Pesti Hírlap, 1885. július (7. évfolyam, 178-208. szám)

1885-07-01 / 178. szám

­dapest, 1885- v»l, M. 178. (23381 tzán Szerda, július 1 Előfizetési árak: _____ Szerkesztési iroda. .VíSZ évre u frt — kr B|B ■ ■ Budapesten, nádor-utca 7. sí.. L emelet, Félévre . .' .' 7 .­­ ^ m | fl _ hová a lap szetterei részét Negyedévre . . 3 . 50 » « 11 B«D UBBS B ■ fii ff f|flB ff B dlető minden közlemény Egy hóra. ... 1­9 20 » WB& fl STB Ej fl g iHI If A ín intézendő. fpS 11 nlKLAr Százalék nem adatik. B HW fl ■ ■ ■■■■■ni Hirf^esek Kiadóhivatal: ^—rTTT—*. a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor­ utca 7. Sí., foldsiint, T\/"\T TrpTT/ l T kt * tn­tt a r'v Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap K1 III II K A I NAH Ar .) egyedül: RUDOLF MOSSE-nél szétküldésére vonatkozó felszí­n^•*■11 I liVIUI. XlxXA J.UXXI Párisban, 40, Rue Notredame tamulások intézendők. des Victoires. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az előfizetést mielőbb megújítani szíves­kedjenek, mert különben a lap szétküldése rá­juk nézve oly kellemetlen félbeszakítást szen­vedhet. Magyarország és Románia. Mindennek van határa. Kellene tehát len­nie Románia merényleteinek is. Ha mi volnánk a kis duodec állam, maroknyi lakossággal, s Románia volna egy nagy monarchia egyenjogú állama, akkor sem tűrhetnek tovább, mit Ro­mánia minduntalan elkövet ellenünk. A leg­újabb határsértés nem elszigetelt tény, csak il­lusztrálja keleti határszélünk viszonyait. Zathu­­reczky Gyula orsz. képviselő erdeje a határon innét 8 kilométerre fekszik s román katonák mégis raboltak, erőszakoskodtak ott. Hasonló esetek minduntalan ismétlődnek. Tervszerűség nyilatkozik ezekben és nem véletlenség. Románia folyton ellop egy-egy da­rab földet a magyar birodalomtól. Határvonalát mindig előretolja Erdély rovására. Mit akar? Első­sorban azt akarja, hogy a román la­kosságot szaporítsa Erdélyben. Ez a lakosság valóban a határhegyekről mindinkább leszáll a völgyekbe; már Háromszék, tehát e kiválóan székely megye síkságát is fenyegeti. Másodsor­ban, ha lehet, e terjeszkedés által hatalmába szeretné keríteni a szorosokat, hogy aztán utóbb Erdély keleti kapui mind román kézre kerül­jenek. Vagyis ugyanezen kapuk, melyek kulcsát most mi tartjuk, s akkor nyitunk be Románi­ába, mikor nekünk tetszik, ránk csukódjanak. Románia megerősítené azokat, s így ő akkor törhetne ránk, mikor neki tetszenék, mi pedig nem előzhetnők meg támadását. Be lennénk zárva, több, befalazva. Erdély akkor nem erős­ségünk, hanem gyengeségünk volna. Nem fel­legvárunk, hanem veszedelmünk. Szorosaink román kézbe jutása egyértelmű volna Erdély elvesztésével. Vagyis oly fontos dologról van szó, ami­ért háborút szokás viselni, ha a kérdést más­ként nem lehet megoldani. De, ismételjük, e célzat csak hátsó gondo­latát képezheti a románoknak, s ezek közt is csak az előrelátóknak. A nagy tömeg szeme előtt nem lebeg egyéb a puszta boszantásnál. Zaklatni akarja Magyarországot. Ki akarja mu­tatni gyűlöletét. A havasi medve vicsorítja a fo­gát csak azért, hogy fogait mutassa. Igaz, mi is iparkodunk visszaboszantani Romániát. A mi vámjainkon iparkodunk vissza­adni a kölcsönt, amiért Predeálban a románok minden képzelhető nehézségeket gördítenek a Romániába menő sikulus elé. De ez nem meg­oldási mód; az eféle kölcsönös boszantás csak tovább fokozhatja a