Pesti Hírlap, 1884. november (6. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-22 / 322. szám

adapent, 1884. 11 évf. 322. (2121) szám. Szombat, november 22 Előfizetési áraSzerkesztési Iroda: &ész évre . . . U frt — kr. pppjjk gg p Mapistea, aador­alu 7. li, 1. tátit* Kiévre ^ j^j l^p , , -------^ a kiadóhivatalban vétetnek fel. »■SSAT5 POLITIKAI NAPILAP SÄÄÄE3 szétküldésére vonatkozó felszó- I VJjl 1 IM­­IlI 1’ ill illAl ■ Ot- Pirisban,­­40, Rue Notredam- tamlások intézendők. Val des Victoires. A mi legfontosabb. Igaza van Trefortnak, mikor „caeterum censeo“-jának vallja, hogy igyekezzünk vágyo­­­nosak lenni és miveitek, mert ebben áll mai napság egy nemzet ereje, ebben keresheti bol­dogulásának, hatalmának biztosítékait. Szent igaz, a jó mód és a műveltség fon­tos tényező egy ország népénél. Nélküle aláha­­nyatlik, sőt el is vész talán. De nem kell hinni, hogy már e kettő elegendő egy nép fen mara­dásának biztosítására. Hellaszt nem biztosította magas műveltsége, Rómát nem tartotta fönn az, hogy az egész világ lábához szórta kincseit. Nagyon szükséges, nagyon fontos dolog, hogy műveltek és vagyonosak, de még szüksége­sebb, még fontosabb, hogy elegen, ha lehetséges, sokan legyünk. A nemzeti vagyonnak bizonyára becses része a termőföld, a hajózható vizek, az ércbányák stb. , de minden egyébnél na­gyobb az az érték, melylyel emberanyagában bir valamely ország. Az ember, két keze mun­kájával, gondolkozó elméjével , ez az, a­mi mindent pótol, de a­mit nem pótolhat semmi, sem pénz, sem földterület, sem egyéb gaz­dagság. És e tekintetben mi nagyon szomorú helyzetben vagyunk itt Magyarországon. A­ki e kérdés iránt érdeklődik, annak melegen ajánl­juk figyelmébe Láng Lajos közelebb megjelent ,,Magyarország népességi statisztikáját“, melyben a népszámlálás eredményeit s a statisztika ide vágó meggyűjtött anyagát földolgozva találja. A születési arány mi nálunk nem volna ked-­­­vezőtlennek mondható, mert kedvezőbb Európa legtöbb államáénál, azonban hallatlanul nagy a halálozás, különösen a gyermekek között! En­nek adatai aztán mélyen leverők, elszomorítók s ha összehasonlítást teszünk a magunk és a nyugati államok népesedési mozgalma között, lehetetlen elzárkóznunk a számok logikája elől, mely kétségbeejtő következtetést von le az adatokból, mert túlszárnyaltatásunkat bizo­nyítja s népünket egyenest a kihalási rovatba helyezi, ha viszonyaink kedvezőbbre nem vál­toznak mihamar. Németország népe egy év alatt szaporo­dott akkora százalékkal, mint Magyarországé tiz év alatt s Európának csaknem minden né­pe rövidebb idő alatt ígéri elérni mai számá­nak kétszeresét, mint a mienk. A mi szaporo­dásunk olyan jelentéktelen, hogy csaknem meg­állásnak, stagnációnak mondható. Már­pedig a­ki nem tart lépést a többivel, az elmarad s elérkezik egyszer az az idő, a­mikor az így elmaradó nép feje fölött összecsap a többi né­pek folyton dagadó áradata. Magyar államférfiúnak, ha nemzetét igazán szereti, nem lehet annál fontosabb, elsőbb fel­adata, mint arról gondoskodni, hogy ez a sze­rencsétlen arány mielőbb megváltozzék. Mindaz, a­mi ez arányt kedvezőbbé tenni segít, nagy horderejű, minden egyéb fölött domináló érde­künk. S mi örömmel üdvözlünk minden kezde­ményt, mely alkalmasnak mutatkozik, hogy né­pünk propagációját elősegítse, akár a szaporodás újabb föltételeinek megszerzése, akár a nagy halandóságot előidéző okok csökkentése által­! Mert az állami háztartásban jelentkező chróni­­kus deficit egy nemzetet még meg nem öl, de ha egy nemzet ember­ állagába veszi magát bele az állandó deficit, ott aztán már csak idő kér­dése az elpusztulás. A pénzügyi bizottság tegnapi ülésén pen­dítettek meg egy eszmét, mely főként abból az okból érdemli meg a legnagyobb figyelmet, mert a propagáció kérdésével összefügg. A kisded­­óvodák országos segélylyel nagy számban föl­állítását hozta szóba Madarász József s erre vonatkozó indítványát csupán azért vonta visz­­sza, mivel a bizottság tagjai között egy sem volt, aki azt magáévá ne tette s ez irányban közre hatni meg ne ígérte volna. Ez is a mel­lett bizonyít, hogy e kérdés méltánylásában nincs véleményeltérés a pártok között s hogy azt mindenik a legfontosabbnak ismeri el. Elvárjuk, hogy az egyetértés tényekben nyilatkozzék s úgy a kormány, mint a törvény­­hozás részéről minden lehető megtörténjék az ijesztő mértékben mutatkozó gyermekhalandó­ság csökkentésére a kisdedóvodák tömeges fel­állítása által is­mert bizonyos, hogy az osztat­lan gondozás mely az óvodában a gyermekek­­­re kiterjed, jobban meg fogja őrizni a zsenge életet és a gyermek testi épségét, mint ahogy az — kivált a kenyérkereső — családoknál, melyek felnőtt tagjai munka után járva, a háztól távol töltik az egész napot, lehetséges. Ez intézmény elterjedése mellett lehetetlen, hogy népesedési statisztikánk oly szomorú adatot mutathasson föl, min­t az 1881 -ki népszámlá­lásnál láttunk, midőn konstatáltatok, hogy az ÁTFESTI HIRLAPI TÁRCAJA. _ A francia játszótárs. