Pesti Hírlap, 1885. április (7. évfolyam, 90-118. szám)

1885-04-12 / 100. szám

Budapest, 1885. VII. évf. 100. (2258) szám. Vasárnap, április 12. Előfizetési Árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3 » 50 » így hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Maiért, fiátor-utca 7. sz., leVm­it, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP, INTÉZET f) Szerkesztési Iroda: Budapesten, Jávor-utca 7. u., m­enteitt hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részért pe dig egyedül: RUDOLF MGSSF.-n* Párisban, 40, Rue Notrecaiflt des Victoires. A szegedi börtön. Dolgom volt Szegeden, de elég időm is maradott. Megnéztem tehát az építkezéseket, első helyütt a törvényszéki palotát. A szép elő­csarnokban arany betűk dicsőítik fekete már­vány táblán Pauler igazságügyminiszter érde­meit, azok a bizonyos monogrammok pedig, melyekről Ugron Gábor az országgyűlésen meg­emlékezett, oly szerényen bújtak el a szögletekbe, hogy csak az veszi észre, aki azokat keresi. Az ülésterem szép, csakhogy célszerűtlen. A nagy ablakok az elnök háta megett reá irá­nyozzák a légvonatot, az akusztika oly különös, hogy minden szó kihullik azon helyiségbe, hol a vádlottak várnak, míg reájuk kerül a sor, a vádlottak padja pedig közvetlen szomszédság­ban van a hallgatók üléseivel úgy, hogy oda súghatnak nekik. Építészeti tekintetben a terem nagyon szép s úgy tudjuk, hogy a miniszteri bureaukban er­re fektetnek fősúlyt. Minden építésnél az építő­mestert tekintik főszemélynek; a tanácsos adja neki az utasítást, mert az osztály- vagy minisz­teri tanácsos mindenhez ért. Nem is közli a terveket a specialistákkal, hiszen azt hihetnék, hogy tanácsot kér, pedig már címe is mutatja, hogy ő adja a tanácsot s a hivatalszobából rendelkezik kifogástalanul. Csakhogy az élet ki­neveti a bureaukratikus bölcsességet. Ezt láttam Szegeden is, midőn a börtönt vizsgáltam. Ez Magyarországnak legelső börtön­épülete. A város szívesen adott volna annyi területet, amennyi e célra szükséges , mintabör­­tön lehetett minden tekintetben. Miután nem lehet megkívánni az építész­től, hogy ismerje a börtönrendszert, a miniszté­rium kiküldte őt, hogy tanulmányozza a börtö­nöket. Azt hinnék, hogy Angolországba küld­ték, ahol e tekintetben legtöbb tapasztalást szereztek s ahol az ir rendszer fejlődött ki, me­lyet most legjobbnak tartanak. De bizony nem oda küldték, hanem Grácba. Osztrák minta szerint készülnek törvénykönyveink, miért ne legyen börtönünk is osztrák mintára építve ? Hogy is kívánhatnánk jobbat, mint amit a hí­res osztrák bölcsesség már kifundált. A horvátok máskép jártak el. Meghitták Magyarországból legjobb börtönigazgatónkat, át­adtak neki egy régi kolostort, mely nem arra épült, hogy börtön legyen, de hagytak neki sza­bad kezet s ő valójában mintaintézetet terem­tett, melynek hire külföldre is elhatott. Előttem lebegett még a lepoglavai fegyház berendezése, melyet tavaly tanulmányoztam, midőn a szegedi börtönt megnéztem, de azt talál­tam, hogy nagy a különbség a kettő között. Mindjárt szemembe ötlött, hogy minden ajtó befelé nyílik, mint a lakházakban, hogy te­hát a rab könnyen eltorlaszolhatja magát s ak­kor nem lehet hozzájutni. Ily csekélységekkel természetesen nem gondolnak a bureaukban, midőn a tervet megvizsgálják. „Praetor minima non curat.“ Kérdeztem, hol vannak a műhelyek, a munkatermek, melyek Lepoglaván oly célszerűen el vannak rendezve s bámulatomra azt hallot­tam, hogy az építész és a miniszteri bureau ezek­ről megfeledkezett. Igaz, hogy 60.000 forintot megtakarított az előirányzott összegből, de mun­katermeket nem épített. A börtönigazgató tehát, a­kit természetesen már a kész épületbe he­lyeztek bele, nem tehetett egyebet, mint hogy berendezett egy folyósót asztalos-műhelynek s azt elzárta s a nagyobb zárkákba összezsúfolja a rabokat, hogy csizmadia, szabó, pintér s egyéb munkát tanuljanak s végezzenek a lehető leg­alkalmatlanabb helyiségekben. Még a kovács­­műhelynek is csak zárkát alakíthattak át, mely­nek természetesen kéménye nincs. Láttam a szövőszékeket is és a zsákvász­nat, melyet próbául ezeken szőttek. Ez minden tekintetben jobb és erősebb is, mint azon zsá­kok, melyeket az osztrák tartományokból ho­zunk be, de a minisztérium, amint látszik, nem igen szereti a rabmunkát s még mindig nem adta meg az engedelmet, hogy a megvásárolt s felállított szövőszéken a szövést is megkezd­hessék. Az alföld, melynek lakóiból kerülnek ki a szegedi börtön rabjai, földmivelő vidék, azt hit­tem tehát, hogy a javuló rabokat mezei mun­kára is alkalmazzák, hogy legalább a kertésze­tet tanulhatják meg itten ; de nagy