Pesti Hírlap, 1885. augusztus (7. évfolyam, 209-238. szám)

1885-08-01 / 209. szám

Budapest, 1885- VII. évf. 209, (2367) szám. Szombat, augusztus 1. Előfizetési Arak: Szerkesztési Írói*: Ifcfefe». . . UM-b. PR ■■ Mhcii.Uto-TOi.a,Lam. fer::: ?: »I PCOTI IJlDI ID bT“ -sa— fpX 11 n 111 AP Százalék nem adatik. ■ ■BRR ■ ■ ■ 111 MHHil HMeté..k Kiadóhivatal: »kiadóhivatalban vétetnek UL Sldapsst, nanor-utca 7. S!„ fülűit, FIAT TrFTTZr AT AT 1 TiTT A Ft '4%y\ Francziaország részére pe£g hová az előfizetések és a lap Hl 11 .1 1 I l\ A I M­AHN­.AHf'^ INTtZtT f) egyedül: RUDOLF MOSSR-vé »átküldésére vonatkozó jelszó- wAUlUUU A 'ill *■ ■ V4^.■ÍIV/ Párisban, 40, Rue Notredaint tanulások intézendők. des Victoires. —="==- ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------=-=====-----------------------------------------,-------­ Francia vendégeink. Ragyogó fővárosából a franciáknak, abból a büszke metropolisból, melyet Hugo Viktor ne­mes páthosza a „világ szívének” nevezett, ven­dégei érkeznek Magyarországnak a jövő hó első felében. Számra nézve nem sokan, negyvenen talán összesen, de hírnév és érdemek, tehetség és egy nagy nemzet közéletében elfoglalt állás dolgában méltó képviselői a francia nemzet tün­döklő értelmiségének. És élükön egy hatalmas obeliszkként ki­magasló nagy alak, ki ha maga jönne is, tisz­telet és ünnepeltetés tárgya lenne Kelet munka által újjászületett népénél. Lesseps, az óceánok egyesítője, a polgártársai által a „grand fran­­gais“ melléknévvel megtisztelt ifjú erejű ag­­astyán, ki két földszoros átmetszése által ma­kra vállalta az örök természet zavaró sajtój­áinak kijavítását. Ki legyőzte a tengerek közé olaszokat emelő földet, miként egy századdal ezelőtt jellem és egyszerűség dolgában hozzá hasonló elődje, Franklin, „megtörte a villá­mokat.44 Örülünk, hogy a század egyik leghírneve­­­bba férfiát kiránduló társaival együtt magyar időn fogjuk üdvözölhetni. Örülünk, hogy a világraszóló alkotások mesterének bemutathat­ik hazáta, fővárosát és mostani fénypontját, a kiállítást. Mert egyik úgy mint a másik a ma­­gyar faj alkotó­f­ejének legszembeszökőbb bizo­nyítéka. S ki eddig­­, bár országunkat csupán tőréből ismerte rokonszenvével ajándékozá meg nemzetinket , m­ára úgy fog elválni tőlünk, mint lepaelegedő barátunk. Az előkészületek történtek és történnek írtunc­a h ridegérül tagadására. A magyar fő­­áros­­an­ országos kiállítási bizottság s az utk és művészek köre egyesült erővel buzgól­kodnak azon, hogy a fogadtatás méltó legyen­­ a francia szellemi aristokrácia e kis élite csapat­­ának jelentőségéhez s azon sympá­­thiákhoz, melyek őket hozzánk vezérlik. És ez jól van így. Nemcsak sokat adunk a franciák előnyös véleményére Magyarország­ról, de nem feledjük el azt sem, hogy sokkal tartozunk nekik. Kik a külföldi nemzetek közül legtöbbet gyűjtöttek a „rettenetes év“ árvize által romba döntött Szeged javára; kik főváro­sukban a legnagyszerűbb ünnepélyek egyikét rendezték a tűzhelyét vesztett alföldi magyar­ság fölsegélésére; kik másfélszáz magyar ki­rándulót, egyedül nemzeti illetőségük címén, majdnem fejedelmi tiszteletben részesítettek két év előtt Párisban, azok megérdemlik, hogy a magyar vendégszeretet és lovagiasság a legsze­retetreméltóbb alakban