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy itteni tekintélyes ügyvéd — nevezzük Borkuthy Ágostonnak — ezelőtt egy esztendő­vel arra határozta el magát, hogy az ő kis le­ánykáinak, Bellának meg Iluskának, törik-sza­kad, de meg kell tanulniok jól franciául. Mert franciául tudni, ez minden Bellára meg Iluskára nézve legelső kelléke a műveltségnek. Tud e a kisasszony orthográfiát, tudja e mi a versben a szép meg a rut, az mellékes dolog. De papolni a gallusok nyelvén, kalimpálni a zongorán, a nélkül fővárosi leányt képzelni sem lehet. Borkuthy Ágoston úr tehát, ebből a szent meggyőződésből kiindulva, azon gondolkodott, mint lehetne apró angyalkáit legkönnyebben a „le pére et la mére“ zengzeteire megtanítani. Hosszú megfontolás után rá is szánta magát, hogy isten neki, megszaporítja a házi budget kiadás tételeit pár száz forinttal és házat mag­zatai számára egy francia játszótárs­t. Megbízott a dologgal egy ügynököt, és két hét múlva meg is érkezett házába a kis Céline Beaurivage, egy kedves, virgonc, tizenkét éves bébé, a­ki egyenesen a boulevard Mont­parnasse egy concierge-lakából pottyant ide kö­­zibénk, a „pays de Tziganes“ híres rendőrségi metropolisába. Az egész család hatalmasan megbámulta a francia kisasszonykát, és a Kata szakácsnő sem győzte csodálni, hogy olyan pici létére már ilyan pompásan hadarja azt a fura párisi szót. Borkuthy Ágoston úr élete párja aztán kivette a nademoiselle Céline ból, hogy milyen szívesen jött be, „a Budepesth“, mert hát a mostoha mamája lágyon, de nagyon sokat verte. Nem is menne vissza a világ semmi kincséért, ,­Jamais, mada­me, jamais!“ . Még sírva is fakadt szegényke, ahogy ezt elmesélte. Meg is sajnálta mindenki, amikor aztán a mama elérzékenyülten tolmácsolta bús történetét. Bella és Iluska hamar megbarátkoztak a játszótárssal. Már második nap vígan kerge­­tődztek a szobában, meg az udvaron – hang­zott a sok gyermek kacajtól az egész ház. Céline persze nem értette, amit Bella meg Iluska beszéltek, hanem azért elvoltak egy­mással jól. Az éleseszű párisi leány kitalálta a pajtásai majd minden gondolatját, és ahol nem értett a mimikából, a két picike segített neki gesztussal. A magyar beszédre meg sokszor elkacagta magát. — C’est dróle! c’est trés-dróle! mon­dogatta. És próbálgatta utánok mondani azokat a „trés-drôle“ szavakat Olyan kedves volt, mikor illegette a száját és nagynehezen kimondta: „J e r u n k j­a­c­a­n­i!“ Bella és Iluska jól ki is nevették érte. Aztán meg is mutatták neki, hogy kell azt kimondani szépen, magyarán : „Jerünk játszani!“ Hogy örült neki Celine, mi­kor végre sikerült, és tanítónői elégedetten csap­­dosták össze kacsáikat! Az öreg Borkuthy is elhallgatta sokszor ezt a bohókás dolgot, hanem aztán később mégis figyelmeztette Célinet: — Franszé parié ! Komprené ? Non han­­groa !­­ Hanem hát hiába pergett franciául a kis Céline nyelve, Bella meg Iluska nem értettek abból egy szót sem. Mart arra, hogy valaki egy Argot dialektust pattogtató párisi gaminet megért­sen, nem elég, hogy két évfolyam Ahu­t végig betűzött legyen. De hát, ha a Borkuthy picikéi nehezen tanultak franciául beszélni, annál könnyebben tanulta el Céline­ke a magyar­­szót. A ház ven­dégei ugyancsak álmélkodtak, mikor elprodu­­káltatták vele olykor a „hongrois“ tudományát! Ha Bella vagy Iluska egy nap tíz francia mon­dást bírtak megjegyezni: Céline megjegyzett harminc magyart. S a dolognak az lett a vége, hogy fél év múlva a boulevard Montparnasse­­béli concierge-lány már úgy beszélt magyarul, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Hiába mondja neki Borkuthy úr: — Franszé parié! Komprené? Non hon­­grou ? A kis Céline elfintorítja az orrocskáját és azt mondja rá: — De mikor én magyar leány akarok lenni! Nem is beszél már az egy kukkot sem franciául ! Maholnap el is felejti a tulajdon anyanyelvét. — Hát már most mit csináljak vele? kér­dezte Borkuthy úr a feleségétől. Csak nem küld­­hetem vissza a mostoha anyjához, hogy az agyonverje! — Hadd maradjon itt szegény, aztán ta­níttassuk ki őt is. — No bizony ! mordul rá Borkuthy uram, még neki is tartsak majd francia nyelvmestert, ugy­e ? Francia nyelvmestert ugyan nem kell szá­mára tartani, hanem azért a kis Céline mégis csak ott maradt Borkuthyéknál. Néha néha még megpróbálják rávenni a francia beszédre, de ő olyankor erélylyel rázogatja a göndörfür­­tös fejecskéjét: — De mikor én magyar lány akarok lenni! A—I. Mai számunk 14 oldalt tan­uda az.

Next