Pesti Hírlap, 1885. január (7. évfolyam, 2-31. szám)
1885-01-14 / 14. szám
Budapest, 1885. VII. évf. 14. (2172) szám. Szerda, január 14 Előfizetési árak: Egész évre . . . leért — kr. Félévre .... 7 » — » ■Negyedévre . . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 6 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor utca 7. sz„ Missit, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz.. 1. emelet hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOL?! „:■/ Parisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Szegény gazdagok A főrendiház tárgyalásain már a múlt országgyűlés alatt feltűnt egy elegáns szónok, ki e ház megszokott néma csöndjét többször törte meg szavával, s nem közönséges elmeélű, eszmékben nem szűkölködő, elméleti ismeretekben és gyakorlati tapasztalatokban gazdag, gondolkozó politikusnak mutatta be magát, kinek parlamenti értékéből nem sokat vont le az, hogy nézetében olykor nélkülöznünk kellett a tisztultságot és megállapodást, meggondolva azt, hogy ez rendszerint az előrehaladottabb kör tulajdona, csak kivételesen másoké is. A mostani parlamenti Campagne alatt már a képviselőház tagjai közt foglalt helyet s a budgetvita általános tárgyalása alkalmával tartott egynémely részletek kivételével, miben nem volt igaza, — figyelemreméltó beszédet, mely följogosította a házat, hogy érdeklődéssel tekintsen ez új tagjának további szereplése elé. Ma aztán egy széles alapon mozgó s egész a részletekig kifejtett mezőgazdasági programmal lépett elő, mely dacára annak, hogy két óráig tartó beszédet vett igénybe, mindvégig lekötötte a ház figyelmét. Gróf K egev ich István mezőgazdaságunk jelen válságos helyzetét nagy részben a múlt bűneinek tulajdonítja és ebben igaza van. Igaza nem csak abban az értelemben, mint ő kifejté, hogy századokon keresztül folytattunk rablógazdaságot s a földnek a tőle elvont táperőt visszaadni elmulasztottuk, mely ekkép kimerülvén, magtermelésünk a gazdasági előhaladottabb technika és javult mivelés módjai mellett is hanyatlást mutat, erdőgazdaságunk pusztul, rétek elúsztak, szőlőtermelésünk rosszabb és kevesebb, mint háromszáz év előtt s állattenyésztésünkben hatszázezer darab szarvasmarhával kisebb az állomány; de igaza volt még átvitt értelemben is, mivel az országnak épen legnagyobb földbirtokosai századokon keresztül feléje sem néztek uradalmaiknak, elküldették maguk után a külföldre azok jövedelmeit, ott többnyire sivár élvezetekben a nyakukra hágtak, semmit abból vissza nem pótoltak annak az áldott földnek, mely urakká tette s a jelen pillanatának élve, mitsem törődtek a jövővel és az unokák sorsával s mig más államokban a nagybirtokosok latifundiumain ez alatt meghonosult a nagy ipar, s nálunk sirva nézhet végig a belátásra jutott unoka pusztuló gazdaságán s gondolkozhatik róla, várjon ott kezdeni, a hol emberöltők előtt kellett volna, nem elkésett dolog-e ? Nem csak hazafiatlanság, a saját érdekeivel nem gondolásnak, a könnyelműségnek is nagy mértéke kellett ahhoz az életmódhoz, melyet a magyar nagybirtokosság egy jelentékeny része évszázadokon keresztül folytatott, külföldön költve el, aminek egy részét legalább a tápláló anyának vissza kellett volna adnia, s nem törődve vele, hogy az végre elszárad, kiúszik. Ez volt az igazi rabló, az igazi egyoldalú gazdaság. És ha Rudolf trónörökös abból az alkalomból, mikor a magyar tudományegyetem küldöttsége megvitte neki Prágába a disztudori oklevelet, csakugyan utalt ama különbségre, mely a csehországi vállalkozó és iparűző nagybirtokos arisztokrácia s a kor megváltozott szükségletei iránt érzéket ma is alig tanusító, sőt részben földje megmivelésével sem gondoló magyar főurak közt fönforog, bizony sajnálatos, de igaz tényre utalt. Az egy Andrássy Manót kivéve alig van mágnásaink között indusztriát folytató magyar mágnás, azokat is ujjainkon számlálhatnék össze, akik legalább a mezőgazdasággal összefüggő ipart folytatnak. Épen a latifundiumok voltak azok, — tisztelet a kivételeknek, — melyek "nem igyekeztek fölhasználni az időt a kor megváltozott igényeihez való átalakulásukra. Botorság most azt kívánni, hogy az ilyen előzménynek szükségképi követelményei elmaradjanak. Nem maradtak el, itt vannak, számolni kell velök s mindenekelőtt lelkükre kell venni az elijesztő tényt azoknak, akik szeretik gyermekeiket, de azért, — mert még vannak ilyenek ma is, — követik azt a példát, melynek gyümölcses keserűségéről már eléggé meggyőződhettek. A gabonatermelésünkre nehezedő válságot, természetesen az érzi meg legjobban s legnagyobb mértékben, akinek a legtöbb eladni való gabonája termett. S e válság komolyságát volt már alkalmunk kifejteni e lapok hasábjain. Veszedelme kivált abban rejlik, hogy múlékonyságára, időlegességére gondolnunk nem lehet. Azok a roppant területek, amelyeket az eke meghódított a földkerekén, nem lehetnek többé őserdőkké, nem sivatagokká, sőt el kell rá készülve lennünk, hogy mind több és több válik kultúrfölddé a szárazföld még most műveletlen területeiből. Ezt visszafelé csinálni semmiféle eszközzel többé nem lehet. Ha a gabona 10 írtról 8-ra csökken, ez nagy kalamitás arra nézve, akinek százezer A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Tűzhely nélkül. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Kemény Zsigmond báró és Szentiványi Károly (a képviselőház néhai jó elnöke) a hatvanas évek elején nagy külföldi útra szánták magukat. Pár hónapon át jártak a műveit Európa fővárosaiban és gazdag tapasztalatokkal megrakodva tértek vissza ebbe a mi akkor még kis Pestünkbe. Fiatal írók, politikusok vetélkedve keresték föl a két kiváló hazafi társaságát, meghallani , mily impressziókat tett Kemény Zsigmond mély lelkébe a Cinquecento remekeinek színről-színre látása; minő következtetéseket von le Szentiványi, ez a gyakorlati politikus lángész, az angol alkotmányosság külső viszonyaiból; hogyan reprodukálja ez a két igazán „nagyságos elme“ mindazt, amit magába a civilizáció fészkeiben beszedett. Hallottak pedig a tiszteletteljes várakozók a két kiváló férfiútól következő beszédeket: — Emlékszel te Zsigó arra a vereshajú kellnerre, aki Grenewichben azokat a pompás apró rákokat hozta? — Az semmi, — mondá Kemény az ő veleszületett fejedelmi fenségével, — de soha életemben nem ettem olyan jelentős tengeri kecsegét, mint amit Nápolyban az a kis fekete pincér hordozott körül. — Hohó, — szólt Szentiványi azon a hangon, akár csak a tekintetes karok és rendek ellenzéki vezérének vágott volna a szavába, mint egykoron, — a húsféle is kitűnő volt ott! A vesepecsenye sovány, de szaftos ! — Igen, melegedett bele a „Zord idők“ nagy megírója, — igen, az halhatatlan egy pecsenye volt! Komoly, tartalmas és izében valami ellenállhatatlanul meggyőző. De az olasz nemzetet én mégis csak a gyümölcsben és a halban tartom legnagyobbnak! Ekkér beszéle a két nagy hazafi és egyéb tapasztalatokat hiába lesett a rengeteg maximákat váró fiatalság, közöttük az én apám is, aki nekem ezeket idők múltával elanekdotázta. A két nagy hazafi és gourmandez európai élményeit sokkal fontosabbaknak tartom én, mint ama negyedszázad előtti fiatalok. Nem hiába, hogy derék magyar szerzetesek bő asztalánál nőttem emberré, de ha van valaki, aki nagyra tudja becsülni a mi mindennapi kenyerünket az ő teljes jóságában, az én vagyok, és tudom siratni a sorsomat, amely engem budapesti vendéglők kegyelméből tengődő otthontalanná tett. Az otthon hiányával (amit már elpanaszoltam e helyen és meg is cibálták érte a gyérülő fürteimet, többé-kevésbé rózsás karmok) a hideg tűzhelylyel jár a korcsmázás is, amint magyarán a fogadóbeli táplálkozást nevezni kell. Magyarország a jólevésnek páratlan földje. Nem eszik úgy széles e világon semmi nép, mint a tősgyökeres alföldi magyar; az természetesen vele jár, hogy mikor a görnyedező asztalról lepusztította a rendes hat fogást és mozdulni is alig bír a jóllakástól, pipaszó mellett, szaporább emésztés kedvéért epésen káromkodik, hogy szegény hazánkban éhen kell halnia a becsületes embernek, mert ez alatt az adót préselő kormány alatt nagyobb az ínség, mint IV. Béla idejében volt, a tatárjárás után. — Irigylem önöket, tisztelt szélsőbaloldali pártfeleim, az önök sanyarú sorsában ! De azt szeretném csak hallani, miképpen szidnák azt a hitehagyott, közös ügyes kormányt, ha velem egy kenyéren kéne élniök, az Anton kegyelmén. Hogy ki ez az Anton ? Az én apám, ’ anyám, feleségem, szeretőm, barátom és minden, ami az alá a fogalom alá tartozhatik, hogy némileg jó szívvel vagyon irántam. Az én ősi pincérem, aki engem protegál. Hajh, mert még itt is a protekció kormányozza a világot, itt a fehér asztalnál is, mint a zöldnél, itt a nádszéken is, mint a pirosbársonyon. Anton az, aki bizalommal kacsint felém, hogy ma este a borjúvesés pirított burgonyával ajánlatos és egyszersmind mindent mondó kézlegyintéssel beszél le a térce iránt való minden szándékaimról; ő súgja meg, hogy ma kezembe se vegyem az étkek lajstromát, mert ami abban van, az csupa „paszazsérnak“ való, hanem majd süttet ő egy kis filet de boefet pommes fritstál, majd országdöntő titkot eláruló diplomata fontosságával súgja felém, hogy Dobos ép most küldte át a legfrisebbik tortáját, amely alkalmat kár volna elmulasztani. Nos ez az én egyetlen jóakaróm nagy kincsem és sokat ér nekem a budapesti konyhatudományi sokféle ismeretem is. Hány szegény felebarátom szűkölködik mind e nélkül! Hány embertársamat látom kisebb restaurantokban vagdalt vesepecsenyének csúfolt siralmas ócska hús-rongy-gyüjteményt, tiszteletet gerjesztő korú paralipomenákból összeszerkesztett tokányost enni! Elkövetni szóval olyan járatlan naivságokat, amelyeket Bukovay öcsém a balekség főnévvel nevez. De nem használ az a járatosság sem. Budapesten kisebb vendéglőben jóhoz alig juthat az ember. A nagy hotelek éttermeiben igenis megtalálhatja a magáét akár Vaerst báró és Brillat-Savarin legkényesebb követője is. Sőt még Lapunk mai száma 14 oldalt tartalmaz.