Pesti Hírlap, 1884. május (6. évfolyam, 121-151. szám)

1884-05-30 / 149. szám

Budapest, 1884.­­ évi 149. (1948.) Szám. Péntek, május 39 ■Előfizetési árak: _____ Szerkesztési iroda 1 ^^ eg»» *£» Budapesten, nádor-utca 7. X. esa­fi jy** cm................**14 ^ Lj&j b»vá a lep szellemi részét illető iMMiTe.................. 7 „ — a bm| ■ __ X1__ pal jSjf ^ mám Ai.iJneim_ kőesemény intézendő. fedőm..................3 _ fi a/to'­SkV feSg rap fijs jKSaffe Bem­entetlen levelek e»*k jr,. yAj. , %A. i Fkap* Sl 'Vn keeektől fulladtatnak el. * SVA. w1 m i mm m EJE i J§| mJm — vidék« ab. fjp BSp» ESj gyj n Imi fV lk­^ PI Hy Kiadóhivatal: k­i■ a Sigjmlíjdal Bll fpteSg E| llg Si Eh la 111 ESm. MEM kJ kori u .lsa.ete.ek en . 1». a.etfcfef Uf7 lejM Uppal «Sjrtttt: ^ TM “ ■ ■ ■ ■■ ■ T.n.tko«, r.L..eHmli«k­ik 25*-H-”: POLITIKAI NAPILAP. S^aiék urn aiatik. A ULil iilUU L' AJ-lTXI. . r \ jjk/ »imoLr MÜSSK-Uéi raHis-k^ V^yfvlr 1«, Bu. NolmUiu d«a Vwtmn. ■gfu én...................10 firt. „..-----. _ Ki a magyar? /*+ Magyarországon és Erdélyben 6 millió 165 ezer embernek anyanyelve a magyar. Magyarul tud a németek közül 377 ezer, a tótok közül 176 ezer, az oláhok közül 137 ezer, a horvát­­szerbek közül 18 ezer, a ruthének­ közül 19 ezer ember. Vagyis a specifikus magyar faj még a ma­gyarul tudó egyéb ajkú polgárokkal sem üti meg a 7 milliót. Ellenben ha a 6 millió tősgyökeres ma­gyar fajból levonnók a nem magyar származá­­suakat, mindazokat, akik nem Árpád apánkkal jöttek hazánkba, így ép azon elemet, mely a magyar faj asszimiláló erejét mutatja, akkor az ázsiai eredetével dicsekvő legspecifikusabb ma­gyar faj vajmi csekélyre olvadna le. Nagyon ismeretes dolog ugyanis, hogy az egész Alföldön, bár szórványosan, szlávok lak­tak. Csongrád eredete szláv. Dunántúl németek és tótok laktak. Észak-Magyarország részint la­katlan, részint tótok által lakott vidék volt. Kecskemétről biztosan kimutatható, hogy mikor a 13. század zavarai alatt németek költöztek bele, igen jelentékeny német lakossággal birt. Pesten, Esztergomban, Székesfehérváron a 13— 14. században igen sok „francigena ” lakott. Esztergom lakosságának többsége olasz-örmény volt. Királyi városaink többsége német eredetű. Hogy most roppant túlsúlyban van a magyar elem, a beolvasztás következménye. Az erdélyi szlávokat — az őslakók ezek voltak — beol­vasztották a székelyek és a románok. Szóval a magyar fajban kiváló olvasztó­képesség van, s ez szerencséje. E képességnek köszöni, hogy el nem veszett, míg az angol és a francia nemzeteket amalgamizáló képesség te­remtette meg és tette nagggyá. Vagyis a magyar faj e tekintetben felette áll minden fajnak. Angliában a normanok fran­cia és az angolszászok germán nyelvéből közös nyelv, a két, sőt a keltával három fajból egy­séges nép jött létre. Franciaországban a latin, német és gall nyelvekből támadt a francia nyelv, e három fajból a francia nemzet. Magyarországon nem amalgamizálás, hanem asszimiláció történt. Vagyis a magyar, német, tót, román, szerb-horvát, ruthén nyelvekből nem keletkezett közös nyelv. Nyelvünk sok szót vett át a németből, tótból, de egész grammatikáját megőrizte. Az átvett szavak tehát ép oly magyar szókká lettek, mint tősgyökeres magyarokká a nemzetiségektől elhódított tömegek. A magyar nemzet feladata jövőre is az asszimilálás, nem pedig az