nyilvánuljon velük szemben. Fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a politiká­nak semmi köze sincs e látogatáshoz. De ha Magyarország, miként egy előkelő berlini lap joggal emelte ki a minap, egyik legerő­sebb oszlopa is azon hatalmas szövetség­nek, mely nekünk az európai békét s a pán­szláv aspirációk fékentartását biztosítja, úgy még nem következik belőle az, hogy hagyomá­nyos előszeretetünk a francia szellem iránt bármi tekintetben lohadjon. Minden lojalitás dacára, melylyel Magyarország e szövetséget, mint érdekeinek ez időszerint legjobban megfe­lelőt támogatja, nem feledhetjük el, hogy a sza­badsághoz való ragaszkodásban s az érte időn­ként vívott küzdelmekben sokkal közelebb ál­lunk a franciákhoz, mint a németekhez. Egy korszakában a nemzeti sülyedésnek, mint ébredésnek íróink, költőink és államfér­fi­aink, kik az uj Magyarország megalakulását előkészítették, a francia szellem hatalmas refor­­mátori nyilvánulásából merítettek impulzust. Ott van e szellem nyoma a múlt évszázad utolsó tizedének hazafias mozgalmaiban épen úgy, mint a harmincas és negyvenes évek alkotmá­nyos harcaiban. Petőfi költészetében nem kü­lönben, mint a régi magyar liberálisok szónok­lataiban. A franciák minderről keveset tudnak,­­ minthogy Magyarországról általában hézagosak és fölületesek ismereteik. De ennek oka részben­­ mi vagyunk, pedig szlávok és románok megmá­­i látták, hogyan lehet fölkelteni egy nagy nemé s­zet figyelmét. Magyarország érdekében alig tör­ténik több propaganda Párisban, mint ameny­­nyit az ottani magyar egylet csinál egy-két ün­nepélyével, holott szlávok és románok nemcsak francia nyelven irt lapokat tartanak fönn Páris­ban faji és egyéb érdekeik képviselésére, ha­nem tendenciózus közleményeket csúsztatnak be a párisi sajtó közlönyeibe is. Ily körülmények között francia vendégeink látogatásának jelentősége nagyobb egy puszta udvariassági ténynél. Sajnáljuk, hogy többen nem jönnek, de meg vagyunk győződve, hogy azok, kik meg fognak jelenni a fejedelmi Duna partjain, nem kicsinyelhető mértékben járulnak majd ahhoz, hogy Páris politikai, írói és művészi köreiben ezentúl alaposabban ismerjék Magyaror­szágot, mint eddigelé. S ha e látogatás azt eredményezi majd, hogy a kitüntetett kirándu­lók nyomában más honfitársaik fogják fölke­resni azt az országot, hol a teremtő francia genienek oly hódolattal adóz a közvélemény, mint alig másutt, akkor elmondhatjuk, hogy ismét egy nagy lépés történt arra, hogy Ma­gyarországot közelebb vigyük a nyűgat sym­­páthiáihoz. Hosszú sorozatában a kiállítási ünnepé­lyeknek az lesz a legszebb napok egyike, mely meghozza Magyarországnak vendégekül francia barátainkat a szabadság, egyenlőség és testvé­riség magasztos elveinek hazájából. Borostyáni Nándor. A­­PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A mühelyből. (Be­­gyi karcolat.) — A Pesti Hiirlap eredeti tárcája. — Az ircasíta­l­naon, a balkezemnél egy pa­pi­­í­­ot tartok m­edig készen. Mikor a friss hír­lapi is átnézem, erre szoktam kijegyezgetni, ha valami bolondot szel észre. Tessék elhinni, hogy már a tizedik „kutya­­nyelvnél” tartok, pedig alig van egy-két hete hogy elkezdettem. Hozzá még a barátaim is bék­ülékeny, szelíd lelkületű embernek ismernek. Épen azért, csak úgy a magam passzió­­k­­tól irkálom tele azokat a papírlapokat. Az igaz, hogy szép dolgok vannak rajta. Egész kis múzeuma az már a magyar nyelv kínvallatásának. Germán harapófogók, hüvelyk­­sí­ Titófe és égető vasak tárháza. Még azt is el tudom mondani, hogy melyik kollégám, me­­rt­­ szerszámot használta a mi édes hazai nyel­vünkéi! er.