haragot és elkeseredést, s nem orvosolja a bajt. Határozott, világos és tiszta politikát kell követni Romániával szemben. És pedig kétféle irányban. Először is a határvonalat jól el kell látni katonasággal. Ha azután a román portyázók mégis betörnek, közéjök kell lövetni annak rendje módja szerint. Majd kitűnik akkor tud e vissza­felé szaladni a plevnai csizma. És ha egyszer a románok látják, hogy határunk jól van őrizve, elmegy a kedvük miden további kísérlettől. A nemzetközi akció nem ér itt semmit. A diplomácia nagyon is keztyüs kezű és lassú. Flagrans sértésekre a legjobb válasz a flagrans elégtételvevés. Bevégzett tényt kell csinálni. A betörőket úgy kell fogadni, mint akik rablási szándékkal magánházba akarnak betörni. Amit így a román portyázók kapnak, az övék lesz, birtokon belül felebbezhetnek a diplomáciához. A határkérdés azonban Romániával való viszálykodásunknak csak egyik oldala. A fő ok abban rejlik, hogy Románia meg akarja szerezni Erdélyt. Ez az aspiráció, úgy látszik belecsepegett kábító mákony gyanánt a román nép vérébe. Ezért nem lehet közöttünk békesség. Nekünk semmi bajunk sem vo­na Romá­niával. Akárhányszor barátságot, sőt szövetsé­get kínáltunk neki az oroszszal szemben. Nem akarjuk meghódítani Romániát, eszünkbe sem jut Nagy Lajos birodalmának visszaállítása ; a mi barátság és szövetség ajánlatunk tehát egé­szen őszinte lehetett. Haszon is háromlik vala abból Romániára. A román nép még jobban el van szigetelve a szláv özönben, mint a magyar faj. Nem csak közvetlen szomszéda a szláv nagyhatalomnak, hanem egyszersmind annak hadiútja. Az orosz hadseregnek, balkáni expe­dícióira mindig Románián át kell mennie. Ha pedig egyszer Oroszország hódítani fog a Bal­­kán-félszigeten, feltétlen szükséges lesz, hogy Romániát bekebelezze. Feltétlen szüksé­ges azért, mert csak így nyerhet területi foly­tonosságot. És ha Oroszország el tudott bánni 7 millió lengyellel, annál könnyebben elbánik 4 millió románnal. Íme, Románia jövője, ha Orosz­ország győz keleten. E jövővel szemben Romániának szükség­kép monarchiánkhoz kellene csatlakoznia. Azon nagyhatalomhoz, melynek legfőbb érdeke, hogy a Balkán-félsziget a cár hatalma alá ne kerüljön. Ezért gondoltuk, reméltük, hogy a ro­mán nép megérti saját érdekeit, felismeri érde­keink kölcsönös találkozását. Ebben bízva, tűr­tünk sok kellemetlenséget. Tűrtük a bukaresti A „PESTI HÍRLAP* TÁRCÁJA. A II. Muzeum régiségtárának ez idei gya­rapodása. — A Pesti Hirlap eredeti tárcája. — Közművelődési intézeteink közt még min­dig legnépszerűbb a magyar nemzeti muzeum. A földmivelő nép, ha vidékről a fővárosba jő, ritkán mulasztja el látogatását, szt. István nap­ján az egyházi körjárat után a múzeumba is zarándokol, ez a régi hagyomány, ide jár min­den iskolás gyerek sőt a kiállítás idejében foly­vást megtelnek a termek úgy, hogy a látogatók száma naponta hol megközelíti, hol meghaladja az ezeret. Régibb időben sokan megemlékeztek a múzeumról végrendeletekben csak úgy mint az a­kadé­miáról és a nemzeti színházról, ezek vol­tak a valósággal nemzeti intézetek, de mióta a kormány a Múzeumot bevette költségvetésébe s rendes dotatióval ellátta, mely ha nem is fe­lel meg szükségeinek, még­sem akasztja meg folytonos fejlődését, csak az Akadémia szerepel a végrendeletekben, a Múzeum kimarad belő­lük, de az emberek mégis szívesen behozzák a