amalgamizálás. Az utóbbi többé lehe­tetlenség, mert csak a nyelvek primitív alaku­lásának idején jöhetett létre. S nyelvünk annyira elütő minden árja nyelvtől, a tót, román, szerb és horvát nyelveknek annyira felettük áll, s any­­nyira nyelvében él a magyar, hogy a közös nyelv-amalgam nemcsak nem lehetséges, hanem nem is kívánatos. A magyar nemzet visszauta­sítaná azt. Az asszimilációnak azonban, mely oly ör­vendetes rohamossággal halad előre, legfőbb aka­dálya a dhauvinizmus. A faji erőnek azon túl­becsülése, mely a specifikus magyar fajon kívül minden más fajt ki akar közösíteni a magyar nemzet köréből, sőt visszalökné azokat is, akik századok óta beleolvadtak a tősgyökeres ma­gyar fajba. S most a választások ezt a türelmetlen, a magyar nemzet létalapját és beolvasztó hivatását megtámadó dhauvinizmust is felszínre vetették. Különösen a mérsékelt ellenzék nyelv- és tollforgató kortesei azzal izgatnak az ország több részében, hogy mindazok, a kinkek ősei nem a népvándorlás idején jöttek Magyarországra, nem is magyarok, így Bácskában a derék, hazafias, magyarul már is tudó bunyevácoknak pánszláv hiteket költötték. Azon derék népnek, mely sza­badságharcunk idején a nemzeti ügyért küzdött a rokonnyelvü szerbek ellen. Sőt már a meg nem magyarosított nevek viselői ellen is használják a gyanúsítás fegyve­rét. Azt híresztelik, hogy a­kinek neve nem végződik i-ben vagy y-ban, az gyanú alatt kell, hogy álljon, habár anyanyelve, sőt századok óta őseinek is a nyelve magyar volt. Pedig csak végig kell nézni a magyar arisztokrácia és a nemesség névsorát. Egy se­reg -ics, -vies, -szky stb. végződésű nevet talá­lunk abban. Ott vannak a Festeticsek, Kegle­­vicsek, Jankovicsok, Pejacsevicsek, Rudicsok stb. Ott van a legnagyobb költő Petőfi — Petrovich. Magának a mérsékelt ellenzéknek egyik celebri­­tása is ott van, Somssich Pál. Vagy tán ezek is gyanú alatt állnak, hogy nem voltak vagy nem jó magyarok? Hiszen, ha csak a név vég­ződésétől függne a tősgyökeres magyarság, ak­kor ötven krajcáros kérvény mindenkit ősi ma­gyarrá avatna. Hát hiszen tudjuk mi, hogy ez a fegyver puszta választási fegyver. Nem teszszük fel sen­kiről, még a retrográd eszmék híveiről sem, hogy a nemzet nagy részét s annyi büszkeségét ki akarnák közösíteni vagy komolyan gyanú alá helyezni. De vannak bizonyos határok, melyeket még választások idején sem szabad átlépni. Vannak bizonyos fegyverek, melyek használását még a korteskedés sem menti ki. Nemcsak hitvány, ha­nem a haza érdekeit megtámadó fegyver az, mely a grammatikában, vagy származásban ke­resve a magyarságot, mélyen sérti a nemzet leg­­­hűbb fiainak érzelmeit. S ha,­am most csak korteskedés, valaha átmenne a nemzet önérzetébe, e naptól kezdődnék a magyar nemzet nagy veszedelme. Ép a magyar érdek követeli, hogy mindenkit magyarnak tartsunk, még azokat is, akik nem hű fiai e hazának, mert csak úgy marasztal­hatjuk őket legalább erkölcsileg a hűtlenségben. Annál inkább magyaroknak kell tartanunk azo­ A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Ellenargumentumok — A „Pesti Hírlap” eredeti tárcája. — Hiszen elég jó érv az ital is, — szük­ség esetén megteszi a fütykös is a szolgá­latot, de egy jó nóta is sokat ér a jelölt mel­lett, vagy ellene. — így az egyiknek, úgy a másiknak. De mindezek csak a vékonyabb eszközök. (Még a bot boldogabb