Pesti Hírlap, 1885. május (7. évfolyam, 119-148. szám)

1885-05-01 / 119. szám

Budapest, 1885. VII. évf. 119. (2277) szám. Péntek, május 1. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre .... 7 » — » Negyedévre . . 3­­ 50 » Egy hóra. ... 1­­ 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiad­­ hivatal: Bpispost, jiáder-mca 7. szü­lék­szint, lóvá az elő­fizetések és a lap tétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. (1§1) Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. I. ellelst, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig egyedül: RUDOLF MOSSE-nél Párisban, 40, Rue Notredame des Victoires. Mik dolgoznak. Azon szellemes miniszterünk, aki ismétel­­t arra ügyelnk...ez, hogy a nemzet mulhatat­­anul tönkre megy, ha kizárólag földmivelő ma­nd s csak úgy fejlődhetik ki, ha iparra is rá­­dja magát. A múltkor a ház folyosóján elke­­zélte, hogy cipőt akarván magának megrendel­­ni, azt találta, hogy a cipész elfogult és rossz­kedvű. Megkérdezte tehát, mi a baja, mire ez úgy felelt, hogy bizony sok a gondja, mert annyi megrendelése van, hogy nem is tudja mit­­ csináljon. — Azért soha se búsuljon, hogy sok dol­ga van, inkább örüljön, csak akkor búsuljon, ha nincsen dolga. — Igaz, de az a baj, hogy nincs elég le­gény, hol találjam azokat ? — Csak keresse, majd talál. A miniszter tovább ment, találkozott egy kitűnő asztalosunkkal, látja, hogy ez is nagyon komoly. — Mi a baja ? mit busui ? — Azt sem tudom hol áll a fejem , annyi a dolgom, s nincs elég legény; ez a bajunk. — Van pedig ezerhatszáz jogászunk­­az egyetemen, akik nem tudják, miként fognak megélni. Bel kár, hogy egy­harmadát nem le­het a műhelyekbe rendelni, ahol bizonyosan jól megélnének, sőt idővel meg is gazdagodná­nak, holott most tudós proletárokká válnak, kik csak nyomorúságosan fognak tengődni. Ezt tudja mindenki, s mégis minden ember, kereskedő, iparos, sőt még a vagyonosabb paraszt is tudós nevelést akar fiának adni, gymnazi­­ába küldi, hogy urat neveljen belőle; a­helyett, hogy mes­terségre adná, iparost, gyárost, kereskedőt ne­­velne belőle, ami reá és a nemzetre is előnyö­sebb vulna , sőt amennyiben földmivelők, maguk szántanak , és vetnek, a vizerőt fölhasználják, gépekkel dol­goznak, gazdaságukat is kereskedelmi szempon­tok szerint rendezik el, s ingyenélőnek nevezik azt, aki jövedelméből él s rendes dolga és fog­lalkozása nincs. Egy ilyen déli képviselő vitába keveredett Wilsonnal a kongresszusban s megvető hangon említette, hogy hallotta, miként a tisztelt előtte szóló cipész volt, maradjon tehát a kaptafánál. „De reméltem nem hallotta soha, felelt ez, hogy bárki panaszkodott volna, hogy cipőim­ nem voltak jók. Bármit csináljak, meg szoktam azt jól csinálni, legyen az cipő vagy jelentés.“ Az északi államok ipar és kereskedés ál­tal gazdagodtak meg, a déliek eladósodtak s tönkre mentek és szidták a huncsut yankee, aki őket kiszívja és kizsákmányolja; mindamel­lett, hogy déli emberek kormányozták az Egye­sült Államokat s ők töltötték be mind a hiva­talokat is. Tudvalévő dolog, hogy az ellentétes né­zetek végre összeütközésre s belháborura vezet­tek. A déli urak jobb katonák voltak ugyan, mint az északi iparosok, de végtére mégis ezek győztek nagyobb szívósságuk s vagyonosságuk által. Meg is szüntették a rabszolgaságot s az ingyen munkát, minek következtében a déli tar­tományok társadalmi s gazdasági viszonyai tö­kéletesen megváltoztak; a régi nemzedék elzül­­lött, fiaiknál meghonosodott az ipar és kereske­dés. Most ott is csak azt tartják annak, aki dol­gozik és szerez, nem pedig azt, aki kényelmes­­kedik és költ. Igaz, hogy oly társadalom, ahol mindenki dolgozik, kevésbé mulatságos, mint az, ahol fél napokat bor mellett s a kártyaasztalnál tölte­nek ; de ezen unalmas Amerika annyira gya-­t­rapszik, gazdagszik és erősödik, hogy már most­­ Temesben, Torontálban, Bácsban, rónáin a Tiszavidéknek és halmos mezőin a Dunántúlnak, mentén a kanyargó Marosnak és sebes Körös­nek, alján a Mátrának és partján a tündöklő Balatonnak, termékeny meleg eső permetezett órahosszant. Gyűlendő fellegek megeredését évek sora óta nem üdvözölte ily örömmel Magyarország lakossága. A magasból hulló áldást hosszú idő óta nem fogadták ily hálásan gazdáink. Evoe evoe, Jupiter pluvius! És a­mint e táviratokat olvassuk, oszla­dozni kezd a fojtó lidérc, mely hetek óta sötét rémképekkel ijesztgette az aggódókat. Igaz, az eső tartama nincs arányban a forró naptól he­­­­teken át szárazra pörkölt föld aszottságával. A­­ korán beállt és csakhamar nyárrá változott ta­vasz által kicsalt növényzet szomjazza az esőt, mint a saharai karaván utasa az oár vizét. De egyelőre annyi eső is, a­mennyi volt, elfordítja a vetéstől a legnagyobb veszélyt. A gazda megint remélni kezd. Bízik benne, hogy a magasból csurgó mostani áldás csak előhírnöke volt má­soknak. A­kik átélték az 1863-as aszály rettentő napjait, azok tudják, mit jelent ily katasztrófa Magyarországra nézve. A kik nem élték át, ol­vassák el a helyenként Dante tollával irt feje­zeteket, melyeket Jókai szentelt egyik legszebb regényében a fekete esztendőnek. Mert fekete volt az az év, — az örökké kék ég esztendeje — fekete a kőkeménynyé száradt föld, a meg­égett növényzet, az éhhalál s a ragály borzal­maitól. Soha többé ilyen ne virradjon pusztító csapásainak özönével Magyarországra. Pedig ez a sok heti szárazság, mely csak a tegnapi országos esővel ért véget, már-már ama nagy katasztrófa emlékeit kezdő fölkelte-

Next