy nehány, mint I Zichy Jenő, a fiatal szellemes arcú Pallavicini, a nyakkendő helyére illesztett rendjeleikkel. Aztán ott volt Csekonics András, szép megyszín ruhában, drága gyémántokkal rakott karddal, a csinos zömök Bissingen Ernő, tarka tigrises attilájában az álmos Karácsonyi papa. Nagy fényben rukkolt ki a szűzimádó főúr : elhozta az ötös fogatot, meg a fiát is. Hanem a két ékessége közül a fogata tetszett itt jobban. Herczeg csak egy volt, t. i. Herczeg Mihály, akinek két szép kis leánykája fölért három nem szép nagy lánykával. Kilenc óra után mindinkább türelmetlenebbül szedték elő az órákat. — Még mindig nem jó a király ! Lassan kint, épen mint mikor a gyerekek a „tűz, tűz — víz víz“ játékot csinálják, mind inkább jött a tűz, tűz. Egy-egy udvari ember szállinkázott be. Először csak a biztosságból valaki. Azután jött Lechner. Az egyik első emeleti páholyban megjelen Kinsky. — Jó jel, mindjárt jön. Nem lehet messze. Két másik páholyt generálisok töltöttek meg. Végre pedig mgjelent középütt kiborotvált állával a jó Pápay, „a király jobb keze.“ — Nem jó címez — szokták haragítani Pápayt barátai Ha ő felsége szent lesz valamikor, méltóságodat fogják hurcolni a papok a precesszióknál! Pápay után csakhamar megszólaltak a harsonák s megjelent ő felsége, a két Tiszával a legszélsőjobboldali nagy páholyban. Most lett csak tulajdonképen kipróbálva az épület, ha erős-e ? A nagy éljenvihartól nem dőlt össze. Minden szem odanézett a királyra. De nehéz hivatal az ilyenkor! Ezer menyecskének és hajadonnak tekintete még tán égetőbb a korona fényénél is. Ő felsége állva maradt s mig ő állt mindenki állt. A magas uraságok is fölemelkedtek és álltak. Még a gardedámok is álltak, és még a legcsunyább táncosnék is álltak és nem ültek. Csak a cigány nem respektálta az udvari ceremóniát s ülve húzta rá a csárdást. Ő felsége gyönyörködve nézte felülről, a két Tiszától környékezve, kik közül Lajos fejedelmi fényt fejtett ki a szegedi udvarnál, mindennap más más alakú és szinü öltözetben jelenvén meg, mig Kálmán csak két ruhát használt, egy színest és egy feketét. Ma egy szines mente volt rajta s amint ott hunyorgatott a király mellett, minduntalan súgva neki valamit, úgy tűnt fel, mint egy színpadi intrikus — aki az élénk társalgást maszkírozza, a szerző instrukciójából. A király megunta a magasból nézni a táncot s lekivánkozott a közönség közé, mely annyira megtöltötte a termet, hogy alig volt lehetséges annyi tért csinálni, melyen a párok táncolhassanak. úgy volt lesz itt mint a templomi katonai parádéknál szokás, hogy azok a katonák álljanak előre, a kiknek a legjobb arcuk és ruházatjuk vagyon. A gyarlóbb alakok pedig menjenek be a templomba gyónni. A legpompásabb menték gazdái cihelődtek előre s a legszebb menyecskék, legszebb leányok táncoltattak meg ő felsége előtt. A gyönyörű Kelemen Malvin, Abafi Gizella, Enyedi Lukácsné (érdekes arcú barna asszonyka), Rock Ivánné (aki a királynak is feltűnt szépségével), de a leg- Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.