Pesti Hírlap, 1884. február (6. évfolyam, 32-59. szám)

1884-02-14 / 44. szám

Budapest, 1884. 11. 8VI. 44. (1843.) szám. Csütörtök,­ fabruar 14­­,„v Szerkesztési Iroda: Előfizetési arak. eragr*. rm Bsiapsum, Udor­at« z. u., t.mii*, you* *Tre •gész érre....................1© frt. n. itlérre 1» ZüJittiX Hirdetései! PÓT­ÍTIKAT NAPIT­AP m&Kj «jrsraawuu *“«­**• ruraim.aj ímrmAr.^gjg/ *^.sEtt.’tSKI Gladstone leszavazva. Az angol felsőház elfogadta a Salisbury által indítványozott bizalmatlansági szavazatot. Az angol lordoknak nem kell Gladstone, mint a magyar lordoknak nem kell Tisza Kálmán. De Angliában tudnak annyi parlamentáris tant, hogy a felsőház szavazata miatt senki sem fogja követelni Gladstone lemondását. Majd ha az alsóház is bizalmatlansági szavazatot fogad el, akkor Gladstone tudni fogja kötelességét. Addig azonban helyén marad. Pedig az az eset fordult elő Angliában is, a­mit legújabban Magyarországon tapasztaltunk. A felsőház és a közvélemény közt bizonyos ka­pocs van. Az angol közvélemény reszeli a szudáni dolgokat. A madhi szakadatlan győzelmei által Anglia prestigejét látja fenyegetve és igaza van. De mily változékony, mily szeszélyes a közvélemény Angliában is, mint másutt. Beacons­­field nem kellett neki, mert ez külügyi akcióba akarta vinni Angliát. Gladstone a szigetpoli­tika jelszavaival buktatta meg nagy elődjét. Most ugyanez a közvélemény Beaconsfield tradícióinak felújítását követeli; erősen szem­közt fordult Gladstoneval. Gladstone a követ­kezetes, a közvélemény a következetlen. De mind a két álláspont jogosult. A kormányelnök­nek joga van következetesnek lenni, a közvéle­ménynek szabad következetlenségbe esni. Az a kérdés: melyik erősebb ? Gladstone, vagy a közvélemény ? Lord Beaconsfield szintén szemben állt a közvélemény­nyel. Csakhogy ő akcióba akarta vinni Angliát, míg Gladstone most az ellenke­zőt akarja. A konzervatív vezért legyőzte a szigetpolitika. Le f­ogja-e most győzni Gladsto­­net a Beaconsfield politikája? Igaz, hogy amit Gladstone a felsőházban kifejezett lord Granville által, nem teljes sziget­politika , mert Egyiptomot ki akarja ugyan ürí­teni, mihelyt a közviszonyok megszilárdulnak , de addig nem üríti ki, míg a szudáni kérdés nincs megoldva. Beaconsfield azonban a jelen helyzetben egyszerűen annektálja vala Egyipto­mot, erős had­csapatot küld a Szudánba, meg­veri az álprófétát, s a Szudán egy részét Egyip­tomhoz csatolja vala. Ez világhatalmi és nagy­úri politika volna. Valószínűleg meg is felelne Anglia érdekeinek. De kérdés, megérdemelné-e a pénzt? Pedig sok, nagyon sok pénzbe kerülne s Gladstone kétszer­­is meggondolja, hogy bele­menjen-e oly vállalatba, mely Angliát pénzügyi kalamitásokba lökhetné. Mert a dolog nem oly egyszerű, mint első pillanatra látszik. Ha Anglia annektálja Egyip­tomot, ha a Nil völgye angol terület lesz, ak­kor Angliának a Fáraók országában komolyabb pozíciója lenne, mint Indiában, azon kiszámít­­hatlan előnyök nélkül, melyek indiai pozíciójá­val együtt járnak. Egyiptom Angliára csak a szuezi átjáró miatt fontos, jövedelmező gyar­mat soha sem lenne belőle. Nem lenne még a Szudánból sem, csak mikor már európaiak s különösen angolok népesítették be. Ez áll vala­mennyi afrikai s különösen közép- és felsőafri­kai