Pesti Hírlap, 1884. november (6. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-03 / 303. szám

o­ kyval szemben az ellenzék Eötvös Károlyt kérte föl jelölt gyanánt, de Eötvös, mint hírlik, az aján­latot visszautasította. Újabban Győry Eleket és Pázmándy Dénes nevét emlegetik, némelyek pe­dig Prónay Dezső bárót is. Megállapodás még nincsen. De igényt tart itt a jelöltségre Jókainak volt ellenjelöltje B­o­n­c­z­a Miklós függetlenségi is, a­ki körül főleg az unitárius választók csoportosul­nak s a­kinek ezenfölül érdemei is vannak a ke­rületben.­­ A berecki kormánypárt új képvi­selőt még nem jelölt. Az eddigi képviselő, Toldy- Horváth Lajos többé aligha lép föl. Ellenben az el­lenzék itt L­y­k­a Dömét léptette fel mérsékelt el­lenzéki jelölt gyanánt. Mindenesetre szomorú tény gya­nánt kell följegyezni, hogy a politikai versengés Három­széken a társadalmi életben is nagy nyomokat ha­gyott hátra. A búza árának leszállása is izgalma­kat keltett a népnél s félő, hogy az uj választások alkalmával zavargások törnek ki. A kolosi képviselőválasztás vizsgálatát dr. Antal Gyula a képviselőház I. bíráló bizott­sága által kiküldött vizsgáló biztos okt. 31-én megkezdte Kihallgattattak ez alkalommal: Duha Imre választási helyettes elnök, Barotha Ferencz választási jegyző, Winkler Frigyes és Páll Gyula bizalmi férfiak, kikhez Komjáthy is intézett keresztkérdéseket. A vallomásokból kon­­statáltatott, hogy a választóknak mintegy harmad­része pártok szerint szavazott, továbbá, hogy a szavazás az elnök kényszerű távollétében is folyt. A tanúkihallgatást a biztos az ünnepek alatt is folytatta. A provizórium hatása Fiuméban. A fiumei municipium képviselő testülete tegnapelőtt zajos ülést tartott. A lefolyt választások igazolása volt napirenden s ez alkalommal az igazoló bizottság élesen megrótta a fiumei állami hivatalnokok befo­lyását a választásokra, sőt még eseteket is hozott föl. A képviselőtestület végre G­h­­­e­r­­­g­o képvi­selő indítványára a választott képviselőket igazolta ugyan, de a tanácsot egyben utasította, hogy a visszaélések távoltartására alkalmas javaslatot dolgozzon ki. A gyűlésen tartott beszédek különben általános helyeslések közt ismételve hangsúlyozták a Magyarországhoz és a magyar kormányhoz való ragaszkodást. E burkolt jelentésből is kitűnik, hogy a kínos provizórium nyomása alatt Fiuméban lassan kint erős ellenzék fejtik ki a polgárság eleven önkormányzati érzülete s az ottani kir. hivatalnokok rosszul alkal­mazott befolyása között. A fiumei polgárság annál szigorúbban ragaszkodik municipális állásához, mi­nél kevesebb támaszt talál a rendezetlen provizó­riumban , kétségtelen, hogy e tekintetben a jog és politikai tapintat a fiumeiek részén van. A pro­vizórium mai állása szerint nem is lehetne képzelni károsabb cselekedetet, mintha a szabályozatlan hi­vatalos befolyás ott a jó egyetértést megrontaná és védtettel! És mondja Ben Akiba rabbi, hogy nincs új a nap alatt ! Épen így, sőt tán még jobban lepne meg, ha valaha ráakadnék egy íróra vagy művészre, a­ki, főleg ha fiatal, nem tehetséges és nem a mienk. Mert manapság már nem szabad leírni egy leendő nagyság nevét sem a homéri jelző nélkül, hogy „tehetséges fiatal írónk“ vagy „művészünk“. Sokat borongtam már e nagy probléma fölött: miért a mienk ? Mert megen­gedem, lehet fiatal, mint Vigyázó Laci, szívesen koncedálom, lehet tehetséges, mint Shakespeare, de miért a mienk ? És mivel a „mi“ fogalom­ban, lévén az általános, talán én is benne vol­nék, miért az enyém az a fiatal tehetség, vagy tehetséges fiatalság? Megvallom, engem az ide­ges Vitus táncig kerget ez a possidens plurális ma­­jestaetica; a szerkesztőségi kék plajbászom abban kopik naponta fél órát, a­míg kiirtom a fésü­lendő kéziratokból ezt a sok mienket, a minél idétlenebb korcshajtása alig van a rossz stílus­nak. A fővárosi lapok egyike valóságos tobzó­dást űz ezzel a rossz szokással; főpapunk, miniszterünk, Margitszigetünk, kolerajárványunk, nyarunk és októberünk minden sorban, sőt ol­vastam egyszer már benne ezt is: „Egy nap­számosunk az épitőállványról leesett.