végét sem véve ki), töb­bet ér mindennél egy jó röpke mondat, a talá­lékony elmének egy-egy gyújtó badarsága, mely mintha pehely volna, hirtelen száll a levegőben mindenfelé és mintha mázsás kő volna, egy­szerre fölbillenti a mérleget a jelölt javára vagy kárára. Ki tudja, miből áll ez? Néha egy epigramm, néha egy igazság, néha csak találó frázis, máskor egy tetszetős apergue, sőt számtalanszor Ügyes ráfogás. S ezek a győzedelmes mondatok többnyire a csatatéren születnek. Ezek az igazi borvi­rágok. A korteskedés ezen szellemi röppentyűi bizonyára megérdemelnek egy kis cikket ebben a világban, amit ma élünk, már azért is, mert igazságtalan fegyverek ugyan némelykor, de a furkós botnál mégis türhetőbbek. Gyűjtsünk itt össze a tarlókról néhányat, frisseket és hervadtakat vegyesen. Németh Albert most egy szepességi kerü­letben van fölléptetve. Az ő talentumának az mindegy. Föllép­ő rác, örmény, vend, tót és zipszer kerületekben minden gondolkodás nél­kül. Az őt egy csöppet sem aggasztja, ha vala­mely nyelvben járatlan. Elég neki egy hét s azalatt megtanulja a nyelvet is, meg megcsi­nálja rajta a programmbeszédet is. (Nem úgy mint Berzeviczy írnák, aki már egy éve ír a beszámoló beszédéhez, mindennap egy mon­datot.) Oly nehézségek, melyek más embert meg­ijesztenének, éppen nem aggasztják Németh Al­bertet , hanem hogy a kerületében elhíresztelték ellene, mintha ő is zsidó származású lenne, ez neki is nagy szöget ütött a fejébe. Mit tegyen? Ha védekezik, épen azért se hiszik. Bevárta hát egy vasárnap, mig a tisztelen­dő ur kijött a templomból s ott az egész kö­zönség előtt hozzá lép: — Ego sum Adalbertus Németh deputatus! — Örülök — fogadta fanyarul a tisztelendő. — Én annak a Németh püspöknek vagyok az unokaöcscse, a ki Sim­or prímást neveltette. Emlékszik rá tisztelendőséged ? — Oh oh — mondá lefegyverezve a plé­bános, — áldassék az a nap, a melyen minket meglátogatott . .. Ettől a perctől fogva senki sem tartja többé zsidónak Németh Albertet ama katholikus környéken. * Sokkal érdekesebb eset a Gyulay Pálé (a mi tulajdon epés, haragos Gyulai Pálunké) kit a 70-es években Kolozsváron léptetett fel az akkori Deákpárt. Nagy pártja volt gondolom Kossuth Ferenc ellenében, mikor az egyik kortes kitalálta róla: — Ejnye atyafiak, hát nem szégyenlitek ezt az embert megválasztani ? Hiszen ez vesztette el Solferinónál a csatát. És csakugyan kezdett rá visszaemlékezni minden ember, hogy a solferinói csatát Gyu­lai vesztette ki. Hogy az egy másik Gyulai le­hetne, arra nem is gondoltak. * Mikor Jókai a Terézvárosban állott Goro­­véval szemben, egyszer Bercsényi Béla, a­ki Jókai mellett­­korteskedett szívvel-lélekkel, egy olyan tanyára vetődött tévedésből, ahol csupa Gorovisták iddogáltak. — Éljen Jókai ! kiáltá. — Ki vele! Ellenség! Bercsényi észreveszi, hogy rossz helyen jár, és szót kér. Nagy nehezen megadják neki, de a közben is sziszegnek rá, mint a darázsok. — Uraim — mond Bercsényi nem is gon­dolva hódításra, hanem csak tisztességes vissza­vonulásra. — Ne vegyék rossz néven, ha Jókaira szavazok. Higgyék meg kérem, hogy ha az önök sírkövére kiírnák ilyen formán : „Itt nyugszik B. vagy C, aki Gorove és Jókai Mór közt lévén szó, Gorovéra adta szavazatát“, kétszáz év múlva a méltatlankodó utókor, mely csak Jókaira főgém- Mai számunk 14 oldalt tartalmaz.

Next