tartományra. Franciaország ráfizet Algírra és Tuniszra. S Egyiptomot minden támadó ellen védel­meznie kellene Angliának s hogy biztosítsa bir­tokát, el kellene foglalni Szudán nagy részét is. S még ekkor is állandó harcokat kellene viselnie a benszülött félvad vagy egészen vad törzsekkel. Valamikor ez a hódító előnyomulás szükségkép bekövetkezik , de kérdés, vájjon el­érkezett-e már most ideje. Gladstone úgy okoskodik, hogy a vállalat passzív pénzügyi bilancéra vezetne, ő pedig nem akar deficites vállalatokat. Annál kevésbé, mert az egyiptomi kormányra való közvetlen befo­lyása s végső esetben Alexandria elfoglalása s a Szuez hadi megerősítése biztosítaná Anglia indiai útját. S csak ennyi az, Gladstone szerint, a­mire az angol érdekeknek szükségük van. Ehhez szabja politikáját. S gazdasági szem­pontból igaza van. De nem kétkedünk benne, hogy ha az angol közvélemény szorítja, rálép a nagy világhatalmi politika útjára. Ezen az úton azonban Anglia kénytelen lesz átalakulni egészen kontinentális állammá. A radikálisok akarják kontinentizálni Angliát, mégis a konzer­­vatívok törekvése vezet erre. Csakhogy a radi­kálisok a katonai államot nem tervezik, míg a konzervatívok politikájának szükséges következ­ménye a nagy állandó hadsereg. India megtermette az állandó hadsereget, Egyptom teremne újat. A világ minden részé­ben szerepet kapó angol fegyveres erő azonban csak Angliában nyerhetné jó központi szerveze­tét. Magából Angliából kellene kirajzani a had­seregeknek. Ez pedig feltételezi a rendes újon­­cozást, katona-kötelezettséget és állandó had­sereg tartását. Vagyis Anglia modern állammá lenne katonai értelemben is és elavult hadi szer­vezetét lomtárba lökné azon szavadalmakkal és előnyökkel együtt, melyekkel az angol polgárok bírnak, s melyeket Anglia szigeti fekvése miatt élvez. Ha Gladstone ráutal e fejlődési irányra, mely a mi véleményünk szerint előbb-utóbb el fog menni természetes következményeiig, az angolok egyelőre aligha gondolkodóba nem es­nek. Mert jobb szeretnek akárhány győzelmes madhit Afrikában, mint egyetlen egy hadsereget otthon._____________________________ A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A kelepcébe került kisértet. — A „P e s t i H ir lap“ eredeti tárcája. — — febr. 13. Nemcsak nagyon mulatságos, de egyszer­smind igen jelentős is az a hallatlan felsülés, a­mely Bastian amerikai spiritistát a bécsi udvarnál érte.*) Az elmésen kigondolt kelepce, a melylyel a két felvilágosodott főherceg ezt az agyafúrt szélhámost megfogta, tőrbe kerítette egyúttal az Európában szanaszét kisértő többi spiritista ijesztőt is és a csúful leálcázott ame­rikai médiummal együtt nevetséges meztelenség­ben áll az egész fekete sereg, a­mely pedig már nagyon el volt hatalmasodva messze-mesz­­sze földön. Beavatatlan nem is gondolná, hogy az Angliából és Amerikából bevándorlott spiri­­tizmus minő hódításokat tett az egész konti­nensen s hogy kivált az udvaroknál mily bete­ges divat lett „seance“-okat tartani és szelle­meket idézni. Miszticizmusra hajló kedélyek mindig voltak és lesznek , és Paracelsus Mag­nus Bombastustól Mesmerig, Cagliostrotól Brigeig vagy Bastianig mindig voltak és lesz­nek ügyes csalók, a­kik port hintenek az amúgy is révedező szemekbe és a sa­­­ját