csudálko­­zásomra azt kellett tapasztalnom, hogy a sze­gedi börtönnek nincsen kertje, félcsillag alak­ban épült s csaknem közvetlenül fal veszi kö­rül, kertnek nincs helye, mert utcák húzódnak el körülte. Városi emberekkel voltam ottan, mindnyájan állították, hogy a város szívesen adott volna oly területet, bármely kiterjedésben, a­minőt a minisztérium kívánt volna, de nem kívánt többet s igy a sze­gedi börtön, mely szó szerint fabula rasán épült, nem lett mintaintézet. Törpe bsz az műhelyek, munkatermek és kert nélkül. A horvátok mél­tán lenézhetnek bennünket, mert az ő fegyhá­­zuk sokkal jobban be van rendezve. Boszniának is kell börtön, de Kállay mi­niszter nem az építészszel tanácskozik. Nincs is minisztériumában, aki a börtön­ügygyel fog­lalkoznék. Felhivatta tehát Tauffer Emilt, a le­poglavai igazgatót, Bécsbe is Szerajevóba is, rá­bízta, hogy tervet és költségvetést készítsen. A­­PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Az „ügyes keresztkérdések“ — A Pesti Hírlap e­r­edeti tárcáj­a.— Egy idő óta gyakran van alkalmunk olvas­ni a rendőri tudósít­ásokban, hogy ,,a fogoly, X. vagy Y. kapitánysági hivatalnok ügyes keresztkérdései folytán ezt meg azt vallotta.“ És valóban, a vallomás néha csakugyan ott is van az illető rendőri tudósításban, de az „ügyes keresztkérdéseket“ még soha sem ol­vastuk. Mit nemeznek vaj­­on a rendőrségnél ügyes keresztkérdéseknek? Lehetséges, hogy a megyei praxist, balról ,,piff“, rá keresztbe jobbról „paff.“ Nem akarjuk, nincs is okunk gyanúsítani a rendőrséget, de hát arra mégis kiváncsivá te­szik az embert, mik azok az ő ügyes kereszt­kérdéseik? Nem-e a tenyereikkel kérdezősköd­nek ezek az urak is ? A vidéken, tudjuk, mit jelentenek s most a szegedi Köteles-ügy tárgyalása alkalmából, még inkább tudhatjuk. Nem épen érdektelen fecsegni ezekről. Mert a törvény itt is csak a papiroson van meg. A tortúra el van törülve, de azért nem árt az meg a kriminális eljárásnál. Igaz, hogy a felső bíróságok, kivált a Kú­ria erősen bünteti a hatalmaskodókat, de vagy ki sem sül a kíutatás, vagy ha kisül is, száz eset közül sok, ha egyszer eljut a Kúria elé. Eltussolják az ilyesmit kollegiálisan otthon a tör­vényszéknél. Néha-néha kisül egy-egy eset, a lyúk ki­kaparja, de ez ritkaság. S akkor is mi történik? Lapozgassunk erre nézve a 3726/1879. szá­mú percsomóban. Az történt, hogy egy felsőmagyarországi megye területén a vizsgáló biró tortúra alá ve­tett egy lopással vádolt egyént, kínozta, ütötte­­verte, de ki nem süthetett semmit. A kiszabadult rab följelentette a vizsgáló­bírót a törvényszéknél. A törvényszék összeült, megtárgyalták a dolgot more patria, azután fölmentették a vizs­gálóbírót, mert a vizsgálóbíró nagyon kedélyes ember, joviális cimbora volt, hiszen csak nem lehetett olyan ostobaságért szerencsétlenné tenni. S ezzel vége lett volna az egész dolog­nak, mert hova forduljon most már a megkín­zott exrab Szabó Mihály ? Nem is fordult volna sehova, ha nincs meg benne az a bolond ambíció, hogy ő a „császár embere“ volt; ha ő védelmezte a csá­szárt, mikor a császár volt bajban, most már úgy dukál, hogy a császár tegyen statiszfak­­ciót Szabó Jánosnak, mikor Szabó János van bajban. Fogta magát paraszt észszel és megirt az ő ákombákomjaival egy keservesen panaszkodó levelet ő felségének Bécsbe. Majd elviszi azt a királyi posta odáig. El is vitte, a levél a királyhoz jutott s a király elküldte az igazságügyminisztériumnak, hogy vizsgálja meg ezt a panaszt. Az igazságügyminiszter felkérte az illető törvényszéktől az iratokat s ebből a miniszté­rium meggyőződött, hogy itt eltussoló ítéletet hoztak. De már most mit csináljanak ? Az ítélő bírákat nem lehet elítélni, mert a bírónak joga van tévedni. Itt a legnagyobb vétkes az ügyész, a­ki­nek felebbezni kellett volna az ügyet, de ő is hozzájárult ahoz, hogy az egész akta örök nyu­galomra tétessék. Tehát az ügyész lakoljon. Rögtön megfosztották ügyészi minősitvé­­nyétől és kényszeritették a lemondásra. Az ügyész is kedélyes cimbora volt, tehát az egész vármegye megbotránkozott az égbe­kiáltó szigor felett. — Ez brutalitás! — mondták — ilyen semmiért. (Az brutalitás volt, hogy az ügyész­nek menni kellett, de semmi volt, hogy egy ártatlan embert halálra kínoztak.) Az ügyész valóban kicseppent hivatalából. Érezte most már a megtorló hatalom kezének súlyát. De rá alig két hétre megválasztották a vármegyében nagy lelkesedéssel egyhangúlag alis­pánnak. És érezte most már a másik hatalom ju­talmazó kezének édes cirógatását. Most is az alispáni széken ül. A megye, hiába, örökké megye marad. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next