­tt vannak a szórend ellen használt csa­­r » V­asak is, kificamított mondatrészekkel s ti lábesaklóbol a vasba áthelyezett igehatáro­-'ol kai. 1 ld. min­d­ez itt: „...Hogy német nevű i­matársaink me­nnyire va­­­n­ak nemzetünk a Hősá»;«*re, azt legjobban...44 •ti van különben a szultán „testorvosa“ i az - rret „Leibarzt“ nevét imigyen á,­ v ul. a? magyar nyelvre. Meg a ta­nító urak „záró vizsgája'4, meg sok minden­féle. Majd kipakolok velük, ha egyszer valaki megharagít. Egyelőre minden estéli imádságomban ké­rem az Urat, hogy legyen izgalmas az utolsó ítéletnél azon sujtásos magyar lelkek iránt, akik a mi egészséges nyelvünk elpusztításán éjjel­nappal ennyi kitartással fáradoznak. Ezt szoktam cselekedni este. Nappal pe­dig a magyar közművelődési mozgalom érdekeit szoktam „előmozdítani“, hogy talán becsap en­nek a szele valahogyan mégis a mi magyar hír­lapjaink közé s ott egy tucat fordító s újságoló ember nyelvét, lelkét, sőt még a lelkiismeretét is meg­találja közműveim és magyarosítani. Innen is látszik, hogy a jobb emberek közé tartozom, a­kik nemcsak lelkesedni, ha­nem szenvedni is tudnak egy eszméért. * Hanem tegnap már mégis kitört rajtam a harag. Idehozták a kezembe a „H i r c­s­a r­­n o k“ nevezetű kőnyomatú lapot. Persze, azt már megint nem tudják so­kan, hogy mi az a kőnyomatú lap. No nem baj! Jobb is ha nem tudják. Csak nézem, nézem a fithografirozott szar­kalábakat. A Szemerédy Alajos szomorú esete volt benne megírva kőre nyomtatott s aztán papirosra mázolt psychologiával. Hogy a­mint ez a katona 1866-ban elszö­kött, Amerikába ment, ott a pensylvaniai egye­----------- -Jggg-n­......-­---------------ni-------------~TH!M­­em sebészeti tanárává nevezték ki, (itthon bor­bély volt), aztán meggyilkolt egy asszonyt s el­szökött, körözték . . . „Három év telt el (mondja az én kőnyomatosom) s a körözöttet az ó-világ­­ban sem tudták feltalálni sehol s dacára a majd minden országban közhírré tett körözésnek, ő maga sem jelent­­kezet­t.44 No, azt elhiszem. Fogom a tollat s kitekerem a nyakát a derék lélekbúvár legszebb gondolatának. Pedig sajnáltam a szegényt, mikor annyi fejtörésébe kerülhetett neki, mig ezt a szép gondolatot ki­ugratta a fejéből. Szinte látszik, amint a mon­datokat nagy irói kínjában csavargatta. ♦ Ma reggel azután megint olvasom a hírla­pokat s egyetlen egyet kivéve, valamennyi magyar hírlapban ott találom szóról­­szóra azt az égbekiáltó ostobaságot. Az isten, hány derék és jobb sorsra ér­demes ember tűnődhetett ez mai napon, hogy de fura ember is volt az a Szemerédy Alajos, hogy nem jelentkezett, mikor olyan kívánatos az, ha az embert fölhúzzák az akasztófára. Látom már, hogy az imádság nem hasz­nál. Legközelebb kiadom azokat a „kutya­ nyel­veket.4­4 * (Utóirat.) Csakugyan ki kell adnom. Iho!­a „Zombor és Vidéke 41 meg Tátrafüredről közöl ma egy természeti csodát : Upuese utal szánta 14 oldali tártához.

Next