leleteket, melyek időnként napfényre kerülnek s hol pénzért, hol ingyen odaadják a régiségtár­nak, melynek hite elterjedett az egész ország­ban. így történik, hogy gyűjteményeink folyvást gyarapodnak s magára vonják a szakemberek figyelmét az egész tudományos világban. *':”tán Magyarország volt a népek ország­­ok Ázsiából Európába vándoroltak, több nálunk a kincs és értékes sírlelet, mint a szomszéd lengyeleknél és németeknél. Ottan hír­lapokba teszik már, ha valahol öt-hat bronz­­eszközt, vésőt vagy sarlót ásnak fel, vagy va­lami népvándorlási sírra akadnak, holott nálunk az ily tárgyak nagyobb mennyiségben fordulnak elő s igen gyakran megtalálják útjukat a ma­gyar nemzeti múzeumba. Ritkán múlik el egy hét, hogy nem hoz­nának oda holmi kő­vésőt, őskori bronz-szer­számot vagy római emléket s régi érmet, de ezen mindennapi kisebb szaporodáson kívül mindig találkoznak lelkes hazafiak, kik nagyobb leletekkel, sőt sokszor valódi kincsekkel gazda­gítják ezen nemzeti intézetet. Ez idén gr. Apponyi Sándor volt az első, ki egy nagy nevezetességű őskori bronzlelettel örvendeztette meg a régiségtárt. Kurdon, Tolna vármegyében, a Kapos partjában, gyerekek ta­láltak egy nagy bronzedényt, egy méternél ma­gasabbat s abban és mellette összesen tizen­négy etruszk listát, minek Francia, Német- sőt Angolországban is néha találtatnak s melyek bizonyítják, hogy már az őskori időkben a ró­mai foglalás előtt nem hiányzott a kereskedelmi összeköttetés Olaszországgal. Hazánkban ez volt az első eset, hogy ilynemű cista került nap­fényre, még pedig oly nagy számmal minő Olaszországon kívül sehol sem találtatott. Amint gr. Apponyi Sándor a leletről ér­tesült, mindjárt érdeklődött iránta, összevásá­­roltatta a lelet tárgyait s pontosan kipuhatolta annak minden körülményeit. Ajándékából jutott kilenc ily cista s nagy rézedény a múzeumba, más után még egy került szintén oda. Ez min­denesetre egyike a legjelentékenyebb őskori le­leteknek hazánkban s a muzeum őskori kincsei közt kiváló helyet foglal el. Számban, de nem értékben s érdekben vetélkedik vele egy pozsonyvármegyei le­let, százhuszonkét darab sima nyakperec bronzból, melyeket Delhaes István bécsi festész és régiség­gyűjtő, ki nem feledkezik meg ar­ról, hogy hazánkban született, a múzeumnak ajándékozott. Kohner Károly egy huszonnégy darabból álló, csinos népvándorlási sirleletet, mely heves­vármegyei birtokán, a palotás-sz. iványi pusz­tán, ásatott fel, a múzeumnak ajándékozott, bronzszil végeket s övdiszitéseket, minek ezen kornak férfi sírjaiban nem ritkán fordulnak elő. Püspök-Sz.­Erzsébeten is bukkantak egy nép­vándorlási sirmezőre, de ez legnagyobbrészt már fel volt dúlva és kirabolva, csak egy sir volt egészen ép, melyben a halott felett elteme­tett ló bizonyítja a kimultnak előkelőségét. A ló zabláját és kengyelvasát s a vitéz gazdag bronzérét Csáky Zsigmond néptanító megmen­tette s felküldte. Szendrőládon Borsod vármegyében Zsóry Gusztáv főszolgabírónak tudomására jött egy őskori bronzlelet, tokos vésők, lándfacsucsok, ép és törött sarlók, karperecek s egy csinos spirális melldisz; mindez egy nagy durva agyag­­edénybe volt elrejtve, melyet a találók mindjárt összetörtek s a tárgyak egy részét széthordták. A szolgabiró a leletet amennyire lehetett össze­szedte s Melczer Gyulának az alispánnak beje- Upvnk »al néma 14 «kiált tartalmai

Next