jótékony céljukra kizsákmányolják a könynyen hivő áldozatokat. Szakadatlan láncként folyó krónikát lehetne összeállí­i) Lásd lapunk mai számának második mellék­letét tani az utolsó száz év alatt folyt ilyes szélhámosságok sorából. A francia forra­dalom előszelét már érező versaillesi udvar a mesmerizmus valóban magnetikusnak mondható varázsa alatt állott, majd a szellemidéző Cagli­­ostro és az utólérhetetlen boszorkánymes­ter , Philadelphia tartották bűvöletük alatt egész Európát; később beleesett a világ a sakk-gép lázába. Gibraltártól Moszkváig mindenki a ma­gyar Kempelen kis török emberéről beszélt, aki mechanikai szerkezetével lever minden játékost. Lenormand, a jósnő, előre kiolvasta kártyáiból I. Napóleon bukását, majd a 48-iki forradalom után következett nyomasztó szélcsöndben a petyhüdésre kárhoztatott idegek a táncoló asz­taloktól kértek kölcsön egy kis izgalmat. Egész világrészünk odaadta magát e bohóságnak és talán leginkább Magyarország, mert hiszen ná­lunk volt akkor a legnagyobb csöndesség. . . . Az asztaltáncoltatásból fejlődött ki a spiritizmus mint ilyen és a­kik először idéztek rabszelle­meket modern Hatvanik vagy Faustok gyanánt, azok voltak a Davenport-testvérek, ez a két ügyes amerikai szemfényvesztő, a hatvanas évek e domináló szélhámosai. Mikor az ily népség a profanum vulgus elé, a színpadra kerül, akkor már nagyon le­járta magát. Amerika és Anglia előkelő szel­lemidézői nem is állottak soha a proscénium­­ra, hanem bekopogtattak a nagy, évszázados királyi paloták kapuin, a­hol mély árnyat vet­nek a nesztelen folyosón a komor, vén oszlo­pok , ivboltos termek faláról néznek le sötét kereteikből az ősök képei és azok között azé a szép és boldogtalan királynéé, a­ki most is mindig megjelen, mint „fehér asszony“, megje­lenteni, hogy egy száraz ággal kevesebb, vagy egy rügygyel több lesz a Hohenzollern-család ezredéves fáján, a­hol a kandallók rococo cifraságaiból ki-kiugrik az az arcfintor­­gató kis véres ember, a „homme rouge“, vagy a­hol a hatalmas hercegasszony halála után napokig suhog végig a holdfényes torná­con egy sápadt, szürke nő, a­kinek testét nem járja az őr bajonetteje és puskagolyója. „Van­nak dolgok égen és földön, a­miket a ti isko­lai bölcseségtek föl nem ér!“ borongott a dán királyfi és az udvari kápolnák oratóriumaiban ma is pörög az olvasó, mikor a tengerentúl­ról jött szellemidéző tükörben mutatja meg a legutóbb eltemetett koronás fő szenvedő, hala­­vány arcát. És ott ködös Britanniában, a­hol­bus özvegységében él az öreg királynő, a spiri­tista nekromantis egy szélesképű vén skót le­gényben, a híres John Brownban, idézi föl a szeretett „prince-consort“ árnyát és míg ott künn a nagy világban gőz szárnyán repül, vil­lámmal beszél, napsugárral ír a sürgő, vidám élet, ott a vén palotán, a fekete kárpit mö­gött fakó derengéssel reszket a szellemidéző lámpa és ködösen imbolyognak a sírjukból föl­hívott szegény lelkek. . . Dicséret és hála a magyar trónörökösnek, meg az ő fejedelmi rokonának, hogy erős, vidor kézzel egy rántásra letépték a függönyt e sötét váz-színházról és egyszeriben látszik a zsineg, a­melylyel a ludi magister rángatja a festett ördög fülét-farkát. Az összes európai udvarokban A s­z­e­r­k. Mai számunk 18 oldalt tartalm­.

Next