“ Az öt­venes évekbeli úgynevezett „gondos tolluság“ maradványa ez a balga frázis, a mikor az új­ságíró kötelességének tartotta szép édesdeden írni s azt hitte, hogy ez a stílusán a cukor­por. Talán csak egy gonoszabb locus com­munis van ennél­ gonoszabb, mert igaztalan kárát okozta már sok szegény embernek, asz­­szonynak és az e mondat: „Kár, hogy kissé az önkormányzatot meggyöngítené, mely a közjogi mizériák közepette úgyszólván egyetlen biz­tosítéka Fiume föltétlenül hazafias közigazgatásának. A tengermelléki municipiumban egyébként már régóta folyik a hivatalos tojástánc a „kényes érdekek“ között s meg kell vallani, hogy nem is lesz annak addig vége, mig a szabályozatlan s emellett nagyon is rosszul értelmezett hivatalos kompetenciákat valamely kedvezőbb törvényhozási fordulat nem rendezi. Mindenesetre óhajtani való volna, — írják nekünk onnan, — ha a magyar országgyűlés a regnikoláris deputáció utolsó jelen­tésén minél hamarabb átesne s azután rendeleti uton némi rendet hoznának be a zilált viszo­nyok közé. Hóra ét Kloska oláh lázadók ünnepei ma ülik meg a rómaniai Jassyban. Mint a brassói „Gazeta Transilvaniei“ is jónak látja közölni, a fé­­nyes ünnepély programja a következő: 1. Az egye­tem nagy termében Ganu G­­ur felolvasást tart az erdélyi 1784-ik évi lázadásról. 2. Zenekarral kisért nagy fáklyásmenet. 3. Banket. Megemlíti e lap még azt is, hogy e napokban meg fog jelenni „Hóra al­buma“ is. A katonák műveltségi állapota. Bécsben imént jelent meg az 1878. év katonai-statisztikai évkönyve. A könyvben képe van adva a katonák műveltségi állapotának is, az olvasás és írástudása szerint. Volt pedig az egyes főparancsnoksági kerü­letekben 1000 katona körül írni és olvasni tudó : Prágában 947 (ez áll az első helyen), Bécsben 930, Grácban 657, Budapesten 513, Triesztben 344, Zágrábban 281, N.­Szebenben 263, Krakóban 251, Lembergben 141, Zárá­ban 91. PESTI HÍRLAP. ftyrA. november 3 POLITIKAI SZEMLE fakozó állást foglalt el. A j­o­n k i­n­g­i ügy tárgyalására kiküldött parlamenti bizottság foly­tatja munkáját, de mert sem a kormány, sem a bizottság által kihallgatott katonai szakfér­fiak nem tartják a helyzetet fenyegetőnek, a képviselőkamrában a tonkingi vita november 10-ike előtt alig fog kezdődni. Mind inkább nyer valószínűség dolgában az a kombináció, hogy Braunschweig és Poroszország közt personális unió jön létre s a hercegség élére V­i­l­­mos herceg állittatik mint régens. Legalább az anhalti hivatalos lap így ír: Braunschweig hercegség viszonyaiban leg­közelebb változás fog történni, mely hivatva lesz ez országnak végleges és tartós rendet biztositni. A cumberlandi herceg kiáltványa csak siettette a szabályszerű állapotok helyre­állítását a hercegségben. A császár kormánya, a mostani kormányzó tanác­csal egyetértőleg elhatározta, hogy e tanács már legközelebb visszalép, Braunschweig önálló hercegség ma­rad s Vilmos porosz herceg lép mint régens az ország élére. Mindez már legközelebb várható. A kölni újság is hiszi a personális unió valósulását. * Z o­r i 11 a a száműzetésben élő volt spanyol köztársasági miniszter, kinek egy spanyol hír­lapíró előtt tett nyilatkozatait csak a napokban ismertettük, a Pall Mall Gazette tudósítójá­hoz most a következő érdekes sorokat intézte: „Nekem semmi közösségem nincs sem az orosz nihilistákkal, sem a német szocialistákkal. Hí­­zelgek magamnak azzal, hogy praktikus államférfiú vagyok ; oly politikai személy, aki egykor hazája kormányának élén állott, most pedig a forradalmi mozgalom vezetője, de maga csak olyan forradal­már, mint a­minők Cavour, Prim és azok az ál­lamférfiak voltak, akik 1688-ban megbuk­tatták a Stuartokat és megalapították An­golországban az alkotmányos szabadságot a most létező alapokon. Ezért az én pro­grammomat, melyet forradalminak mondanak, elfogadhatná akár maga az angol konzervatív párt is (természetesen kivéve a kormány­formát) és igen könnyű kimagyaráznom, hogy a monarchia, a­mely Angliában igen alkalmas, Spanyolországban lehetetlen. Ennek oka az, hogy hazámban nekünk a Bourbonokkal van dolgunk, ezzel a hitszegő és elv­telen családdal, a­mely ennyi ideig volt Spanyolor­­szág szerencsétlensége, most pedig gyűlölet és meg­vetés tárgya nemcsak nálunk, de Olasz- és Fran­ciaországban is.“ Zorilla még hozzáteszi, hogy ha Alfonso király helyreállítaná Spanyolországban az 1869 iki alkotmányt, ő (Zorilla) kész volna visz­­szatérni hazájába és résztvenni a politikai küzdel­mekben. Ecuador köztársaságban, mely kétség­­­­telenül legkatholikusabb jellegű ország a világon ]_ egy idő óta oly mozgalom észlelhető, mely alig 1 a 11 ? Ez is egyike a legveteránabb hétköz­­napiságoknak s nekem valódi ünnepem volt a múltkor, mikor a kezem alá került egy nyom­tatott meghívó, a­melyen az x-i iparos ifjúság tudatja, hogy ekkor meg akkor sikerült bált fog rendezni. Ez az anticipált succes megérdemelte volna, hogy csakugyan bekövet­kezzék. De vájjon van-e sikerült mulatság, a mely ne tartana kivilágos-kivirradtig s a melyen talp alá valót ne húznának? A jelenvolt hölgy­­koszorú bájos tagjait az ember a farsang után egymásután olvassa, hogy vezetik oltárhoz, neveik mellett amaz elmaradhatatlan jelzőkkel, a melyekről nagyon jól tudja mindenki, hogy a „nagyműveltségű“ és „szellemdús“ sokkal ke­­vésbbé becses epitheton mint a „bájos“. Az oltárhoz vezetés mellől persze nem marad el a fényes segédlet s a megható beszéd sem. Bámulattal tölt el az a szép harmónia is, amelyben rendszerint a főispán urak toasztoz­­nak Én nem igen hallottam, olvastam még áldomást, ő méltóságaiktól kikerültét, amelynek ne ez lett volna az initiuma: „Koszorús költőnk Vörösmarty Mihály mondja egyik halhatatlan költeményében: A legelső magyar ember a király .. .“ A vége meg: „A magyarok istene az emberi kor legvégső határáig éltesse.“ Pe­dig mennyivel szívhez szólóbb, ünnepiesebb lenne az a hivatalossá cikornyázott köszöntő, ha a fölemelt serleget csak ez az egy kiáltás kisérné : „Éljen a magyar király!“ De hát a biallon, tudja mindenki, hatalom, amelyet megingatni nem lehet. Az újságírás úgyszólván rendszeresen is­métlődő eseményeket regisztrálván, szinte lehet Berlinben már f. hó 13 án lesznek a pótválasztások, hogy a birodalomban is akkor lesznek-e, még nem bizonyos. Körülbelül 90 helyen kerül a sor szűkebb választásra s ezek közül vagy ötvennél konkurrálnak a sza­badelvűek. Hobrecht és Gneist nemzeti­ szabad­elvű vezérek végleg megbuktak. A Tageblatt Bismarcknak egy „kiváló helyen“ tett érdekes nyilatkozatát közli, melyet táviratunk is jelzett már. A kancellár azt mondta volna : „A szociál­demokrácia gyara­podása kisebb baj, mint lett volna a szabad­elvűek győzelme; ez utóbbiak elnyomása fő­feladata az államfentartó politikának; a szociál­demokráciának még mindig urává lehetünk.“ A Khina és Franciaország közt való közvetítés tervét még mindig nem ejtették el; a tárgyalások ez irányban még egyre folynak, csakhogy jelentékeny nehézségek forognak fenn. Eddigelé a francia kormány rá­modoros“. Az olvasónak talán nem is kell mon­dani, hogy kiről íródik ez. Régi dolog: vidéki színészekről, akik Budapestre jönnek vendégsze­repelni. Elmaradhatatlan, mint a naplemente, sőt még bizonyosabb, mert még abban is volt legalább egyszer kivétel, juxta irsuam. De ebben nincs. A jó isten tudja, honnan ered ez a gonosz és leg­többször értelmetlen frázis ; elég az hozzá, min­­­dig és mindenkiről, a­ki vidéki és színész, ki­íródik, hogy modoros. Meggyónom, én is írtam hosszú éveken át minden alkalommal a teljes k­ó­­rusban , nem is tartottam volna kinyom­tathatónak a kritikámat, ha hiányzék belőle a „kár, hogy kissé modoros.“ Blaháné, Újházi, Vízvári, mind kissé modoros volt, mikor először játszott a fővárosban, a locus communis kedvéért. Végre (emlékszem jól) egy kolozsvári újságban szólalt meg valami okos ember, mikor egy kedvenc művészeket dobáltak fejbe a mo­dorossággal, és követelve a fővárosi sajtótól, hogy mondja meg: micsoda voltaképen az a modorosság. Biz én nem tudtam volna definí­ciót adni felőle, és nem adott a többi bölcs bíró sem. Nekem az a hasznom lett, hogy be­láttam a frázis kongó ürességét és nem írtam többé, de a „kár, hogy kissé modoros“ ma is él (várják csak az olvasók a legközelebbi vi­déki vendéget) él és uralkodik minden lapban és úgy nem hiányozhatik egy szini bírálatból sem, mint a képviselőválasztásról szóló kortes­távirat végéről a látnoki „megválasztatása több mint bizonyos.“ Kiváncsi vagyok, akadt e már az olvasó olyan bálnak a leírására, a­mely nem volt ki­tűnően, fényesen vagy legalább eléggé s­o­k­e­

Next